Horváth Lajos: Hegedűs

Az azonos nézeteket valló képzőművészek természetszerűleg keresik egymás társaságát. Egyéni elképzeléseik összeadódnak, eredőjük maximális tömörséggel hordozza azokat a specifikumokat, amelyek meghatározzák a csoport jellegét, s a maguk módján termékenyítő visszahatással is rendelkeznek.

Az évtizedekre, századokra is visszanyúló ádáz harc, a figuratív-nonfiguratív, illetve hagyomány és korszerűség párviadala olykor éles határvonalat jelölt ki egyik vagy másik tábor hívei számára. Valamelyest ezen határvonal mentén szerveződött az F csoport is, sűrítetten immár nevében is hordozva a tagjai által vallott eszméket, a figurativitás iránti elkötelezettséget.

Kádár Tibor: Magány

Azzal az el nem hanyagolható különbséggel, amely a csoport valamennyi tagjára jellemző: alkotásaikban és filozófiájukban – a képviselt vonal iránti elkötelezettségük mellett – az agresszív elkülönülésnek, a menthetetlenül kátyúba vezető szélsőséges konzervativizmusnak még véletlenül sincs helye. Olyan kortárs, izzig-vérig modern művészek, Diénes Attila, Filep Sándor, Horváth Lajos, Kádár Tibor, Párkányi Raab Péter és Ughy István alkotásait láthatjuk a Művészeti Múzeum emeleti, protokoll termeiben, akik táblaképeikben, szobraikban következetesen vállalják és alkalmazzák a vizuális művészet születésétől meghatározónak bizonyuló figuratív jelleget. Elutasítják viszont azt a mindenek fölött álló, farmernadrágszerű általánosító törekvést, amely éppen savától-borsától, egyedi jellegétől, a hagyomány termékenyítő hatásától foszthatja meg a műalkotást. Vállalják önmagukat, eredetüket, kultúrájukat, és vállalják azokat az örökérvényű értékeket, amelyeket a vizuális művészet évezredes folyamata – nagymesterei révén – önmagából kitermelt. Teszik pedig mindezt olyanformán, hogy azt a világviszonylatban is legmodernebb törekvésekbe ágyazzák, a sajátosság méltóságával beoltva, egyediesítve-nemesítve a nemzetközi, általánosan elfogadott képzőművészeti világnyelvet. Mernek évszázadokat ugrani az időben, merik vállalni a reneszánsz, a barokk, a németalföldi festészet örökségét. Mert olykor éppen a megfelelő formába öntött visszatérés jelentheti az előrelépést. És hadd jegyezzük meg: ez a művészi attitűd nem tűr semmiféle mellébeszélést, semmiféle kóklerkedést, semmiféle hazardírozást. Annál inkább igényli-követeli azt a tökéletességre törekvő, elmélyült és sokrétű mesterségbeli tudást, ami nélkül – ilyen ars poeticával – hozzá sem lehetne kezdeni az alkotáshoz.

 Dienes Attila: Értelmetlen filozofálgatás az életről

Szeretnénk magunkat megmutatni, hogy látva lássanak – ötlött fel bennem a kiállító művészekre vonatkoztatott költői parafrázis a tárlat megtekintésekor. Csakhogy eme gondolat azon nyomban szülte a folytatást is, a motivációt: a tényt, ami az F csoportba tartozó művészeket alkotásra késztette, s ami nem más, mint az a gondolatisággal telített, érzelmektől fűtött légkör, amelyben ezek az emberközpontú munkák születtek, s amelyeket valósággal sugároznak magukból. Egyfajta eszmeileg-erkölcsileg szigorúan elkötelezett, világnézetileg kikristályosodott hozzáállás ez részükről a 21. század művészeti-társadalmi-etikai jelenségeihez.

