Annak a komoly játéknak, amelynek lecsapódásában gyönyörködhetünk, s amely több mint félszáz festményt, grafikát, szobrot, kerámiát és textilmunkát eredményezett egyaránt ihletője a hagyományos verstani tökélyt megcélzó, bravúros formaművész Kosztolányi Dezső és az elméleti megalapozottságú, páratlan formakultúrával rendelkező festőzseni, a történelmi és portréfestészet kiválósága, az impresszionizmusba és szecesszióba is sikerrel belekóstolt Székely Bertalan, városunk nagy szülötte, a Református Kollégium egykori diákja. Művészi kiteljesedése Budapesthez kötődik ugyan, de a képzőművészet felé vezető első lépéseket, Simó Ferenc irányításával, Kolozsváron tette meg. Szülővárosa azonban mintha megfeledkezett volna róla. 1910-ben bekövetkezett haláláról is csupán lakonikus közlésben emlékezett meg a helyi sajtó, utca pedig még a magyar időkben sem viselte nevét. Nagyon kései, de nagyon szükséges jóvátételnek bizonyult a halálának 100. évfordulóján, a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával megtartott, a művész életét és munkásságát bemutató tudományos konferencia, valamint a Művészeti Múzeumban rendezett kiállítás, amelyen jeles, 19. századi magyar festők munkái mellett Székely Bertalan Napnyugta című, nagyméretű olajképe is előkerült a raktári félhomályból.
A tény pedig, hogy az EMME most kiállítással adózik Székely Bertalan emlékének, és egy nevével fémjelzett díjat is létesített, a kései utókor elismerésének és hálájának bizonyítéka. „A reneszánsz fénykoráig kell visszamennünk, amíg olyan művészeket találunk, akik, mint Székely Bertalan, a művészetek egységét és harmóniáját teljesen felfogták, vallották és meg is valósították” – vélte kortársa, a jeles építész, Lechner Ödön. Egyfajta totális művész volt tehát, s ha valamit egyáltalán felróhatunk neki, az éppen igényességéből és rendkívüli elméleti tudásából fakadó, olykor talán túlzottan is körültekintő, rendszerető fogalmazásmódja.
A művészetek története a hagyomány és az azt meghaladni igyekvő mindenkori újító törekvések, a tradíció és a modernitás párharcának története. A maga korában Székely teljesítményét is megkérdőjelezték ifjabb kortársai, Rippl-Rónaiék, Mednyánszkyék, Vaszaryék, Körösfői-Krieschék, 100 év távlatából azonban helyükre kerültek az értékek, s valamennyien meglelték az őket megillető, előkelő helyet a magyar művészet történetében.
Hogy a 75 évvel ezelőtt elhunyt Kosztolányi Dezső és a 101 évvel ezelőtt az öröklétbe távozott Székely Bertalan emlékének szentelt kiállítás résztvevői közül egy évszázad múltán kit milyen hely illet meg a majdani művészettörténetben, nem tudhatjuk. Azt viszont nap mint nap tapasztaljuk, hogy a csúcsok mellett múltszázadi „kismesterek” olyan kitűnő alkotásokat hoztak létre, melyeket manapság is élvezettel szemlélünk. Az effajta maradandóságra pedig az itt kiállítók mindegyike számíthat.
