BMC 2002

2002. november 25-én, a Romániai Képzômûvészek Szövetsége Kolozsvári Fiókjának Szentegyház utcai galériájában megnyílt a Barabás Miklós Céh országos tárlata. Bevezetôt mondott Jakobovits Miklós nagyváradi festômûvész, a Céh elnöke és Ioan Sbârciu rektor, a Szövetség helyi elnöke.

A szervezet
A háromnegyed százada megalapított Céh annak a követelménynek volt eredôje, amely az évszázados képzômûvészeti hagyománnyal rendelkezô erdélyi magyar közösség mûvészi elitjének kívánt továbbélést elôsegítô szervezeti keretet teremteni a meglehetôsen idegen, hogy ne mondjam, ellenséges társadalompolitikai közegben. A vállalkozás sikerét a Céh égisze alatt megrendezett képzômûvészeti seregszemlék igazolták. A rendezvények sikerének záloga pedig a sajátos, meghatározó mûvészi jegyek felmutatása volt, amelyek — a kor összeurópai mûvészeti vérkeringésének részeként — hozzájárultak a különbözôségben gyökerezô egység mûvészi szintû képviseletéhez. A szociális és mûvészetfilozófiai vonatkozások sajátos ötvözôdése jellemzi tehát a szervezetet. A felszámolás és a félévszázadnyi tetszhalott állapot utáni feltámadás-feltámasztás egy merôben különbözô történelmi és társadalmi közegben történt. Életképessége nagyban függ attól, hogy az újraalakulás a félévszázadnyi nemzetiségi és kulturális elnyomás reakciójaként, avagy egy természetes állapot visszaállításának jegyében következett-e be. Helye van-e a nemzetiségi alapon szervezôdô képzômûvészeti csoportosulásnak a globalizálódó európai társadalomban? S bár a kérdés megválaszolása a történelmi perspektíva hiányában kockázatos, kikövetkeztethetô azokból a tendenciákból, amelyek — talán a gazdasági globalizáció reakciójaként — a kulturális identitáskeresésnek a modern korban példátlanul erôteljes eseteivel szembesít szerte a kontinensen, szerte a nagyvilágban. A Barabás Miklós Céh és más, nemzetiségi alapon szervezôdô képzômûvészeti egyesület létjogosultsága nem kizárólagosan és nem is elsôsorban a szakterületre jellemzô látásmódbeli különbségekbôl, hanem történelmi és pszichoszociális sajátosságokból eredeztethetô. Ez volt a helyzet a Céh hajdani megalapításának idején, és ez ma is. Akkor is és most is a hasonló jellegû szervezkedésnek léteztek, léteznek politikai vonatkozásai. Mi sem természetesebb annál, hogy az intézményteremtés vagy újrateremtés kísérletének meglegyen az ellenzéke, amely elsôsorban azok közül kerül ki, akik a valamikori politikai elit tagjai- illetve csatlósaiként vagy akár ettôl függetlenül is, a mindenkori nemzeti beolvasztás aktív, esetleg hallgatólagos résztvevôi.

Tradicionalizmus és modernség
A képzômûvészeti világot örökösen foglalkoztató sarkalatos kérdés, amely a technikák és kifejezésmódok elfogadott, hagyományosnak tekintett felfogása és az ezeket az új teremtésének jegyében meghaladni igyekvô törekvések között feszül, sajátos módon tükrözôdik az önmagát nemzetiségi alapon meghatározni szándékozó mûvészi közösség esetében. Identitását ugyanis elsôsorban a hagyományaihoz való ragaszkodásban lelheti meg. Ez látszólag gátat szab mindenfajta újítási kísérletnek, örökös helybentopogásra kárhoztat. Viszont, mint esetünkben, hagyomány a világ mûvészeti élvonalához való felzárkózás permanens igénye is, a tradíciónak az örökös újító szándék is szerves része lehet. Ennek a már önmagában roppant ellentmondásos kategóriának a konkrét vetületei, eseti vonatkozásai rendkívül tarka képet mutatnak. Talán nem véletlen, hogy — kimondva-kimondatlanul — ez a kérdés egyike a nyelvhez nem közvetlenül kapcsolódó kisebbségi kultúra fô elvi- elméleti kihívásainak. Az évszázaddal elôbbi képet azok a modern mûvészetelméleti irányzatok bonyolítják, amelyek kirekeszteni igyekeznek a modernség kereteibôl a hagyományos értelemben vett mûtárgyteremtés mozzanatát, megkérdôjelezik a múzeumközpontú mûvészet létjogosultságát. Ezzel tulajdonképpen a mûvésznek, mint értékteremtônek a társadalmi funkcióját is kétségbe vonják. Ilyen összevetésben nyugodtan elmondható, hogy a Céh felfogásában természetszerûleg a mûtárgyközpontú elv dominál, hiszen — képzômûvészeti szervezetként — tagjainak valamiféle érdekérvényesítési szerve is szándékozik lenni. Az érdekérvényesítésnek itt egy indirekt esetérôl van szó, amely — egyelôre — a céhtagokat azzal a probitással, hitellel vértezi fel, amely a társadalom többi része felé a színvonalas mûtárgyteremtés biztosítékát hivatott közvetíteni. Ebbôl eredeztethetô az a tényszerû megállapítás, hogy a szervezet nem valamiféle képzômûvészeti ideológia szerint szervezôdött, hanem az igényes mûteremtés minden vállfaját magába foglaló mértékrendszer letéteményeseként. Nem a hagyományos és a modern kategóriái szerint, hanem az érték és az értéknélküliség ismérvei szerint rangsorol.

