(2005. október 1. – 2005 november 18.)
A magyar művészettörténetből hiányoznak a nem magyarok – vagyis: a
velünk élt szerb, német, román nemzetiségű, tehát az idegen művészek.
Kiss Gy. Csaba jogos tételét (Bartók Rádió, 2005. IX. 17. 918) magunk
felé ki is tágíthatjuk, így: a magyar művészettörténetből hiányoznak
a magyarok, sok magyar művész. Ennek igazságtartalmát hangsúlyossá teszi
az a tény, hogy 20. századi művészettörténetünkből rendre kimaradnak
a trianoni békeszerződés, majd a 4 éves újra Magyarországhoz tartozás
után 1944-ben véglegesen nemzetiségi sorba kényszerített magyar művészetek.
A második világháború alatti néhány évben való Magyarországhoz visszatértüket,
akkori művészetüket nem regisztrálta még a magyar művészettörténet.
Szerte a nagyvilágban, a külföldön élt/élő művészeket egy-egy közös
vagy egyéni kiállítás erejéig mégcsak számba se vették. De ők együtt:
a külföldön élő magyar művészek nem részei, általában nem alanyai a
magyar művészettörténetnek. Úgy kellene pedig, ahogyan a Magyarországról
elszármazott fotóművészeket nagyfokú odafigyeléssel tartják a magyar
fotóművészet szerves részének. Ahogyan nálunk nagyobb és gazdagabb kultúrájú
nemzetek – franciák, lengyelek, mások – soha nem is mondtak le az országukból
elkerült művészekről: ismerik, ismerhetik, saját kultúrájukat gazdagítókként
tartják számon őket. Egy 1956-ban menekült magyar művész a férje révén
francia állampolgárságot nyert s amikor afrikai munkájuk után Svájcba
költöztek, akkor a franciák örömmel ajánlották neki, hogy térjen haza,
vagyis Franciaországba.
A határon túlra került magyar művészek a kitaszítottságot, elszakítottságot
érezhettek sokáig s nem az egy kultúrához tartozásnak legalább melengető
érzését. Átélhettek viszont egyfajta köztes állapotot: a többségi művészetek
erős hangsúlyaiban a kisebbségit megőrizni, megtartani parancsát. Fülep
Lajos magyar és magyarországi művészet fogalompárjának okszerű használata,
tartalmasítása súlyosan időszerű vált ez esetben, több mint fél évszázados
megfogalmazása óta.
Hogy mi köze mindennek az öt kolozsvári festő – Fülöp Antal Andor, Incze
János Dés, Miklóssy Gábor, Mohi Sándor, Szolnay Sándor – bemutatójához,
az ő lezárult életműveikhez?
Sok, munkásságuk lényege szerint nagyon sok. Igaz ugyan, hogy műveikből
került romániai, erdélyi és külföldi, hellyel-közzel magyarországi múzeumok
gyűjteményeibe is, de a 20. századi intézményfejlődés magyar színházak,
opera, könyvkiadók, iskolák stb. mellett máig nem teremtette meg az
erdélyi/romániai magyar képzőművészeti múzeum intézményét. Azt, amelyet
Szolnay Sándor 1943-ban fogalmazott meg legelőször célként: „az erdélyi
képzőművészetet magába foglaló múzeum szervezése” (E. Szabó Ilona).
E kiállítás tükrében az erdélyi képzőművészet közös jellemvonásaiból
néhányat elsősorolva: sokoldalúság, bensőségesség, emberközelség, gazdag
gondolatiság, egyfajta tradíciókhoz ragaszkodó értékőrzés, kényszerűen
vállalt kiegyensúlyozó szerep Budapest és Bukarest között, rejtett,
eltakart jelképiség (a kiállításban ilyen Miklóssy Gábor Shakespeare-színpada,
amelyen az állatok farsangján, vicsorgó állatpofák kavalkádjában jelenik
meg a Megéneklünk Románia hősi mozgalomnak bájait a színpadon fitogtató
figurája, Elena Ceauşescu).
Papp Gábor Erdélyi képeslap című (1963) elemzését ideje lenne megszívlelnünk:
„Ezeknek a művészeknek az alkotásaiban itt-ott fellelhetők még annak
az ősi látásmódnak a nyomai, amelyre egykor egész szellemi kultúránk
fölépült s amely egyszer majd emberré válásunknak egy magasabb fokán
talán szellemi megújhodásunknak ismét alapját fogja képezni”.
A Belvedere Szalon és Aukciósház öt kolozsvári festő több mint 60 festményét
bemutató katalógussal kísért kiállítását (2005. okt. 1. – nov. 18.)
látva mindebben még reménykedhetünk.
Sümegi György
Budapest
