„A szemnek fekete, de a léleknek színes”

Beszélgetés Kusztos Endrével

Egy budapesti lakásban ülünk, a múltat faggatjuk, s az emlékezés során felidéződik a hol örömteli, hol szomorú epizódokkal tarkított utolsó fél évszázad, bár a falakon, a több sorban lógó képeken időnként akaratlanul is elkalandozik a tekintet. Fogy a somlai bor, árad, terebélyesedik a beszélgetés, amely lassan-lassan kirajzolja a művész, Kusztos Endre életpályájának legfontosabb szakaszait. A könyvespolcról előkerül László Gyula Forradalmak az újkori művészetben című, 1945-ben Kolozsváron kiadott könyvecskéje, amely döntő lökést adott a frontok átvonulása után éppencsak fellélegző, alig húszéves fiatalember pályaválasztásához. Azután egy csoportkép a már végzős Miklóssy-osztályról, a mester körül a később az erdélyi művészetben meghatározó szerepet játszó tanítványok állnak: Albert László, Kosztándi Jenő, Kusztos Endre, Maszelka János, Makár Alajos, Rusz Lívia, Veress Pál. Az életrajz elszórt adatai összefüggő eseménysorrá állnak össze, ismerős történetté, pedig az 1972-ben a Solymár István által a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítás óta az életmű mintha csupán a szűkebb erdélyi régió számára lett volna érdekes. Az utóbbi két évben a művész Makón, Hatvanban és Budapesten rendezett kiállításai ismét szorosabbra vonták az anyaország kultúrájához fűző, soha el nem szakadó szálakat, melynek eredménye, hogy 2005-ben a Magyar Művészeti Akadémia – határon túli más alkotókkal egyetemben – tagjai sorába választotta Kusztos Endrét.
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük az idén 80. esztendős művészt.

