A Barabás Miklós Céh kolozsvári csoportjának kiállítása - 2019. február 7.

Pillanatfelvétel a megnyitóról, balról jobbra: Pál-Lukács Hajnalka, Vákár Istán, Lucian Nastasă-Kovács, Németh Júlia, és Kolozsi Tibor.

Minden kiállítás megnyitó öröm és meglepetés is a szervezők számára. Ez a jelenlegi viszont a szokásosnál is nagyobb meglepetést eredményezett. Eredetileg ugyanis ismét amolyan házi kiállítást tervezetünk a BMC kolozsvári csoportja számára. Csakhogy előző tárlataink sikerén felbuzdulva más régióbeli kollégáink is jelezték részvételi szándékukat. Így aztán a tavalyihoz képest kiállítóink száma szinte megduplázódott, és 83-ra növekedett. Értékes munkák érkeztek Marosvásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Udvarhelyről, Aradról, Zilahról, Brassóból, Vajdahunyadról, Magyarországról. A kiállított és a képzőművészet szinte valamennyi ágát felölelő alkotások száma ilyenformán elérte a 135-öt.

Köszönjük Lucian Nastasa-Kovács igazgató úrnak azt az önzetlen támogatást és baráti segítséget, amelyet irányunkban tanúsít, s amellyel még tágabb lehetőséget teremtett a megszaporodott munkák érdemi bemutatására. És köszönjük a tárlat múzeumi biztosának Pál-Lukács Hajnalkának a pontos és fáradtságot nem ismerő munkáját, amellyel hozzájárult a tárlat sikeres megvalósításához.  

S hogy valójában mi is ez a kiállítás? Ablak. Ablak a világra, világunkra. Arra, amilyenek vagyunk, és arra, amilyenek lehetünk. „...az igazat mondd, ne csak a valódit,/ a fényt, amelytől világlik agyunk,/ hisz egymás nélkül sötétségben vagyunk”- írta az ordas eszmék terjedésének idején, 1937-ben József Attila a Magyarországra látogató Thomas Mannak, akit versében „a fehérek közt egy európai”-nak nevezett. És József Attila nem tévedett. Aminthogy nem tévednek képzőművészeink sem, akik szintén az igazat mondják, a maguk sajátos eszközeivel. Azt a sokarcú igazságot, ami több kevesebb áttéttel a valódiból eredeztethető ugyan, de olyannyira szerteágazó és összetett, mint az élet maga. S talán az sem véletlen, hogy sajnos némi párhuzamot is felfedezhetünk az említett kor és korunk között.

A valódinak a művészi interpretációi, a gondolat és érzelem szabadságának mélytengeri hullámverései vezettek az itt látható igazságok kavalkádjához. Azokhoz a festői, grafikai vagy térbeli formavariációkhoz, amelyek kötöttebb vagy oldottabb formában, de egyaránt a művek belső sugárzásából eredő igazságok tükrei. Szélesre tárt, vagy nehezen megnyíló, bonyolult szerkezetek mögé rejtett, mindössze pontszerű fényforrást biztosító ablakok egy-egy művészi világra.

Minden alkotás egy önálló mikrokozmosz. A művész pillanatnyi vagy éppenséggel napokig, hetekig esetleg évekig érlelődő sejtéseinek és bizonyosságainak, a környező valóságelemeknek térben és időben behatárolt művészi átlényegítései, művészi igazságokká avanzsált konglomerátumai. S hogy ezek a művészi igazságok milyen tág szemléleti határok között mozognak, az jól nyomon követhető ezen a kiállításon is. Ahol a figurális, realisztikus szemléletmód olykor szürrealizmusba, iróniába, abszurdba vagy éppenséggel transzcendenciába hajló, metafizikus kisugárzású, konceptualitással kevert változatai mellett jól megférnek a geometrikus, konstruktivisztikus, avantgárd és neo-avantgárd felfogásban született alkotások.  

Mert sokan és sokfélék vagyunk. S így a kiállított anyag is sokféle. Műfaji, stiláris, művészetfilozófiai, művészetszociológiai szempontból egyaránt.

A függetlenség, az identitás megtartó művészi szabadság mellett azonban napjainkban is egyre növekvő tendenciát mutat az összetartozás, a valahova tartozás, a szervezetbe tömörülés igénye, akárcsak 90 évvel ezelőtt, a Barabás Miklós Céh születésekor. Országos viszonylatban taglétszámunk már a kétszáz felé közelít. Az 1929-es megalakuláshoz képest ez óriási különbségnek számít, hiszen Kós Károly és Szolnay Sándor annak idején mindössze tíz-egynéhány tehetséges fiatal művésszel teremtett intézményt a kisebbségi sorsba került művészi elit számára, s a szervezet megannyi igényes, országos hírű kiállítással bizonyította életképességét és szükségességét. Az 1944-es fordulat azonban véget vetett ennek a pezsgő aktivitásnak, hogy aztán 1994-ben az egykori BMC-tagok, Abodi Nagy Béla és Kós András kezdeményezésére szülessen újjá a romániai magyar képzőművészek céhe.

Az azóta eltelt 25 esztendő pedig már ismét egy kisebbfajta történelem. Új kihívásokkal, új lehetőségekkel és új elvárásokkal fűszerezett művészeti-társadalmi szituáció.

Az alapítók eszmeiségének szellemében, de a megváltozott művészi trendek és technikai feltételek közepette tevékenykedő, újjászületett BMC életében gyökeres változást eredményezett a kiállítási lehetőségek bővülése. A tény, hogy a Tibori Szabó Zoltán vezette Minerva-ház után a Művészeti Múzeum is megnyitotta kapuit a Céh előtt, s immár 3. esztendeje, hogy Lucian Nastasa Kovács igazgatónak köszönhetően tágas és minden szempontból megfelelő, előkelő otthonra találhattunk. Alapítóink és újraalapítóink megelégedéssel nyugtázhatják odaföntről eszméik, elképzeléseik kiteljesedését, 90 évesen is fiatal és mindegyre fiatalodó szervezetünk munkálkodását.  

  Németh Júlia