A mûvésztársadalom
A kornak, korunknak meghatározó jegye a képzômûvészetet professzionális szinten mûvelôk számának jelentôs gyarapodása, amibôl természetszerûleg következik a kérdés: van-e a magas mûvészetnek megfelelô piaca, van-e a társadalomnak igénye és anyagi lehetôsége a tárgyi kultúra ezen termékeinek felvételére? Egyáltalán tartható-e a mûtárgyteremtésnek, a mûvészi munka finalitásának hagyományos értelmezése? A kérdés a környezetünket sújtó gazdasági recesszió és társadalmi átalakulás körülményei között mondhatni drámai felhangokat kap, hiszen a szervezet tagjainak jelentôs része szabadfoglalkozású mûvész, aki nem rendelkezik biztos megélhetési forrással. A kisebbségi sors, a hivatalosan szentesített egységes nemzetállam elve nemcsak a kisebbségek többszázados kultúráját hivatott tagadni, hanem egyben kirekeszti az államilag támogatott mûvészek sorából mindazokat, akik ezen kizárólagosság ideológiája szerint az "egységes" nemzet keretein kívül rekednek. S ha a jelenlegi, igen vékonyan folydogáló állami és önkormányzati támogatások idején a különbségtétel nem is annyira hangsúlyos, a gazdasági fejlôdéssel és a mûvészetre fordítható kiadások növekedésével egyre érezhetôbbé válik majd. Ellenkezô irányú tendenciaként a liberalizálódó gazdasági élet szülte magánmecénatúra mára már elvétve érezhetô hatása említhetô. Az önszervezôdô kisebbségi mûvésztársadalom — szervezetei révén — talán elsôsorban ezekre a kihívásokra igyekezett, igyekszik megfelelô megoldásokat találni.

Számadás
Tagjainak egyéni kiállításait leszámítva újjáalakulásának nyolcadik évében a Barabás Miklós Céh negyedszerre jelentkezik nagyszabású, országos tárlattal. A sort az 1996-os kolozsvári kiállítás nyitotta meg, amelynek — a központi kiállítási lehetôségek megtagadása miatt és azok hiányában — a Bethlen Kata Diakóniai Központ adott otthont. A második országos seregszemle Marosvásárhelyen volt, majd ismét a kolozsvári diakóniai központ sajátos architektúrája biztosított kiállítási felületeket a nagyszabású, értékfelmérô jelentkezésnek. A sikeres, de többé-kevésbé kényszerûségbôl kialakult eddigi gyakorlatot a mostani, negyedik seregszemle törte meg. Elônye, hogy a Céh Kolozsvár központi, legrangosabb és leglátogatottabb galériájában adhat számot mûvészi tevékenységérôl. Legalábbis részben. Hiszen fájdalmas hiányként érzékeljük nagy öregjeink távolmaradását. Egy Kós András, egy Abodi Nagy Béla és Andrásy Zoltán nélkül a Barabás Miklós Céh országos tárlata nem lehet teljes. De a középgeneráció olyan jelentôs képviselôinek munkáival sem találkozhatunk idén, amilyen például Márton Árpád, Simon Endre, Kancsura István és még folytathatnám a névsort. De ahogyan minden eddigi nagyszabású seregszemlének rendkívüli, olykor nem is egyértelmûen elônyére váló sokszínûségével együtt megvolt a sajátossága, hogy ne mondjam, egyénisége, úgy megvan ennek a mostaninak is. Sôt, talán még hangsúlyosabban. A munkák nagy részét, amolyan elôzetesként, a közönség már megtekinthette a Fadrusz-napok alkalmával, a Mátyás-ház pincéjében megrendezett tárlaton. A történelmi levegôjû, különleges mûgonddal helyreállított pincegaléria boltívei alatt sajátos módon keltek életre a bemutatott alkotások. Legtöbbjüknek kedvezett is a nem éppen konvencionális tér és falfelület. Az mégis egy egészen más kiállítás volt. Hangulatilag mindenképpen. Mert ahogyan ruha teszi az embert, úgy kiállítóterem is a kiállítást. A Szentegyház utcai galéria tágas helyiségei, a sima fehér falak új megnyilatkozási lehetôséget teremtettek a mûvészeknek és a kiállítás rendezôinek. S a fô szervezô, Károly Zöld Gyöngyi élt is a lehetôséggel.

