A mindenkori művész belső ösztönzésre, belső
sugallatra alkot, mégis serkentő erővel hatnak rá is az alkalmak, a
lehetőségek, hogy szabadítsa fel magát, semmi mással ne kelljen
foglalatoskodnia, csak az alkotómunkával, csak arra összpontosíthasson.
Ezt teszik lehetővé a különféle táborok.
„Otthon biztosan nem rajzolnék-festenék hasonló dolgokat… Ez egy kihívás vagy felhívás az adott témára” – mondja Balla Móni Aranka, a tábor egyik résztvevője.
A 25 évvel ezelőtt Tóth Ferenc által megálmodott, s azóta évi rendszerességgel ismétlődő Incitato alkotótábor – neve is jelzi – a lovat állítja középpontba. A lovat, mely mint az ember örök társa, s a művészetnek is mindenkori témája és kifejezőeszköze, ösztönzi a tábor meghívott művészeit, hogy önmagukról, saját vágyaikról, a múltról és jelenről, bármiről vagy mindenről általa valljanak.
Ló és ló és ló – ez hát a tábor, s jellege következtében – az ott született művek világa, s ennek a 25. kiállításnak az arca, arculata is. A ló a természetben, az időben, a ló a korban, a lóval való kifejezés a művészetben. A ló csodálatos formájával, arányaival, teste és mozgása ritmusával mint a legendák hőse, mint a művészet örök ihletője.
Nekünk, magyaroknak több mint puszta segítőtárs vagy mint csak a szép megjelenítője harmóniájával, arányrendjével, a mozdulataiban megtestesülő összhanggal. Múltunk része is, hiszen népünk történelme összefonódott vele. Egyes tudományos kutatók szerint eleink teremtették meg a lovas civilizációt, életformát, harcmodort is. Lovas népként érkeztünk Európába, s hoztunk ide egy itt akkor újnak számtó kultúrát, harcmodort, amely elsősorban bennünket jelentett. S a lóhoz való kötődésünk átível történelmünkön, s össze is köt bennünket a világgal, más népekkel. Gondoljunk csak a huszárságra, egész Európa minden hadseregének zsinóros huszáröltözéke is tőlünk terjedt el, ránk utal, emlékeztet.
Az idei tábor/kiállítás témája Lovas legendáink. Különös jelentőségű ez a téma most, a 2017-es esztendőben, amelyet Szent László-emlékévvé nyilvánítottak lovas királyunk trónra emelkedésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából. S mondhatni, a régi magyar művészetnek alig van gyakoribb, visszatérőbb témája templomaink sokaságában megörökített legendáinál, ahogy vizet fakaszt a sziklából, harcol a kun vitéz elrabolta lány megmentéséért, a kor értelmezése szerint a jóért a rossz ellenében. A jelen kiállításon látható mintegy félszáz munkán is a legvisszatérőbb téma. Vetró András domborművén a középkor szellemiségében, románkorias stílusban idézi nagy lovagkirályunkat. Csutak Levente ikonszerűen, motívumokból komponálja meg szent királyunk dicsőségét. Ezt teszi Kovács Imre lefogott ritmusban, szimbolikus elemekkel, Ábrahám Jakab lendületesen kifejező rajzossággal, Miholcsa József a fa adta lehetőség sajátos, maga teremtette formanyelvén, Tomos Tünde költői szín, folt és díszítőmotívumokkal való építkezéssel, Simó Enikő a régi falfestmények szellemiségében, Ürmös Péter kettős formavilágú, Forró Ágnes meseszerű megjelenítéssel, ki-ki a maga művészi nyelvén. Mert nyelvileg is sokszínű ez a kiállítás. Van, akinél a színek, másoknál a ritmus, megint másoknál a grafikus elemek dominálnak.
Megjelennek itt más lovas legendák is Vetró B. S. András, Deák M. Ria, Deák Barna, V. Bodoni Zsuzsa és Ábrahám Imola művein. És vannak munkák, melyeken alkotóik függetlenítik magukat a legendáktól... Simó Enikő vágyakozást költ mese-lovaival, (Vágyakozás I–II.), Tomos Tünde képmotívummá teszi a lovat, képkölteményt alkot a lómotívumból (Töredék). A fiatal Németh Orsolya időbe visszatekintő elmúláshangulatot idéz (A hősök utazása), Kristó Róbert a lóval elmélkedik (Csúfolódó). Van munka, amelynek szerzője titokzatos címet ad (Deák M. Ria: Furioso North Star, valójában egy lófajta megnevezése), a néző számára szinte mindegy, hogy mi van mögötte, a mű a maga teljességével, öntörvényű fény-árnyék ritmusával ragadja el. Vagy téma sem kell, csak teljes értékű látvány, kisugárzás megteremtése (Balla Móni Aranka: Trioló, Xantus Géza: Tükröződés, Máthé Balázs: Üveghegyen túl). Valójában – mint a művészetben mindig – a téma csak indok vagy lehetőség arra, hogy a bennünk élő érzést, gondolatot kifejezzük, hogy a művészet ősfunkciója szerint beszélgessünk Istennel, hogy szóljunk embertársainkhoz, az emberhez, hogy megmutassuk a magunk lelkét, a teremtett világhoz való kötődésünket.
Mindent egybevetve: a 25. Incitato tábor termésének bizonysága: a művészet él, s éltetni akarja hagyományos világát, hagyományos kifejezőnyelvezetét is. Malevics még 1918-ban megfogalmazott szuprematista jóslata, hogy a hagyományos művészet meghalt, nem teljesedett be. Nem, nem halt meg, megújult az is, s él!
