Kosztándi Jenő alkotásaiban a modern egyetemesség és az erdélyi művészet emelt szintű szintézisét ismerhetjük fel. Képein, amelyek szigorú struktúrák, zárt kompozíciók és aranymetszések mérnöki tervezésével a veszendő egyszeriből örök érvényű szabályrendszert, megtartó rendet teremtenek, látjuk környezetünk, múltunk, életünk felismerhető jeleit.
A modernség
jelrendszerének útkeresésében folyamatosan táguló koncentrikus köröket
ír le. Az egyre táguló és erős határokat lágy hullámokkal oldó művészi
pálya ma is újszerűségükben meglepő tartalmakat emel be saját képi
világának zárt rendszerébe.
A közelmúltban a szentgyörgyi kiállítás (Erdélyi Művészeti Központ,
rendezte Vécsi Nagy Zoltán) a teljesség igényére törekedve vázolta fel
az életmű nagyobb állomásait. Kosztándi Jenő pályája az erdélyi
képzőművészet kivonata is. Nagyon éberen őrzi volt mestereink emlékét,
akiktől ugyan lényegesen különbözik művészete. Miklóssy Gábor egyetemi
tanár a mester szigorával avatkozott bele az egyetemet záró diplomamunka
végső változatának kialakulásába, amely a varsói világkiállítást és a
nemzetközi elismerést jelentette. A brassói Mattis-Teutsch munkássága és
barátsága a modern képiség szabadsága felé adott impulzusokat.
A Kosztándi házaspár Kézdivásárhelyen felnevelte műértő közönségét. A
tanári pálya mellett folyamatosan építették művészi formanyelvüket. A
szentgyörgyi kiállítás nagy ívet vázol művészetükről. Kosztándi Jenő
neoimpresszionista életképei mozgásban és átrendeződésben lendületes
pillanatokat emelnek ki. Absztrakt képein a modern életérzés
teljességvágyát követi. A megörökített hétköznapokból vett jel az
ünnepet, a fenségeset, az elragadtatott szépséget mutatja fel. A
részelemek gyöngysorként ismétlődő szabályrendje tükröződő
fényjátékokkal, op-artos törésvonalakkal az univerzum himnuszát képezik
le. A kicsi, rész, veszendő magán hordja a nagy, teljes és örök
ígéretét. Egy kipattanó rügy, a teljesség pillanatában kibontakozó
virág, kirajzó méhek, elszálló buborékok pillanatképe a véletlenszerűt
megállítva az egyetemes létezés rendjébe kapcsolja az élményt. A
művészsors átlényegült, szent pillanatának megragadása többször
visszatér a hangszer-nő képzettársítással. A zenébe simuló arctalanság
helyét itt a kezek kifinomult idegzete képezi le. A Modiglianira
jellemző megnyúlt női alakok a létezés felfokozott és intenzív
észlelésének katarzisát keltik életre. A kép csendje mögött hallhatóvá
teszik a belső zenét. Kubista aktjaival a nő végletekbe hajló modern
mitológiája jelenik meg. Nemes életöröm, az élet szent lázadása tér
vissza képein. Ennek ellenpólusaként gyakran látunk monokróm képeket.
Kénsárga csendbe dermedt alakok szoborszerű némasága görög
sorstragédiákat hív elő bennem. A sötét színek drámai feszültsége
közösségi kortudatot sűrít. A zsindelytetős székely házak sorsközössége
az erdélyi létezés változását és esendő magunkat a tradícióba helyezve
mutatja fel. Ez a képsorozat – amelynek két változata van jelen a
kiállításon – a székely épületegyütteseket több struktúrába mozdítja el,
így a közösségi értékek átértékelésének folyamatát követi. A hegyek
fölött gomolygó felhők katlanja és rejtőzködő, derengő ablakszemek
irányába mutat. Kosztándi Jenő témaválasztásában jelentős helyet foglal
el a közösségi értékrend és a történelmi emlékezet előhívása. Drámai
feszültség és szigorú kompozíció tettvállalás értékű azonosulást jelöl
forradalmárok és szabadságeszmék ábrázolásával. A forradalmak nagyjait
megidézni nem illusztráció, hanem nemzeti és közösségi értékrendünk
felmutatása. A megtervezett metszésvonalak és fénytörések szigorú
hálójából építkező képek mellett a közelmúltban gyakran láthatunk
kirobbanó, vitalitásában felkavaró expressziókat. Nyers erő árad az
érzés egyszeriségéről, a létezés szenvedéllyel felfokozott
intenzitásából. A Golgota olajfájának rögzítése a légüres térből
kiinduló és a határoknak feszülő intenzív szellemi és földi létezés
átmenetét tárja fel. Ágak sűrűjében bűvölt arcok villannak fel.
A kézdivásárhelyi kiállítás (Kosztándi Galéria, rendezte Hegedűs Ferenc)
erőteljesen a közelmúlt alkotói korszakára fókuszál. Itt sűrítetten
láthatjuk az elmúlt évek gyakran oldottabb kompozícióit, a részelemek
szándékolt kihagyását, a minimalizált díszletet mint a néző
jelentésteremtő szabadságát. A mértéktartás vagy az élmény levezetése
előtti megszakított lezárás eredetiségében meglepő és frissességében
élményszerű.
Kosztándi Jenő az éber tekintet, aki előtt a hétköznapok rutinjában, a
sokszor látott dolgok mögött is ott az egyszeri és megismételhetetlen
ötlet és életöröm. A nagy művész azonnal felismerhető jelképrendszerrel
rendelkezik. Ötletei a gyerekkori repülés szabadságával viszik új
kihívások felé. Kiváló anekdotizáló tehetségében érzékeny és magas
intellektus él. Kívánunk neki egészségben gazdag, boldog életet!
DEÁK FERENC