A megalakulásának 10. évét ünneplő EMME tárlatainak krónikásaként örömmel kell megállapítanom, hogy az Apáczai Galéria állandó kiállítói, az ismert és elismert művészek mellett most feltűnően sok a pályakezdő fiatal, köztük egyetemi hallgató is. Félig-meddig tréfásan azt mondhatnám: ők még közelebb állnak a gyermekkorhoz, természetes hát, hogy szeretnek játszani. De persze, nem erről van szó, hanem annak a gyermeki léleknek a továbbéléséről, amely életünk végéig elkísér, függetlenül attól, hogy teret engedünk-e számára, vagy lelkünk legmélyebb zugába száműzzük. Mert ott van például a keramikus Forró Ágnes, aki megrögzött „játékosként” gyermeki önfeledtséggel, de ugyanakkor művészi tudatossággal is játszik a rakuval, samottal, kenderrel, spárgával, akárcsak Koncz-Münich András az agyaggal és a látszólag oda nem illő, de jelentéshordozó technikai kiegészítőkkel. Sipos László pedig a játékosságban és a hozzá társított, pontosan célba találó, iróniával fűszerezett finom humor tekintetében – lásd A kis tábornokot – most is otthon érzi magát. Szellemi tisztaság, derűs, belső nyugalom, a test és a lélek harmóniája árad Bordy Margit Kosztolányi emlékének szentelt, Zen pillanat című, lírai ihletettségű, míves pasztelljéből, leheletfinom sejtelmességgel fűszerezett Horváth Gyöngyvér múltba révedő Fény-árnyék játéka, nemesen egyszerű, halkan suttogó Gally A. Katalin Játék-szere, érzelemdús, őszinte pillanatban fogant ifj. Starmüller Géza látványos szín-forma konstrukciója, s egyenesen az Édenbe vezetnek Orbán István figuratív, játékosan megkapó, színes formavariációi. Ugyancsak figyelemfelkeltők Labancz Cismaşiu Ágnesnek a fekete-fehér ellentétére épült Sziluettjei, Károly Zöld Gyöngyi szimbolikus töltetű művészi üzenete, Miklós János kifejező vonalbeszéde, Ábrahám Imola míves Időn kívül című grafikája, M. Farkas Melinda Egy pohár bor melletti kollázsa, s az Idő játszik velem című munkája. Az örökmozgó színzuhatagába röpít avatott kézzel Tompos Opra Ágota, Játék, zene, ritmus színes forgatagába nyújt élvezetes betekintést M. Lovász Noémi és magával ragadóak Siska Szabó Hajnal önfeledt, a spontaneitást tudatos szerkesztéssel párosító Fény játékai valamint Kocsis Ildikó Emese aranylóan Játékos gondolatai. A textil és a grafika párosából születtek Kozma Rozália finoman megmunkált Sejtelmes szerkezetei, Szántó Katalin textilképeivel pedig az Élet, szerelem, elmúlás kosztolányis együttesének állít maradandó emléket. Színvariációival Lelki tájakra kalauzol Felházi Ágnes, és különleges varázsukkal hívják fel magukra a figyelmet Scripor Lola és Király Lakatos Gabriella lírai ihletettségű munkái. Szárhegyet idézi Ábrahám Jakab Kincstárnok című, míves alkotása és sajátos formakultúráról árulkodik Koncz Münich Judit Pirkadata. Figyelemfelkeltő Faluvégi Tünde színes tusrajza, Istocaci Cecilia ötletes munkája, Tofán Zsófia dekoratív Térelválasztója, Tofán Andrea Fény című alkotása. És Magyari Annamária viaszbatikba fogalmazott Zenei harmóniái és Mézharmatos gyümölcsfái előtt sem mehetünk el közömbösen. A szilágysági dombok békésen megnyugtató hangulatát varázsolja elénk akvarellben Starmüller Géza, Játék és zene összhangját sejteti érzékletes szín-forma konstrukciójával Pócsai András és Ki adja meg a jelt? kérdi acélszerkezetű kisszobrával Kovács Géza. Láng Eszter, Durucsko Zsolt, Balogh Borbála, B. Hajdú Enikő Evelyn és Laczi Júlia munkái sikerrel egészítik ki a tárlat anyagát, amelynek egyik legkiemelkedőbb összetevője, éppen a szervező, Székely Géza szójátékra is építő, Mákófalvi pár(ka) című, mozgalmasságában, ötletességében megkapó monotípiája.
A nap ünnepeltje, a kor- és rangidős Gedeon Zoltán, az EMME tárlatok elmaradhatatlan résztvevője, művészpedagógusok kedvelt tanára pedig ismét bebizonyította, hogy a művésznek és a művészetnek nincs kora. Fiatalokat meghazudtoló lendülettel és a modern kifejezési formák iránti nyitottsággal készült alkotásai és egész életműve, valamint áldásos pedagógiai tevékenysége – rajztanárok százait indította el a pályán – eredményeképpen megérdemelten nyerte el az első alkalommal kiosztott Székely Bertalan-díjat.
Az elismerés post mortem változatával az EMME valamint az Apáczai-líceum Vörös Alpár igazgató vezette művészetpártoló közössége a jeles szobrászművész, Gergely István emlékének adózott. Művelődéstörténetünk nagyjait megörökítő alkotásai az Apáczai Galériában, örök mementóként hirdetik művészi és emberi nagyságát. Szabó Vilmosnak, a neves zilahi festő- és grafikusművésznek, művelődésszervezőnek, az EMME-tárlatok állandó résztvevőjének – munkái kegyeletből most is szerepelnek a tárlaton – a tevékenységét szintén díjazták. És post mortem Székely Bertalan-díjban részesült az Apáczai-líceum tragikus hirtelenséggel elhunyt egykori igazgatója, Wolf Rudolf történelemtanár is, aki önzetlen művészetpártolói tevékenységével járult hozzá az Apáczai Galéria létrejöttéhez, működéséhez.
NÉMETH JÚLIA
http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/54224