A huszadik kiállítás Kézdivásárhelyen - Deák Ferenc

Sárosi Csaba

Az alkotó a maga eleven hálójában létező lény. A néző, belépve e vizuális hálóba, kilépéséig eligazodást, felismerést és megértést keres. Március 15. a szakralitás érzését adja a látáshoz. Hétköznapok csendképei, és azok belakott vagy felhagyott terei is a nagy idők utáni csend képeit formálják. Az érzelmek kusza szálaival is hisszük, hogy létezik egy letisztult világ, és a múlt összetört cserepeiből, ha időszakosan is, összerakhatjuk saját világunkat.

Március 15. húsz éve nyit kaput a közös tárlatnak. Itt az alkotó személyiségétől meghatározva beazonosítható forradalmi motívumokkal, vagy egy alakulóban levő életmű zártabb belső összefüggéseiben mutatják meg az emlékezés képeit.

A kiállítás közös szövetének felismerésébe kapaszkodva és e nap szakralitás-hitével fejtem fel a szálakat.

Kosztándi Jenő a végtelen partjáig elhúzódó keresztsorai az elrendelésben, a végesség tudomásul vételében is a végtelent mutatják meg. Az egymás mellé rendelt, közösséget felmutató élet utáni csend is lehet némaságba burkolt hatalom. A kiemelt felnagyítva tudja tükrözni a hasonlók áldozatát. Képi világához rokon a tanítvány, Szabó H. Tünde vallomása. A kiemelt emlékmű a véletlenszerűnek tűnő egyéni keresztkarcolatokra épül. A borongós és gomolygó szürke kedélyhangulata az emlékezésben is egy új emóció hitét keresi. Kovács István képe a sötétből életre kelő tűz-fény szikrák véletlenszerű és mégis szigorú struktúra-feszültséget teremtő erős impulzusait adja. Kosztándi Katalin képe a természet sértetlen intim pillanatát mutatja meg. A szürkét zölddel kiegészítő színélmény erős hitet sugall a hallgatás mögötti létezésről. A fuvallat befelé gyűrűző glóriája tudja az ábrázolt mögött létező örök törvényt. Vetró B. Zsuzsa képe a fény szoláris erejében bízva mutat rá, hogy nemzeti kötődés és egyéni sorsvállalás egy felfüggesztett és az égés hőfokát is vállaló végtelenbe nyúló pillanat. Vinczeffy László szoláris fényhatása a tárgyiasított és kimerevített pillanat hatalmát világítja meg. Koszta Ervin a végtelenből indul a körülzárt személyiség belső tere felé. Lélekfolyosóján a külvilágot megszűrő, zárt ablakai világítanak. Ábrahám Jakab térszakralizált képe az állásfoglalás látlelete. Színhatásában közel áll hozzá Hervai Katalin Krisztusképének eszelősségig felmagasztosuló erős hite. Albert Sándor durva ecsetvonalakkal ad karaktert az otthoni tájnak, amelyen erős színeivel egy körülzárt létezési teret tart fenn magának. Abrahám Imola a fa organikus mintázatában helyet kérő rajza visszatérő mítoszainkat vázolja fel, középpontba helyezve a születés misztériumát. Albert Zoltán barna tónusú képe a vonalak véletlenszerűségéhez egy jelenen túli ismert tapasztalat biztonságát hozza vissza. Simó Enikő aranyozott korszaka részekre tagolt. A keret összetartó és fegyelmet diktáló szerepet kap az önmagukban önkényes életre kelthető foltokhoz.

Jakabos Imola a világból mutat részeket. Gerendái az eltakarás nélküli stabil pontok kiemelését jelölik. Balázs István Három rózsa-képével a nemzeti színek terét nyitja meg, amelyen az egyértelműséget a kinyíló virág selymes lágysága teszi oldottabbá. M. Péter János virág-csendélete a megörökítésben látszólag spontánnak tűnő dinamikát tárja elénk.