Az F csoport esetében a befogadó tekintetét első pillantásra megkapó látvány egy hosszasabb elmélyülést igénylő többlettel is párosul. Azzal a tartalmi gazdagsággal, azzal a néző fantáziáját, érzelmi hozzáállását, meditáló készségét serkentő művészi többlettel, amely valamennyi itt bemutatott, erőteljesen emberközpontú alkotásra jellemző. A tartalom és forma egységéből adódó harmónia megnyilvánulási formáival.

A figurativitás elképzelésükben – s természetesen megvalósításaikban is – előfeltétele a magvas mondanivaló adekvát megjelenítésének, annak a kifejezési formának, amely nem elidegeníti, hanem éppen ellenkezőleg, magához vonzza a nézőt. Persze hosszasan el lehetne filozofálni a figurativitás határairól, a realista és absztrakt megjelenítés élesen elkülönülő vagy éppenséggel sajátosan egymásba olvadó, egymást kiegészítő megnyilvánulásairól. Hiszen, amint arra az F csoport elkötelezett híve, az elméleti szakember Legéndy Péter is utal, a csoportosulást bemutató és értékelő tanulmányában „a figurativitás nem jelent automatikusan realizmust, csak azt jelenti, hogy fölismerhető a műalkotás formavilága.”

A tényszerű „örök realizmussal” szembehelyezi az „eszményítő realizmust”, amely az objektív elemeket csupán annyiban vonja be a művészetbe, amennyiben erkölcsi, érzelmi tartalom kifejezését teszik lehetővé.

Ide kívánkozik az erdélyi és összmagyar szobrászművészet kiválóságának Kós Andrásnak a véleménye is, aki szerint nem igazi művészet az olyan, amely nem jut el a lélekhez, hiszen az alkotó sajátmagát, érzelmeit, elképzeléseit, lelkét viszi bele az alkotásba, a lélek pedig hamarabb megérez dolgokat. Az idős mester életművéhez hasonlóan az itt kiállító művészek alkotásait is ilyen lélektől lélekig ható üzenetnek érzem, amelyben a legmodernebb művészi nyelven jut kifejezésre az egyénnek és egy egész közösségnek a múltja, jelene, sőt talán a jövője is.

Filep Sándor: Korpuszok tibeti írásjelekkel

Ezt vélem kiérezni a mi erdélyi tájainkból kiszakadt, de innen teljesen elszakadni nem tudó, immár anyaországi forrongásokba csöppent Kádár Tibor sajátos képépítéséből, a központi alak vagy alakok és az őket körülvevő, majdhogynem légüres, passzivitásával valósággal tüntető környezet viszonyából, az elidegenedés művészileg fölöttébb kifejező képi megfogalmazásából. Vagy a székelykeresztúri születésű Ughy István valósággal perzselő, magával ragadó, szenvedélyes képi megnyilatkozásaiból, a nemes érzelmeket megcsúfoló, alapjaiból kifordult társadalom szarkasztikus, vérbő ostorozásából. A Marosvásárhelyről áttelepült Diénes Attila társadalombírálata a szobrászat nyelvén immár egyénekre összpontosítva jelentkezik, s egy-egy magatartásforma találó konkretizálásában vagy egy-egy jellemző részlet szuggesztivitásában utal mesterien a lényegre.

 Ughy István: Krisztust faragó

 Némi túlzással azt mondhatnám: Horváth Lajos a csoport lírikusa. Egyfajta sajátos, színektől-fényektől átitatott, valószerűtlenül valódi világ, saját lelkivilágának kapuját nyitja ki előttünk megejtő őszinteséggel, festői bravúrral. De a szürrealista beütések Filep Sándor fölöttébb míves alkotásaitól sem idegenek. Grafikáiban pedig a magával ragadó rajzkészség korlátlan művészi fantáziával párosul. A részletekből építkező egész mestere Párkányi Raab Péter. Kifejező formák, tökéletes harmóniák, a szépség, az oly sokáig mellőzött, sőt valósággal száműzött szépség tudatos vállalása fedezhető fel érzékletes szobraiban.