Amint már említettem, a BMC tagsága nem egyfajta mûvészeti irányzat, ideológia mentén csoportosult. Ezért berkeiben a legkülönbözôbb mûvészi hitvallású, a legkülönfélébb kritériumok szerint alkotó képzômûvészek kaptak helyet. S ha a sokszínûség jellemezte minden eddigi országos jellegû bemutatkozásukat, hatványozottan érvényes ez a mostanira. Nem pusztán a BMC égisze alatt futó, de lokálisan elkülönített, Retus elnevezésû, sajátos hangvételû, a nyáron Székelyudvarhelyen bemutatott, és mintegy a város kortárs mûvészet iránti befogadóképességét tesztelni óhajtó fotóinstalláció miatt, hanem a klasszikusabb, hagyományosabb szemlélettel és technikákkal készült munkák melletti avantgárd felhozatal okán, amely többek között az idei seregszemlén jelentôs számban jelentkezô fiatalok részvételével is magyarázható. De a Céh elnökének, Jakobovits Miklósnak a munkája is ebbe a vonulatba simul. Hiszen már maga a papírmûvészet is viszonylag új. Amit pedig a nagyváradi mûvész az engedelmesen képlékeny, és szerkezetileg fölöttébb összetett, formailag újszerû, gazdag lehetôségeket felvillantó anyaggal mûvel, az már egyfajta festôi szobrászat, jobban mondva a festô kimerészkedése a térbe. Amely nem elôzmények nélküli, hiszen az anyagszerûség eddig is döntô szerepet játszott munkásságában, és eredményezte a már valósággal dombormûszerû festményeket. Kár, hogy ezekbôl most nem láthattunk a tárlaton. Jakobovits Mártánál, aki a kerámia felôl közelített a papírhoz, az ellenkezô tendencia észlelhetô: a térbôl tér vissza a síkba, és alkotja meg a természetes anyagokból felépített, szemetgyönyörködtetô-pihentetô ôszi harmóniáit. A tárlat legbiztosabb pontja Feszt László munkája. Remény címû, vegyestechnikával készült festménye akár az idei kiállítás védjegyének is felfogható. Uralja a teret, és uralja a tárlatot. És egyben igazolja, hogy az értékmegôrzô és értékteremtô mûvészet korántsem a múlté: a Remény nem halt ki. Ellenkezôleg: 2002-ben született meg. Legalábbis Feszt Lászlónál. A tûzzománc legjelentôsebb hazai képviselôjének, Nagy Enikônek élénk színekben pompázó, mozgalmas Széki kompozíciója és színvilágában visszafogottabb, formailag újszerûbben ható Magvetôje alkotójuk mûvészi igényességérôl árulkodik. Ami pedig Hóolvadás címû akvarelljét illeti, valóságos telitalálat: olyan magával ragadóan spontán hangulatkép, amely szerény méretei ellenére is teret követel magának. A képbe sikeresen illeszkedik be Miklóssy Mária ugyancsak kisméretû, a geometrikus formák harmóniájára építô, színgazdag munkája. A bejárattal szembeni fôfal Sipos Lászlóé és Dudás Gyuláé. Ketten kétféleképpen élik meg a harmadik évezred mûvészi kihívásait. A homlokegyenest ellentétes mûvészi feldolgozás jól megfér egymás mellett, sôt mintha sikerrel ki is egészítené egyik a másikát. Sipos László allegórikus-szimbolikus festôi beszédével teremtette meg a maga királynôkbôl, bohócokból, madarakból, papírrepülôkbôl, ollókból és agyonszegecselt vasfákból álló, hol líraian gunyoros, hol gunyorosan lírai, de mindenképpen a realitásból eredeztethetô világát. Dudás Gyula most éppen a hangulatok festôjeként mutatkozik be. Kékes-lilás ködös derengései vagy a természet színekbe átlényegített ôszi haldoklása különleges mûvészi érzékenységrôl árulkodó, lélekbôl fakadó, ôszinte festôi vallomás. Kopacz Mária rendkívül eredeti, érzelem- és gondolatgazdag, olykor mitologikus ihletésû, mozgalmas festôi világát villantja fel a tárlat sajátosan eredeti