Kákonyi Csilla - Határövezet

 

Kákonyi Csilla festményeinek világa

 Kákonyi Csilla 1940-ben született a hajdani Kisküküllő vármegyei, azaz a mai Maros megyei Radnóton, nagyszülei falujában, és hogy éppen ott, és nem Marosvásárhelyen, ahol családjával együtt mindig élt és él ma is, annak a háborús körülmények voltak az okai, ahogy egy önéletrajzi vallomásában írta: „Édesapám behívót kapott a hadseregbe, elvitték a frontra, várandós édesanyám pedig »hazament« a szüleihez, így történt, hogy ott láttam meg a napvilágot. Érdekességként említem meg, hogy születésem után pár hónappal, a második bécsi döntés hatálya folytán Vásárhely és Radnót közé országhatár került. Különleges engedéllyel hozhatott haza Édesanyám a szomszédos faluból.”  Talán ennek az életrajzi ténynek a hatására is kap később festészetében oly kiemelkedő szerepet a kerítés, a fal, a szögesdrót stb., egyszóval a mesterséges határ motívuma, akárcsak a többi kompozíciós szempontból hangsúlyos elem, amely Kákonyinál különös jelentést nyer, szimbolikus értékkel bír. A tárgyi világ dolgainak képét festményein olyanformán alkalmazza, ahogy azt a középkor művésze is tette, egy sajátos képbeszéd szavaiként, azaz jelekként, fogalmi, érzelmi üzenetet is hordozó, szubjektíven-víziószerűen felbukkanó látványelemként. Festményei sajátosan vegyítik a hagyományos, a keresztény művészet ikonográfiáját korunk leginkább a filmekben, médiatermékekben burjánzó kortárs képi világának önkéntelen vagy kódolt üzeneteivel. Ezek együtt a művésznő erkölcsi, szemléleti világát fogalmilag egyensúlyban tartó, többnyire klasszikusnak mondható kompozíciós vázra épülve válnak meglehetősen egyéni, a múlt és jelen párhuzamának sajátos lenyomatát közvetítő képzőművészeti alkotásokká. Posztmodernnek is tekinthető kompozíciós technikája egyrészt hierarchikus, hiszen a példaképnek választott klasszikus kompozíciós sémák erre inspirálják, másrészt kollázsszerű is, mert az egyes elemek körülvágottak, és ezek képi rendbe illesztése a kollázsban alkalmazott mellérendelés gyakorlatát követi. 
Az életművét meghatározó élményeinek megismeréséhez érdemes továbbra is saját feljegyzéseit idézni: „Kisgyermekkorom első néhány éve a fel-felüvöltő szirénázás, repülőgép-rajok zúgása, bombák robbanása, pincében kialakított óvóhelyen töltött mindennapok jegyében telt. A »felszabadulás« után, a rengeteg pusztítás következményeként általános szegénység, élelemhiány következett.

Édesapja ötvösművész volt, aki Budapesten végezte az Iparművészeti Főiskolát. Sajnos alkotói pályáját derékba törte a háború, az orosz hadifogság és később a „szocialista” világ érdektelensége. Amikor végre hazaengedték a fogságból, nagyobbik lánya, Csilla már második osztályos volt, húga pedig elsős. Szerencsére a gyerekek egy jó adag művészi hajlamot és szeretetet örököltek tőle, és talán valami olyant is, ami racionálisan  megmagyarázhatatlan. Hiszen Kákonyi Csilla apokaliptikus képeinek élményvilágába mintha nemcsak a saját maga által átélt háborús emlékek, de az édesapa fogságélményei is beépültek volna.

Felvételi vizsgával bekerült a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolába. Az ott eltöltött évek élete legszebb és legmesszebb ható időszakát jelentették. Kiemelten fontos körülményként említi, hogy a rajz-, festészet- és szobrászatórákat a Kultúrpalota legfelső emeleti termeiben tartották. A szépség emberi tartalmának jelentőségét, rendkívüli fontosságát érezte meg ott és akkor. A marosvásárhelyi Kultúrpalota, amely egyszerre jelentette a művészeti szakórákat, ugyanúgy, mint azt a kiváló Képtárat, ahol a magyar művészet nagyjait eredetiben lehetett szemügyre venni, de jelentette a Képzőművészeti Galéria termeit is, amelyben minden jelentős erdélyi képzőművész bemutatkozhatott, valamint a Filharmóniát, a Városi Könyvtárat, s a hajdani Magyar Autonóm Tartomány idején az Állami Székely Színházat is. Képeinek nemcsak intenzív színvilágában, de néhol a figurális ábrázolásokban is felfedezni vélem az ottani freskók, üvegfestmények, mozaikok, de a Képtár képeinek hatását, sőt, az akkori színházi előadások hangulatát is.

A kolozsvári Művészeti Akadémia nagyszerű filozófia- és esztétikatanárai, valamint kitűnően ellátott könyvtára tovább tágította látókörét. Filozófia iránti érdeklődése ma is meghatározza művészetét. Képeinek tematikáját olyan alapvető bölcseleti-esztétikai összefüggések hatják át, mint lét és nemlét, egyén és közösség, jó és rossz, szép és rút, a tragikus, a különös, a transzcendens vagy éppen az abszurd kategóriái iránti érdeklődés.   

Az akadémia elvégzése után férjhez ment Bálint Zsigmond mérnökhöz, aki egyben kiváló fotóművész is. Amint feljegyzéseiben írta: „Társak vagyunk jóban-rosszban.”

