A fák színes élete _DARVAY TÜNDE kiállítása_20240111_Kolozsvári Rádió

Szöveg_Márton Evelin

Ebben a fában nincsen szú

Ez a válogatás, amit itt és most látsz a legkedvesebb a szívemnek, hogy miért éppen ezek a művek, azt nem tudom pontosan – de minden fának külön története van – és egyiktől sem válnék meg szívesen – meséli Napocska, polgári nevén Darvay Tünde képzőművész, illusztrátor – miközben körbejárjuk ezt a kiállítóteret, ahol most állunk, és elhangzanak e szavak.  A kiállítás neve A fák színes élete már önmagában is beszédes, hiszen az alapanyag, amelyre ezek a mesevilágba kalauzoló képek felkerültek, korábban használati tárgyként számos ember érintését gyűjtötték és őrzik rostjaikban. Van itt ajtó-, szekrény és ágydarab – Márkus-Barbarossa János hangszerkészítő és restaurátor műhelyéből kikerült hegedű elő és hátlap, képkeret, káposztasarvaló, méretes fatányér, és a kedvencem, a sakktábla.

Már önmagában az is művészeti aktusként fogható fel, hogyha egy „halálra ítélt”  tárgynak új életet adunk – ám az, hogy ezekre Napocska keze által egy új világ is felkerül – megkettőzi ezt az életet adó cselekedetet.  A munkák címe segít eligazodni abban, milyen is ez a művészi világkép, mi az, ami Darvay Tündét foglalkoztatja, és talán az ő életútja is kiolvasható mindabból, amit itt látunk. Egy út, amely Monospetriből indult 1977-ben, majd Bölöni Vilmos grafikus és díszlettervező műhelyén át a kolozsvári képzőművészeti akadémiára vezetett, onnan pedig az Amerikai Egyesült Államok távoli tájaira, pontosabban Oklahomába és Coloradoba, majd vissza Kolozsvárra. Mi mindent gyűjt az ember utazásai, azaz életútja során? Elsősorban érzelmeket, szerelmet és fájdalmat, nosztalgiát, időnként délibábot kerget vagy lát, és ha távol van, óhatatlanul vágyakozik a szülőföld, szerettei után, és ami különösen fontos egy képzőművész esetében, vágyakozik a már látott színek után, és igyekszik azokat a lehető leghívebben visszaadni. Egy alkonyat, vagy hajnal fényei, egy mezőé, házaké, és persze az embereké – nem véletlen az, hogy számos kísérlet során az érzelmekhez színeket is társítanak. Milyen színe van a szerelemnek? Hát a fájdalomnak, a hiányak, az örömnek? Erre talán Napocska ad kiváló választ, csak körül kell nézni.

Ugyanakkor az ember élete során a leggyakrabban él, lélegzik, mikor milyen levegőt, és gondolkodik, általában azon, mi végre vagyunk e világban és ha már benne vagyunk, mit hagyhatunk magunk után? Mi legyen az a nyom, ami itt marad, és reménykedhetünk-e abban, hogy hosszú ideig, netán örökre? Hittel hiszem, hogy ezek a csodálatos képek, melyek engem és remélem önöket is, a már említett mesés tájakra kalauzolnak, és gyakran a középkori miniatúrákra, illetve a későbbi, reneszánsz táblaképekre emlékeztetnek  –  megőrzik a mi tekintetünket, sőt, a szavainkat is! És lehet hogy majd, a nehezen elképzelhető  jövőben végre feltalálják azt a szerkezetet, amely vissza tudja adni azt, ami itt elhangzik, sőt, talán az érzéseket is, amelyek kisarjadnak bennünk a szemlélődés során.

Ezekeben a fákban nincsen szú – mondja Napocska, amikor arról kérdezem, hogyan, miként kezeli a felületet, mielőtt munkához lát.  Szú nincsen bennük, gondolom,  ám mégis élnek, érzem, hallom, ahogy lélegzik mindenik darab  – s ha nem lenne illetlenség, közelebb hajolnék a munkákhoz, hogy meghallgassam, perceg e bennük érverés, szeretet, észrevenném e közelebbről mindazok  tekintetét, akik már megnézték ezeket a képeket, esetleg visszanézne-e rám valahonnan, például a kedvenc festményéről (a Love Me Or Leave Me című képről azaz) Darvay tanár úr, a művész tavaly elhunyt apósa – aki a Föld egyik legérzékenyebb lelkű s legkedvesebb fizikatanára volt.

Nézzétek, és vigyétek a szívetekben ezeket a képeket ha innen kiléptek, s ígérem, ha rossz napokra ébredtek, és az itt látottakra gondoltok, talán újra lesz remény – legyen veletek ezentúl a fák színes élete!