Kosztándi Jenő alkotásaiban a modern egyetemesség és az erdélyi művészet emelt szintű szintézisét ismerhetjük fel. Képein, amelyek szigorú struktúrák, zárt kompozíciók és aranymetszések mérnöki tervezésével a veszendő egyszeriből örök érvényű szabályrendszert, megtartó rendet teremtenek, látjuk környezetünk, múltunk, életünk felismerhető jeleit.

A modernség jelrendszerének útkeresésében folyamatosan táguló koncentrikus köröket ír le. Az egyre táguló és erős határokat lágy hullámokkal oldó művészi pálya ma is újszerűségükben meglepő tartalmakat emel be saját képi világának zárt rendszerébe.
A közelmúltban a szentgyörgyi kiállítás (Erdélyi Művészeti Központ, rendezte Vécsi Nagy Zoltán) a teljesség igényére törekedve vázolta fel az életmű nagyobb állomásait. Kosztándi Jenő pályája az erdélyi képzőművészet kivonata is. Nagyon éberen őrzi volt mestereink emlékét, akiktől ugyan lényegesen különbözik művészete. Miklóssy Gábor egyetemi tanár a mester szigorával avatkozott bele az egyetemet záró diplomamunka végső változatának kialakulásába, amely a varsói világkiállítást és a nemzetközi elismerést jelentette. A brassói Mattis-Teutsch munkássága és barátsága a modern képiség szabadsága felé adott impulzusokat.
A Kosztándi házaspár Kézdivásárhelyen felnevelte műértő közönségét. A tanári pálya mellett folyamatosan építették művészi formanyelvüket. A szentgyörgyi kiállítás nagy ívet vázol művészetükről. Kosztándi Jenő neoimpresszionista életképei mozgásban és átrendeződésben lendületes pillanatokat emelnek ki. Absztrakt képein a modern életérzés teljességvágyát követi. A megörökített hétköznapokból vett jel az ünnepet, a fenségeset, az elragadtatott szépséget mutatja fel. A részelemek gyöngysorként ismétlődő szabályrendje tükröződő fényjátékokkal, op-artos törésvonalakkal az univerzum himnuszát képezik le. A kicsi, rész, veszendő magán hordja a nagy, teljes és örök ígéretét. Egy kipattanó rügy, a teljesség pillanatában kibontakozó virág, kirajzó méhek, elszálló buborékok pillanatképe a véletlenszerűt megállítva az egyetemes létezés rendjébe kapcsolja az élményt. A művészsors átlényegült, szent pillanatának megragadása többször visszatér a hangszer-nő képzettársítással. A zenébe simuló arctalanság helyét itt a kezek kifinomult idegzete képezi le. A Modiglianira jellemző megnyúlt női alakok a létezés felfokozott és intenzív észlelésének katarzisát keltik életre. A kép csendje mögött hallhatóvá teszik a belső zenét. Kubista aktjaival a nő végletekbe hajló modern mitológiája jelenik meg. Nemes életöröm, az élet szent lázadása tér vissza képein. Ennek ellenpólusaként gyakran látunk monokróm képeket. Kénsárga csendbe dermedt alakok szoborszerű némasága görög sorstragédiákat hív elő bennem. A sötét színek drámai feszültsége közösségi kortudatot sűrít. A zsindelytetős székely házak sorsközössége az erdélyi létezés változását és esendő magunkat a tradícióba helyezve mutatja fel. Ez a képsorozat – amelynek két változata van jelen a kiállításon – a székely épületegyütteseket több struktúrába mozdítja el, így a közösségi értékek átértékelésének folyamatát követi. A hegyek fölött gomolygó felhők katlanja és rejtőzködő, derengő ablakszemek irányába mutat. Kosztándi Jenő témaválasztásában jelentős helyet foglal el a közösségi értékrend és a történelmi emlékezet előhívása. Drámai feszültség és szigorú kompozíció tettvállalás értékű azonosulást jelöl forradalmárok és szabadságeszmék ábrázolásával. A forradalmak nagyjait megidézni nem illusztráció, hanem nemzeti és közösségi értékrendünk felmutatása. A megtervezett metszésvonalak és fénytörések szigorú hálójából építkező képek mellett a közelmúltban gyakran láthatunk kirobbanó, vitalitásában felkavaró expressziókat. Nyers erő árad az érzés egyszeriségéről, a létezés szenvedéllyel felfokozott intenzitásából. A Golgota olajfájának rögzítése a légüres térből kiinduló és a határoknak feszülő intenzív szellemi és földi létezés átmenetét tárja fel. Ágak sűrűjében bűvölt arcok villannak fel.
A kézdivásárhelyi kiállítás (Kosztándi Galéria, rendezte Hegedűs Ferenc) erőteljesen a közelmúlt alkotói korszakára fókuszál. Itt sűrítetten láthatjuk az elmúlt évek gyakran oldottabb kompozícióit, a részelemek szándékolt kihagyását, a minimalizált díszletet mint a néző jelentésteremtő szabadságát. A mértéktartás vagy az élmény levezetése előtti megszakított lezárás eredetiségében meglepő és frissességében élményszerű.
Kosztándi Jenő az éber tekintet, aki előtt a hétköznapok rutinjában, a sokszor látott dolgok mögött is ott az egyszeri és megismételhetetlen ötlet és életöröm. A nagy művész azonnal felismerhető jelképrendszerrel rendelkezik. Ötletei a gyerekkori repülés szabadságával viszik új kihívások felé. Kiváló anekdotizáló tehetségében érzékeny és magas intellektus él. Kívánunk neki egészségben gazdag, boldog életet!

DEÁK FERENC