A fotóművész alkotótárs közelsége sem maradt hatástalan az életműre, hiszen azon felül, hogy néhány képén a fotórealizmust idézően vállalkozik egy-egy látványelem fényképszerűen hű  leképezésére, művészetébe egy sor a művészfotókra jellemző kompozíciós módszer is beépül, olyanok, mint a képszélek által „véletlenül” vágott motívumok, az erős, szinte fekete-fehérig fokozott fényárnyékhatások stb.

Kákonyi Csilla már pályája elején is intenzíven dolgozott, és ennek megfelelően szinte minden helyi, és több országos csoportos kiállításon részt vett, elismertsége a szokásosnál mégis később érkezett meg. Harmincas éveinek közepén járt, amikor egyéni kiállításon, előbb Szovátán, majd Szászrégenben és Székelyudvarhelyen, és 38 éves, amikor végre otthon, Marosvásárhelyen is bemutatkozott.

Végül 1984-ben, meglehetősen későn, negyvennégy évesen szólalt meg – a mára már széles körben ismert – jól elkülöníthető, sajátos Kákonyi Csilla-i hangon, igaz, akkor 55 olajfestménnyel, és nem akárhol, hanem a marosvásárhelyi Kultúrpalota kiállítótermeiben. E tárlat nemcsak életpályája szempontjából volt jelentős, hanem fontosnak bizonyult erdélyi festészetünk történetében is. Kákonyi Csilla őszinte magakeresései közben olyan kortárs érzésekre, formákra, megoldásokra bukkant, amely a magyar művészetben nem először jelenik meg, éppen a kissé megkésett stílustörekvések és a kortárs érzékenység keveredéséből adódó sajátosságai miatt vált ezúttal is egyetemes mércével mérhetően is eredetivé. 

És itt térjünk vissza egy pillanatra a művésznő szavaihoz: „Ha visszagondolok felnőtt életem éveire, az ún.»érett« életkorra, amikor az emberélet éppen »csúcson van«, boldog embernek látom magamat. Annak ellenére, hogy sötét és egyre vadabb, elnyomóbb diktatúra uralkodott az országban, hogy elzártságban éltünk, s hogy emellett minket, kisebbségieket, végig elkísért a velünk szembeni ellenérzés nyomasztó, sokszor fenyegető háttér-morajlása..., de  családomban, magánéletemben szeretet vett körül. Ez, és a munkám tartalmassá tette mindennapjaimat. Akkor találtam meg az alkotómunkában a saját utamat, melyen azóta is járok, kíváncsi kereséssel, felfedezésekkel, rátalálásokkal, vívódásokkal-gyötrődésekkel és örömökkel.”

Alkotói hangját a '89-et követő változások fel- és megerősítették. Művészetét gyakran a közösségi elkötelezettség és kritikai hang, s néha szinte a politikai üzenet plakátszerű közvetítését felvállaló radikalizmus is jellemezte. Máskor ennek némileg ellentmondva, a kép síkja a bensőségességgel vegyes intellektuális lamentáció terepévé, a természet bámulatának, a szépség iránti fogékonyság kinyilatkoztatásának közegévé, a misztériumok színpadává, a transzcendencia előcsarnokává, a legbensőbb emberi érzések megidézésének miliőjévé vált.

Ebben a pályaszakaszban, különösen a kép belső fényének megadása, az anyaghasználat könnyedségének fokozása foglalkoztatta. Az ezredforduló után készült képeinek jellegzetességéhez a dimenzióváltásokat is segítő kollázsszerű kompozícióinak a részformákat hol grafikusan keményen, hol festőien lágyan kezelő tudatosított sajátossága is hozzátartozik.  A képek nonfiguratív felületein a festői eszközök meglepő gazdagságával, a palettán kevert színek különös minőségeivel, az ecsetnyomok könnyed dinamikájával vagy a helyben, a felületen optikailag kialakított színhangulatok eredetiségével, de a festészettörténet nagy mestereinek világát megidéző képtöredékekkel párosuló fotónaturalista figurativitással is válnak képei egyre összetettebben hitelesebbé és meggyőzőbbé, állnak össze egy összetéveszthetetlenül sajátos alkotói világ remekeivé.

A rendszerváltozás meghozta Kákonyi Csilla számára is a szabad utazás lehetőségét. Végre eljutott a nagy európai múzeumokba, végre láthatta eredetiben példaképeit. Az ezekkel való találkozás és a szerepkereséseiről tanúskodó kortárs művészettel való szembesülés hatására született következő mondatokban, ritka szabatossággal és bölcseleti jártassággal foglalta össze az azóta születő művek tükrében is hitelét tartó képzőművészeti ars poeticáját:

„Az ott látottak megerősítettek, bizonyságot adtak arról, amiben mindig is hittem: hogy a művészet inkarnáció, a gondolat megtestesülése a mű anyagában. Arról, hogy az anyag megmunkálása, érzéki szépsége elengedhetetlen, hiszen az így létrehozott képzőművészeti érzetek közvetítik, teszik látvánnyá mások számára is a gondolatot. Az alkotómunka intim, belső dolog, a »szakmai« ismereteken túl rengeteg benne az intuíció, az érzelmi töltés. Egy szín varázsát, sugárzását, radiálását létrehozni, élettelen fizikai állapotából élővé változtatni a vásznon – ez a lélek belső erejéből, temperamentumából valósulhat meg elsősorban. Ezekkel a meggyőződésekkel dolgozom és dolgoztam eddig is – a magam módján, belső törvényszerűségeim szerint. Lehetőleg úgy, hogy megosszam ezt másokkal is.”

Vécsi Nagy Zoltán