Kedves Barátom!

Sajnálhatod, hogy ezekben a napokban nem lehettél itt Kolozsváron. Az egyik jelentékenyebb kiállitásról - amely még nyitva van - szeretnék most beszámolni neked. A művésszel talalkoztál, de képeivel még nem. Mint jó emberismerőnek, az a rövid beszélgetés is elég volt, hogy megállapíthasd: ez a magas, mosolygó arcú férfi valamiféle tisztaságot, egyensúlyt, ugyanakkor mély emberséget és derűt sugároz. Ha belépnél az Alkotási Alap kis csarnokába, azt az enyhe büszkeséggel kevert mély örömöt éreznéd, amit akkor érez az ember, amikor igaznak bizonyul egy előző ítélete; íme, nem csalódtam! FüIöp Antal Andor, a Festőművész képei ugyanis híven tükrözik az őket létrehozó Ember Iényegét. A falakról finoman és halkan szóló képek az élet szeretetéről, egyensúlyos nyugalomáról, összhangról, tisztaságról beszélnek a szemlélőnek: kitágítják és ragyogóvá varázsolják a boltíves termet. És ezt az élményt az ember akkora töménységgel, olyan egyszerre kapja, ahogyan azt a mindenrapi életben csak részletekben, kisebb-nagyobb térbeli és időbeli eltolódással lehet megszerezni; és akkor sem könnyen. FüIöp Antal Andor képeinek minden egyes eleme az életből, Kolozsvár életéből született. Hallani véltem hangodat: “Sok a lírizálás, barátom!” Ne haragudj, de képtelen vagyok az elfogulatlan, hideg szemléletre, mérlegelésre, elemzésre. Sőt, ebben az esetben nem is törekszem erre. A képek kényszerítenek olyan hangvételre, amilyennel ők szólnak hozzám - és mindenkihez, aki nézi és látja is őket. Ez a hang pedig őszinte, egyszerű és bármilyen konvencionális a szó: szívbőljövő. És ha mégis meg fogom kísérelni elemzésüket, csak azért teszem, mert alkotójuk szívében is van valami számtani-szerkesztő jelleg. Éppen ez a belső “szerkesztő-építő” Iényeg okozza azt, hogy Fülöp Antal Andor nem olvad fel valamilyen érzetgős lírizmusban, vagy nem válik naturalistává. És, ha ezt a piktúrát muzsikával társítanánk, Mozart valamelyik művét hallanám felcsendülni. Ugyanaz a bűbájos érzelemvilág, mögötte a már-már szigorú szerkesztés, a művészi ”logosz” - a műgond - amely egyben férfiassá is teszi e finom érzékeny művészetet. Ha egy művész műfajának minden eszközét uraija, annak mestere Iesz és megindul a harc. A világ és az én, az érzelem, az érzékek gyökérszálával felszívott élményanyag és a művészi értelem, a tartalom és a forma harca. És ha ezt a harcot a művész sikeresen vívja meg akkor ki tudja kovácsolni az egyensúly állapotát - megszületik a stílus.

Hát, kedves harátom, az a bizonyos egyensúlyos nyugalom és összhang, amelyről az elején írtam, nem más, mint a mi művészünk stílusának egyik jegye. Mert ennek a festőnek van stílusa. Nem Ieiró, epikus festő; nem is drámai. Nagy feszültségeket, konfliktusokat nem reagál le festői antennája. Nem a nagy tömegeket mozgató kompoziciók mestere. De az éIet elegendő olyan anyaggal szolgál, - sőt ebben kifogyhatatlan - amely folytonos alkotó tevékenységre serkenti piktorunkat. Vajon az ilyenfajta festészet nem válik-e idegen folttá a Ma szocialista-realista művészetében’? - kérdezhetnéd. Az a festészet, amely összhangot, finom bölcsesseget, ember- és életszeretet sugároz, derűt és szépséget áraszt - ugyanúgy nevel és csiszol, mint a szocialista realizmus bármely más monumentálisabb, harcosabb műfaja. Tehát létjogosultsága van ma is. Nincs kiagyaltság, meddő elvontság, a festő műveiben. Vérbeli piktor-szemlélete és szive nem engedi gyökértelen fává, vagy forrásnélküli patakká válnia. Ami dekoratív jellegűvé teszi a képeit, az sikszerű képlátása. Képeinek elemeit nem mintázza fény-árnyék hatásokkal; és a szobrász mégis némi rokonságot érezhet ezzel a piktúrával, színes köbe vésett domborműnek érezve azt. Vállalom azt a vádat, amit mintha máris hallanék, okos és gúnyoros barátom: “megrontott képzőművész-tanáros tudatoddal ismét skatulyázol, pedig tudhatod, hogy minden effajta kísérlet meddő, és minden osztályozás tele van hibapontokkal.” És mégis megteszem, hátha így helyesebben le tudjuk tapintani a művész alkotásainak Iényegét. A festészet érzékeny poétái, a harmónia nagy mesterei, a nagy japán fametsző-festők (Utamaro, Hokusai), a reneszánsz Botticellije és a mi időnk Matisse-a jutnak eszembe, mikor ezzel a piktúrával ismerkedem. És hogy mennyire nem erőltetett ez a társítás, azt bizonyítja egy tény, amelyet a kiállItás megnyitóján tapasztaltam. “Mintha Botticellire emlékeztetne”- mondta olyan valaki, aki nem szakmabeli beavatott, csak egyszerűen szereti a festményeket.

Egyszerűség, őszinteség, kifinomultság, és újra: összhang - a műfajon keresztül tiszta beszéd - ezek közösen jellemzik az említett nagy festő-költőket. És ezek a nagy ősök és rokonok nemn nyomták törpévé a mi piktor-poétánkat súlyos örökségükkel. A kiállítás művei mögött finoman rajzolódik ki egy külön művészegyéniség tiszta arcéle, a FüIöp Antal Andoré. Kár, hogy nem egy nagyobb helyiségben rendezték meg a kiállítást; így csak az anyag fele kerülhetett bemutatásra. A másik feléből újabb kiállítást rendeznek, úgyhogy ha teheted, utazz fel Kolozsvárra!

Szeretettel köszönt

Vetro Artur

-Utunk- 1958- - Romániai Szocialista Köztársaság Írószövetségének Lapja - Kolozsvár -