„Otthon biztosan nem rajzolnék-festenék hasonló dolgokat… Ez egy kihívás vagy felhívás az adott témára” – mondja Balla Móni Aranka, a tábor egyik résztvevője.
A 25 évvel ezelőtt Tóth Ferenc által megálmodott, s azóta évi rendszerességgel ismétlődő Incitato alkotótábor – neve is jelzi – a lovat állítja középpontba. A lovat, mely mint az ember örök társa, s a művészetnek is mindenkori témája és kifejezőeszköze, ösztönzi a tábor meghívott művészeit, hogy önmagukról, saját vágyaikról, a múltról és jelenről, bármiről vagy mindenről általa valljanak.
Ló és ló és ló – ez hát a tábor, s jellege következtében – az ott született művek világa, s ennek a 25. kiállításnak az arca, arculata is. A ló a természetben, az időben, a ló a korban, a lóval való kifejezés a művészetben. A ló csodálatos formájával, arányaival, teste és mozgása ritmusával mint a legendák hőse, mint a művészet örök ihletője.
Nekünk, magyaroknak több mint puszta segítőtárs vagy mint csak a szép megjelenítője harmóniájával, arányrendjével, a mozdulataiban megtestesülő összhanggal. Múltunk része is, hiszen népünk történelme összefonódott vele. Egyes tudományos kutatók szerint eleink teremtették meg a lovas civilizációt, életformát, harcmodort is. Lovas népként érkeztünk Európába, s hoztunk ide egy itt akkor újnak számtó kultúrát, harcmodort, amely elsősorban bennünket jelentett. S a lóhoz való kötődésünk átível történelmünkön, s össze is köt bennünket a világgal, más népekkel. Gondoljunk csak a huszárságra, egész Európa minden hadseregének zsinóros huszáröltözéke is tőlünk terjedt el, ránk utal, emlékeztet.
Az idei tábor/kiállítás témája Lovas legendáink. Különös jelentőségű ez a téma most, a 2017-es esztendőben, amelyet Szent László-emlékévvé nyilvánítottak lovas királyunk trónra emelkedésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából. S mondhatni, a régi magyar művészetnek alig van gyakoribb, visszatérőbb témája templomaink sokaságában megörökített legendáinál, ahogy vizet fakaszt a sziklából, harcol a kun vitéz elrabolta lány megmentéséért, a kor értelmezése szerint a jóért a rossz ellenében. A jelen kiállításon látható mintegy félszáz munkán is a legvisszatérőbb téma. Vetró András domborművén a középkor szellemiségében, románkorias stílusban idézi nagy lovagkirályunkat. Csutak Levente ikonszerűen, motívumokból komponálja meg szent királyunk dicsőségét. Ezt teszi Kovács Imre lefogott ritmusban, szimbolikus elemekkel, Ábrahám Jakab lendületesen kifejező rajzossággal, Miholcsa József a fa adta lehetőség sajátos, maga teremtette formanyelvén, Tomos Tünde költői szín, folt és díszítőmotívumokkal való építkezéssel, Simó Enikő a régi falfestmények szellemiségében, Ürmös Péter kettős formavilágú, Forró Ágnes meseszerű megjelenítéssel, ki-ki a maga művészi nyelvén. Mert nyelvileg is sokszínű ez a kiállítás. Van, akinél a színek, másoknál a ritmus, megint másoknál a grafikus elemek dominálnak.
Megjelennek itt más lovas legendák is Vetró B. S. András, Deák M. Ria, Deák Barna, V. Bodoni Zsuzsa és Ábrahám Imola művein. És vannak munkák, melyeken alkotóik függetlenítik magukat a legendáktól... Simó Enikő vágyakozást költ mese-lovaival, (Vágyakozás I–II.), Tomos Tünde képmotívummá teszi a lovat, képkölteményt alkot a lómotívumból (Töredék). A fiatal Németh Orsolya időbe visszatekintő elmúláshangulatot idéz (A hősök utazása), Kristó Róbert a lóval elmélkedik (Csúfolódó). Van munka, amelynek szerzője titokzatos címet ad (Deák M. Ria: Furioso North Star, valójában egy lófajta megnevezése), a néző számára szinte mindegy, hogy mi van mögötte, a mű a maga teljességével, öntörvényű fény-árnyék ritmusával ragadja el. Vagy téma sem kell, csak teljes értékű látvány, kisugárzás megteremtése (Balla Móni Aranka: Trioló, Xantus Géza: Tükröződés, Máthé Balázs: Üveghegyen túl). Valójában – mint a művészetben mindig – a téma csak indok vagy lehetőség arra, hogy a bennünk élő érzést, gondolatot kifejezzük, hogy a művészet ősfunkciója szerint beszélgessünk Istennel, hogy szóljunk embertársainkhoz, az emberhez, hogy megmutassuk a magunk lelkét, a teremtett világhoz való kötődésünket.
Mindent egybevetve: a 25. Incitato tábor termésének bizonysága: a művészet él, s éltetni akarja hagyományos világát, hagyományos kifejezőnyelvezetét is. Malevics még 1918-ban megfogalmazott szuprematista jóslata, hogy a hagyományos művészet meghalt, nem teljesedett be. Nem, nem halt meg, megújult az is, s él!
Ez a kiállítás is bizonyítja.
Gazda József