Vetró Barnabásnak a nézőre erős expresszív hatást gyakorló képe a szubjektum és kollektív emlékezet párhuzamát mutatja. Egyéni élmények kitörölhetetlen színfoltjai és formát öltő közös színtér emlékképe tartja fenn egymást. A tájba vitt stiláris vonalak arcteremtő képe látható Vetró B. S. András alkotásán.

Dimény András erős színélménnyel egy kifeszített pillanatot örökít meg, amelynek emlékidéző hátterében a fiatalon elhunyt költőtehetség, Mikó András van jelen. Csutak Levente képének portréit a virágornamentika oldott lágysága fogja össze.

Tomos Tünde

Tomos Tünde a nő létezésének határtereit ábrázolja. A fenti szakrális világának babaarcú angyala és a lent várakozó maszkulin világ között jelöli ki helyét. A kettő között fenntartó erő az állati figurákkal jelképezett tiszta ösztön. A kubista hasonlóságot mutató és szürreális képélmény a világszintek közti egyensúlyozás játszmájára utal. Németh Katalin ikonja szintén az angyalok transzcendens létezésének hitébe helyezi történelmi múltunkat.

Miklóssy Mária Júliája a félreforduló profil gesztusában a választás felismerését és vállalását mutatja. Bartha Árpád a férfi és nő duális egységére nyit ablakot. Rosinecz László rituáléja mozgásba hozza a résztvevőt, és a játék szabályaival eligazít a kép terében. Sipos Gaudi Tünde a mese ironikus játékával világít rá a bent és kint levőre és az utóbbi árnyékhelyzetére.

Köllő Margit világszőnyege határokat jelöl ki, és a létezés helyét keresi.

Vetró András Gá­bor Áronja metonimikus hálót teremt az ábrázolt személy köré. Mozgásban lévő organikus és tárgyi világ veszi körül a szemlélődésben megálló szubjektumot. A tekintet befelé irányuló és a nézővel kontaktust nem teremtő gesztusa összegző és visszatekintő magatartásra vall, amellyel a környezet mozgásban lévő és sürgető viszonyulása feszültséget teremt.

Ferenczi Ágnes agyagfigurái testhelyzetekkel és alakváltozatokkal mutatnak rá az emberi létezés átmenetiségére.

Vargha Mihály Erupciója az anyag masszív és törékeny együttesével teremt egyensúlyt, a létezés középpontját jelöli ki, ahonnan a magasba lehet törni. Éltes Barna az organikus világ szabályait elfogadva ad arcot történelmi emlékezetének. Kovács Géza ennek fordítottját mutatja fel. Itt az újratervezett anyag képes egy használat utáni és gazdag asszociációval bíró, új világot teremteni.

Sárosi Csaba objektumai a játék szerepére hívják fel a néző figyelmét. Az eddig is a mozgás és az örök változó ábrázolására törekvő művész alkotásainak egy újabb funkciót ad. Felkínálja, ismerjük fel alkotásainak életét. A nézés érintéssel egészülhet ki, és máris öntörvényű masinái önálló életre kelnek. Folyamatosan vezet be a játszmába. Rács című képe előre jelzi, hogy a kép szabadsággal bír az élettel szemben, hiszen, aki lehetne, vagy akikkel azonosulhatna, mindazok rács mögött rejtve maradnak, ez alól csak a lélekmadár lehet kivétel. Szampója pénzt ígér, és aprópénzre váltja ígéretét. A Holdfényes patak felszámolja saját világát, és a hasított kép egy mások által belakott, mesterkélt világot kínál fel önmaga helyett. A saját művészetének hulladékává silányított jelképeiből állít össze pikniket, hogy rámutasson az örök változás egyszerűségére.

https://www.3szek.ro/load/cikk/17564/a-huszadik-kiallitas-kezdivasarhelyen--deak-ferenc