színfoltját képezô két nagyméretû munkája, az Éjkirálynô és az Ünnep. A mûvész valósággal dúskál az ötletekben és azok sajátosan találó megjelenítési formájában. Mint mindig, most is különleges mûvészi élményt ígér Kákonyi Csilla. A reneszánsz mesterek precizitásával és mûvészi igényességével készült munkáival csak önmagát múlhatja felül. S mintha meg is tenné. De profundis és Az eufória múlandósága címû, festôi eszközökben és gondolati mélységben egyaránt remeklô munkái a tárlat fô erôsségei. Akárcsak Barabás Éva Keresztény király és a Tordai országgyûlés címû, a sárga dominanciájára épülô, tartalmilag-festôileg mozgalmas olajképei. Ugyanezen a falon kapott helyet a nemrég elhunyt Veresspál hattyúdala, a Vízió. A klasszikus harmóniák jegyében fogant Zolcsák Sándor színgazdag Aktja. Egyed Emese Száz sor magány címû versébôl ihletôdött Károly Zöld Gyöngyi, aki nem annyira illusztrál, mint inkább újraalkot. Önálló mûalkotássá lényegíti, ezüstös, szürkéskék, fekete könnycseppekbe fogalmazza, a legkorszerûbb képi nyelvre ülteti át a költôi mondanivalót. Nagy Endre grafikusi erényeit csillogtatja meg Reményik-illusztrációjával, Képkonstrukciója pedig nem csupán arany-ezüst fénye miatt ragyogja be a képfelületet. Szerkezeti egységével, harmóniájával, festôi mondanivalója újszerûségével hat. Vörös-feketébe kottázza le mesterien A rügyek hangját, és jeleníti meg a Fekete csendet Kusztos Endre. Úgy tûnik, az idôs mûvész kitûnô alkotói periódusának lehetünk szemtanúi. Csak az utóbbi idôben több, saját átlagát is meghaladó munkáját volt alkalmunk megtekinteni. Az értékmentés-értékteremtés szép példáját nyújtja Soó Zöld Margit. Épp a napokban bontották le a régi Kolozsvár egyik kis gyöngyszemét, a Petôfi utcai Gilovics-házat, amelyet az alkotó a rá jellemzô, különösképpen érzékeny festôi átlényegítésben mentett meg, ha másként nem is, de legalább a mûvészet számára, örök mementóként. Cs. Erdôs Tibor munkái a mûvészre jellemzô, klasszikusan kiérlelt stílusban fogantak, míg Kuti Dénes és Vinczeffy László a legkorszerûbb és sajátosan egyéni formanyelven fogalmazza meg mûvészi mondanivalóját. Kellemes színfoltját képezik a tárlatnak Major Gizella Akkordjai, és jó elidôzni Starmüller Katalin Ablak elôtt címû, hangulatos csendélete elôtt, Golgotája pedig visszafogottsága ellenére is valósággal sokkoló munka. Székely Géza az a biztos kezû mûvész, aki megfontoltan játszik a formákkal és a színekkel. Most mintha kissé még intenzívebben, mint ahogyan eddig tette. Többek között Csángó balladát foglal geometrikus színbeszédbe. Megrázó erôvel hat Plugor Sándor Vörös lova, valamint Porzsolt Borbála ugyancsak vörösben játszó munkája. A sort Jakabos Olsefszy Imola Tûzkristályai egészítik ki. A grafikusok közül kiemelkedik Ábrahám Jakab, Bardócz Lajos, Orth István, Kazinczy Gábor, Muhi Sándor, Szabó Vilmos. Színgazdagságuk, formai elemeik révén figyelemfelkeltôk Zsigmond Márton és Forró Ágnes munkái, és sajátos levegôjük van Fazakas Tibor egymásbahajló formáinak. Antropológiai, pszichológiai típustanulmánynak is beillô Feleki Károly míves portrésorozata. Elôször jelentkezik ígéretes munkával a Céh kiállításán Öllerer András, Lészai Bordy Margit és Orbán István. Gazdag a tárlat szobrászati anyaga. Mennyiségileg ez a most elôször jelen lévô fiataloknak is köszönhetô, akik közül meg kell említenünk Pokorny Attila és az ötletes üvegszobrász, Szilágyi László nevét. A többiek inkább a nemes anyagból önkéntelenül is adódó