– Hogyan kezdtél közgazdaságot tanulni, családi indíttatás volt?
– Édesapám korán meghalt, ezért a kollégiumot otthagytam, és átmentem a kereskedelmi középiskolára. Eredetileg ugyanis a marosvásárhelyi református kollégiumban kezdtem, ott a rajztanárom Piskolti Gábor volt, s Nagy Palival nagyon közeli barátok lettünk. Akkor aztán átmentem a kereskedelmibe, ami egy egész más világ volt. Gyakorló iroda, gépírás, gyorsírás, könyvvitel, a folyószámlák különbözősége. Ott érettségiztem, mert édesanyámnak az volt a leghőbb vágya, hogy minél hamarabb pénzt keressek. Ment is ez nekem nagyon jól, úgy váltott az eszem ezekre a dolgokra hogy! A tanárom azt mondta, hogy aki nála leteszi az érettségit, az akár bankigazgató is lehet. Nahát, ott többen voltunk olyan jó könyvelők, hogy ha álmomban felkeltettek volna, akkor a legbizonytalanabb dolgot is láttam, nem tudom honnan, de éreztem… és el is végeztem az iskolát. 1945-ben érettségiztem, s beiratkoztam a Jog- és Közgazdasági Egyetemre Kolozsváron. Az első évet végighallgattam, ebből vizsgáztam, amabból nem, s akkor éreztem, hogy nem nekem való. Akkoriban a Bolyai Egyetemen még tanított László Gyula, nála hallgattam művészettörténetet, és Entz Gézánál. Mindig megugrottam, reggel ugyan elmentem a közgazdaságira, de mikor tudtam, hogy művészettörténet lesz, akkor pedig ott voltam. S mind jobban láttam, hogy nekem itt nincs mit keresnem. Bementem Jordáky Lajoshoz, mert ő volt a tanulmányi igazgató a közgazdaságin, s megbeszéltük vele a dolgot. Úgyhogy ez a barátság egészen addig tartott, amíg börtönbe nem került, a börtön után pedig folytattuk. Akkor én már részt vettem a kiállításokon, s nagyon akartam egy beszélgetést vele, mert ő képzőművészettel is foglalkozott, s pontosan a megbeszélt napra valami úgy jött közbe, hogy örökre elmaradt a dolog, s ő is hirtelen olyan súlyos beteg lett, hogy bele is halt. Tehát a közgazdaságit eléggé keményen elkezdtem, de hátulról irányított Szervátiusz Jenő bácsi, Gy. Szabó Béla és Ferenczy Júlia. Aki komolyan órákat adott, az a nagybányai szemléletű Brósz Irma volt. Ő készített fel, de aztán ősszel behívtak katonának.
– A katonaság mennyi ideig tartott?
– Két évig. 1947 novemberében behívtak, és 1949. október 10-én szereltünk le. Szebenben és Enyeden voltam, ahol ünnepi dekorációs munkákat – „glasul armatei”, „a hadsereg hangja” feladatokat – is el kellett látni. Amikor jött a főiskolai felvételi, betegnek szimuláltam magam, s átkerültem Kolozsvárra, a kórházba. Ott elhallgattam, hogy tudok rajzolni. S amikor a felvételiig már csak egy hét volt hátra, akkor jelentkeztem az ezredesnél, hogy szeretnék innen a kórházból felvételizni menni, nem vagyok annyira beteg. Hogy képzeled? – mondja. Már hányszor hirdették, hogy ilyen portrét, olyan képet kell rajzolni… Na, adott egy levelezőlapot, egy kisméretű képet, amelyen a napóleoni háborúban szereplő Kutuzov volt, s ha ezt 100x70-es méretben megrajzolom, akkor elenged. S akkor erről a fényképről megrajzoltam, elengedett, sőt el is kísért.
– Magyar vagy román ezredes volt?
– Egy román orvos ezredes volt, még szerencsét is kívánt. Amikor bejutottam a főiskolára, később is tartottuk a kapcsolatot. Közben Gy. Szabó bejárt hozzám a kórházba, hozta az anyagot, hogy miből kell készülni. Namost, a felvételi már egy napja folyt, s a rajzterembe belépve az ajtón, látom, hogy a rajzok már nagyjából megvannak. Katonaruhában jöttem, s amikor meglátott Stahlmüller Géza, felállt, mert azt hitte, hogy egy katona érkezett ellenőrzésre. Jön Kádár Tibor, a felvigyázó tanár, s az is jelenti, hogy minden rendben van, erre mondom, hogy én felvételizni jöttem. Azt mondja erre, hogy a munkák már majdnem készen vannak! Jó, de még van két nap. Az adatokat felvette, majd próbáltunk rajzpapírt szerezni: hát nincsen. Erre egy csomagolópapírt tett az asztalra, kisimította: lényegében erre is lehet rajzolni. Hát arra rajzoltam. Közben néztem, hogy állnak a többiek rajzai. Az egyik gipszfej Homérosz volt, s láttam, hogy mennyire belebonyolódtak a szakálltincsekbe, én a másikat vettem, egy borotvált római császárt, egyszerűbbnek tűnt. De megjártam, mert az volt a nehezebb, mivel annak volt egy dőlt tengelye, s egy előrehajló tengelye. Utoljára már nem is a gipsz-szobrot néztem, hanem a mellettem ülő rajzát. Szloboda Margarétáé volt, német-cseh eredetű leány, aki rendkívül jól rajzolt, s majdnem az ő rajza után mentem. Végül a feje tetejének nem volt hely, az kiesett, de nyolcassal bejutottam.
– Ezt megelőzőleg hogyan történt az az eset László Gyulával, aki munkáid alapján rögtön látta, hogy a közgazdaságit ott kellene hagyni?
– Úgy történt, hogy Brósz Irmához én vittem el a „móriczos” fiatalokat modellt ülni. A Mátyás-házban ugyanis népi kollégisták voltak, Katona Szabó Pista volt a népi kollégium vezetője, a későbbi néprajzos Faragó József szintén valamilyen vezető volt. Ők mondták, látván a rajzokat, hogy ezt meg kéne mutatni László Gyulának. Megbeszélték, hogy mikor, s akkorra elmentem hozzá, vittem a nyári rajzaimból tájképeket, meg portrékat. Mindenről elbeszélgettünk, s utoljára az általa szerkesztett laphoz kiválasztott vagy tizenöt rajzot, amelyek ott maradtak nála. Akkor én sem gondoltam, hogy mindjárt behívnak katonának, így hát ott maradt végleg. Később, amikor felvételiztem, s bejutottam, akkor jött egy lány a Bolyairól, hogy dr. Kós Károly üzeni, nála vannak a rajzaim. Lementem, mondtam neki, hogy én vagyok, s itt tanulok a művészetin, erre a fiókjából kivette a rajzaimat, s együtt végignéztük. Azt mondta, a rajzaim alapján sokkal idősebbnek gondolt. 24 éves voltam. László Gyula ekkorra már eljött Kolozsvárról, s írta, hogy a rajzokat átadta dr. Kós Károlynak, amit én persze később tudtam meg. Válaszoltam neki, hogy a képeket megkaptam, de vele nem találkoztunk aztán egész 1972-ig. Közben pedig Szervátiusz Jenő bácsi, Gy. Szabó, Ferenczy Júlia, Brósz Irma foglalkoztak velem, rendszeresen rajzoltunk, sőt eljutottunk oda, hogy aktot is csináltunk. Brósz Irma kollégái, tanárnő kollégái álltak aktot. A felvételin nem volt akt, ott csak gipszszobrot kellett rajzolni. Mert tulajdonképpen tehetségkutatás után kerültek oda azok, akiket felhívtak Kolozsvárra. Nekem, ugye, az kimaradt, én egyenesen a felvételire mentem, kétszáznemtudom­hánya­dik voltam. Kovács Zoltán volt a rektor, ő hívta meg, gyűjtötte össze a tanári kart, Mohyt, Abodi Nagy Bélát, Kádár Tibort Vásárhelyről, Miklóssy Gábort, Erdős Tibort Nagyváradról…
– Ez volt a Magyar Művészeti Intézet?
– Igen. Nekem megvan az indexem, mivel Veress Pali megtalálta még a megsemmisítés előtt, s kiválasztotta az enyémet, így maradt meg. Ő volt az egyik legjobb barátom, aki sokat segített, anyagilag is.
– Tehát a felvételinél tartottunk, hogy történt tovább?
– Első éven Kádár Tibor és Abodi Nagy Béla voltak a tanáraim. A másodéven Andrásy Zoltán, mert eredetileg én a grafikára kerültem. Majdnem kiestem a másodév második felében. Sárgaságot kaptam, s alig tudtam végigrajzolni azt a félévet, viszont az iskolán kívüli munkáim olyan jók voltak, hogy Feszt Lacival és másokkal közösen képviseltük Bukarestben a másodévesek kiállításán a főiskolát. Úgyhogy így megmaradtam másodéven, de Kovács Zoltán indítványozta, hogy menjek át az ő osztályába, harmadévre a festészetre. