Bizar kapcsolatok

***

***

A Hargita Megyei Kulturális Központ az év harmadik tárlatát nyitotta meg a csíkszeredai Megyeháza Galériában. Ezúttal Botár László képzômûvész alkotásaiban gyönyörködhet a nézô



****
Botár László kiállítás a megyeházán


Megnyító

Kedves közönség! Első hallásra úgy tűnik, hogy a bizarr az egy idegen szó, amelyet a nyelvápolók a magyar nyelvben szívesen helyettesítenénk valami mással: szokatlan, furcsa, különös, bolondos, szeszélyes, torz.

Vagy esetleg körül is írhatják: a megszokottól, a természetestől meglepően elütő. Amikor azonban egy szó magyarázatára sokféle változat keletkezik, ez egyben azt is jelenti, hogy egyik sem képes teljes mértékben visszaadni jelentését, mert az jóval több mindegyiknél.

Igy vagyunk a francia eredetű bizarre szóval is, amely ráadásul a perzsából ered és külön végződésekkel ugyan, de minden európai nyelvben megkapta a maga létjogosultságát. Ahhoz, hogy mégis mi a bizarr, szeretnék felhozni néhány példát, egyet a személyes újságírói múltamból, többeket pedig a képzőművészetből.

Nos, itt van mellettem Sarány István. Jóval fiatalabb, mint én, de azt hiszem, hogy az egykori Hargitánál ő is megélte azokat az éveket, amikor a szerkesztőket kötelező módon, naponta kiküldték a megye legeldugottabb falvaiba, hogy Esti tudósítás címmel telefonon számoljanak be, mi is történik a helyszínen. Sőt mi több, jelenlétünket ellenőrizték is.

A különböző helyszíneken természetesen nem történt semmi, azonkívül, hogy megfejték a tehenet, enni adtak az állatoknak és esetleg egyik szomszéd átment a másikhoz, hogy kérjen egy gyertyát, mert már elvették a villanyt, vagy egy fél kenyeret, mert elfogyott a heti adag.

Mindez 1989 előtt történt és egyik héten úgy hozta a főszerkesztői parancs, hogy nekem váltott buszokkal az egyik Székelyudvarhely és Székelykeresztúr közötti faluba kellett mennem. A főúttól gyalog poroszkáltam a falu felé és törtem a fejem, hogy vajon mit is írjak arról, hogy itt a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom miképpen hódít meg újabb csúcsokat.

Amikor már jól bent jártam a szászos beütésű házak között, láttam, hogy az ablakok mögött meglibben egy-egy függöny, jelezvén, hogy azért észrevették, itt jár egy idegen.

Az úton azonban sehol egy árva lélek, amikor hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, egy narancssárga hiper-szuper biciklin megjelent egy néger gyermek, valamilyen márkás melegítőben, adidas cipőkkel és lefékezett mellettem.

Jó napot! mondta. Kit keres ? – És ezt a néhány szót  olyan székely hanghordozással ejtette ki a srác, hogy már nemcsak a szememet, hanem a fülemet is meg kellett dörzsöljem, hogy melyik világon vagyok.

A papot! – dadogtam hirtelen. – Jöjjön velem, megmutatom, hogy hol lakik! Egy színtiszta székely faluban székelyesen beszélő néger fiú. A helyzet meglehetősen bizarr volt, teljesen elütött a szokványostól, amíg a lelkész meg nem magyarázta: a székelyderzsi lány Bukarestben, az egyik afrikai ország diplomáciai kirendeltségén cselédeskedett, amíg teherbe nem esett, a gyermekét itthon a nagyszülők vették magukhoz, ők nevelték fel, más nyelven nem is tud, csak magyarul, de közben kapja, valószínű az édesanyjától, a külföldi csomagokat.

Azt hiszem, mindannyiunknak vannak fura történeteink, de a  meghökkentő, a szokványostól elütő törekvések végigvonultak különösképpen a huszadik század képzőművészetén is. Dali lecsorgó óráit és más alkotásait még magyarázgatták tudatalatti, szürrealista látomásokkal, de egyszer készített egy olyan telefonkészüléket, amelynek homár volt a kagylója. És ha ez nekünk, gombászó székelyeknek nem is mond sokat, az óceánparti spanyoloknak annál inkább.

Bizarr alkotásokban ugyancsak bővelkedett a német Rauschenberg, aki a múlt század ötvenes éveiben többek között mitikus jelképekkel felruházott állatokat koronázott meg az akkori időkre jellemző használati tárgyakkal, vagy később Andy Warhol, a popkultúra atyja, aki képes volt meglehetősen bizarr módon a legkülönbözőbb hétköznapi eszközökből alkotni.

És nem véletlen az sem, hogy amint a művészek letértek a körülöttük levő világ egy az egyben való visszaadásának, tükrözésének a szándékáról, úgy tágult ki magának a művészetnek, az alkotásoknak a fogalomrendszere. A kollázsok a leggyakrabban több, látszólag összebékíthetetlen valóságot társítottak, nem csupán két, hanem három dimenzióban, magukon viselve bizarr jegyeket is. A szépség fogalma alaposan átalakult és ma már klasszikusnak számít Lautréamont francia költőnek azt a mondása, amelyet sokan a dadaista Tristan Tzarának tulajdonítanak, ám mégiscsak ő fogalmazta meg a legkifejezőbben: „Szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása egy boncasztalon.”

Talán így is átírhatnánk: a művészetben az a szép, hogy teljes szabadságot adhat az alkotónak. Olyan szabadságot, amely nem csak a külvilágra, hanem az ember belső világának a megjelenítésére is kiterjed. Hangulatokra, érzelmekre, gondolatokra. Örömre, bánatra, szerelemre, csalodásra, szorongásra, felszabadultság érzésre, mindarra, ami a három kifejezésnek ebbe a szokszínűségébe belefér.

Én mindezt el tudom mondani szavakkal, amelyeket ha nem fordítanak le, másnyelvűek nem értenek meg.

De a képzőművészet más, jóval általánosabb nyelvvel, a vizuális nyelvvel dolgozik és ennek alapelemeivel: színekkel, formákkal, vonalakkal, árnyalatokkal és így tovább. A tárgyak, az alakok ebben az esetben teljesen fölöslegessé válnak, a nonfiguratív festészet minél inkább eltávolodik ezektől, annál  inkább egyetemesebbé válik és ugyanakkor képes arra, hogy az alkotások megtekintőiben más és más visszhangokat váltson ki.

Ilyenkor a képet nézők nem egyszerre sóhajtanak fel, hogy jaj, ez megint egy lila Milka-tehén, hanem megállnak, elméláznak, keresik, hogy mi miért van, vagy éppenséggel észreveszik adott kihangsúlyozások vagy éppen a pillanatnyi ösztönösségnek, az idő másodpercnyi megállításának a jeleit.

Botár László különböző festészeti stílusait jól ismerjük, azt is, hogy régebbi, amolyan ujj- és kézdörzsöléses pasztelljeit, tájképeit vagy éppen valamivel ritkább portréjait, grafikáit, vagy éppenséggel modern felfogású design tárgyait milyen sokan szerették és szeretik.

Aki azonban évek óta követte munkásságát, az rájön, hogy a művész korántsem véletlenül, hanem tudatosan távolodik el a figuratívítástól, az észlelésnek más és más szintjei határozzák meg a kutatásait, törekvéseit, nem a tárgyi, hanem a szellemi, az immateriális világot szeretné elénk állítani, ahogyan abban energiák, érzések, érzelmek, gondolatok tobzódnak, viaskodnak, ütköznek, egymáshoz társulnak, vagy éppenséggel bizarr, tehát a megszokottal elütő kapcsolatokat teremtenek.

Azt hiszem, nem járok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy ezeken a képeken a műtermében alkotó művészt is látjuk, azt a folyamatot, ahogyan létrehozza magát az alkotást és talán azt a pillanatot is, amelyet befejezésnek vagy esetleg újra fogalmazást késztetőnek tekint.

Külön szeretném felhívni itt a figyelmet a fekete-fehér kompozíciókra. Mindannyian látjuk, hogy ezek nem klasszikus, de mégcsak nem is modern grafikák, hanem Botár megfogalmazásában szénfestmények. Plaszticitásuk, árnyalataik, tónusaik ugyanis a festészet irányába viszik el ezeket a munkákat.

És általában érdemes észrevenni, hogy a művész előszeretettel használja a négyzet-formát, a kisebbekből  tud olyan nagyobb mozaik-tablókat felépíteni, amelyeknek önálló üzenete van, sőt mi több variácós lehetőségeket is teremtenek, hogy máshol, más kiállításokon a bizarr kapcsolatok mindig megőrizzék az újszerűségüket, az átütő erejüket. Sőt mi több, ha Önök jobban megfigyelik, ebben a kiállítóteremben nem csupán az egymás mellé helyezett, hanem az egymással szembeni képek is kommunikálnak, a téren át kapcsolódva egymáshoz.

Kedves közönség! Nap mint nap érezzük, hogy a bizarrnak ezek a jellemzői egyre inkább birtokukba veszik a világot. A hatalmas, mindentudó emberiség, amely képes a Mars felszínén csatangoló járművet küldeni a szomszédos bolygóra, hogy onnan fotókat és mozgóképeket küldjön, csak oly nehezen tud megbírkózni egy  parányi, láthatatlan vírussal.

A hatalmas emberiség, amely elérte a korlátlan információhoz való hozzájutást, egyelőre csak bizonytalan módszereket tud felajánlani annak kiválasztásra, hogy mi az igazi és mi a hamis.

A bizarr életünk részévé válik és azt javasolom, hogy ha találkoznak vele, olvassák el a nemrég irodalmi Nobel-dijat kapott lengyel írónő, Olga Tokarczuk történeteit is, amelyek magyarul is megjelentek, mert azokban is kimondottan  bizarr-jártasnak lehet lenni.

Egyelőre azonban vessünk véget itt a szövegnek. Kivánjunk Botár Laci barátunknak további jó munkát, kiállítás-szervezéseket, művésztelepeket, kiadványokat és mindent, amivel ő foglalkozik, hiszen mindannyiunk javára van.  Köszönöm a figyelmüket!