lehetôségeket aknázzák ki, és építenek a dekorativitásra. Gondolok itt elsôsorban a márványra és Kása Dávidra, de elvétve elôfordul, hogy még a bronzszobrocskák is inkább anyaguk révén tündökölnek. Olykor pedig, mint Horváth Ödön esetében is, a munka jobban járt volna, ha a mûvész meghagyja természetes szépségében és nem pötyögteti tele fölös adalékokkal. A retró irányában ható, kissé mintha túl szépnek is tûnô munka lenne ifj. Starmüller Géza nôi fejet ábrázoló kisméretû bronzszobra. Elôbbi munkái több eredetiségrôl, merészebb kísérletezô kedvrôl és fantáziáról árulkodtak. A nemes anyag és a nemes mûvészi munka sikeres találkozásának lehetünk tanúi Gergely Zoltán Oltára, valamint Gyarmathy János Emberi dolog címû allegórikus munkája esetében. A bronz és a márvány kölcsönhatására épít Suba László Titok címû munkájával, és kecsesen dekoratív Bálint Károly fa Aktja. A végsôkig letisztult, lehiggadt, nemes formáival hat Lôrincz Lehel márványból készült Stilizált portréja és Gyermekfej címû gránit szobra. Nagyjaink arcképcsarnokát egészíti ki a tôle megszokott, fantáziásan míves precizitással Gergely István, és hasonló tematikához nyúl Venczel Árpád is, míg Vetró András markánsabb hozzáállással, némiképp klasszikus formát bontva és újraalkotva mintázza meg Damjanich János, Czetz János és Széchenyi István képmását. Kolozsi Tibor három remekbe szabott portréja az egyeditôl haladva az általános felé, mintegy összegezését képezi egy bizonyos lelki alkatnak, egy bizonyos embertípusnak, és mint mindig, most is különleges mûvészi élményt ígérnek Korondi Jenô alkotásai. Az objet kategóriába sorolható Vinczeffy László Bálványa és Tasi József István Karamazov testvérek elnevezésû, világjáró papírcsizmája. Nemes egyszerûségükkel, tökéletes formáikkal valósággal tüntetnek a keramikus Palkó Ernô munkái. Az iparmûvészet, a szobrászat és a textil határmezsgyéjén egyensúlyoz nem mindennapi bátorsággal, ötletességgel és merészséggel Szabó Bokor Márta. Ikonja súlyos titkok hordozója, míg Ophéliája a mûfaj apró kis remeke: a szobrász és az iparmûvész sikeres találkozásának szüleménye. A megejtô szépségû, lehelet finomságú, majdhogynem áttetszôen sejtelmes portré és a hozzászôtt kiegészítôk kavalkádja hû tükre a mûvészben élô Ophélia-képnek. A hálómotívumra épít Kecseti Gabriella. Kecsesen libbenô ezüstmadara fölöttébb dekoratív. Téma, anyag és szín harmóniája érvényesül sikeresen Novák Ildikó Mátyás címû bôr falikárpitján. A nemezelés technikáját felhasználva sikerül sejtelmesen könnyed, lírai hangvételû kompozíciókba öntenie mûvészi elképzeléseit Köllô Margitnak. Figuratív kompozíciója, a Suhanás kitûnô anyagismeretrôl, rajz- és kompozíciós készségrôl árulkodik, míg a Múló idô I., II. a színek játékára épít. A klasszikus gobelin nagymestere Deák Beke Éva. Földvirága még nyelvi ötletként is telitalálatnak számít, az alkalmazott technika tekintetében pedig az alkotó azon kevesek közé tartozik, akik nem a könnyen elôállítható pillanatnyi siker érdekében munkálkodnak, hiszen a gobelin köztudomásúan a legmunkásabb mûfaj, de a legértékesebb is. Színharmóniáival, nemes egyszerûségével, ötletességével a Földvirág a kiállítás egyik legértékesebb munkája.

A 2002-es mérleg elkészült, a Barabás Miklós Céh tagsága immár a jövô, az újabb megmérettetés felé tekint. És a formai újításoktól a kiállítások megszervezése tekintetében sem idegenkedik.

Németh Júlia

http://archivum.szabadsag.ro/archivum/2002/11/2nov-30t.htm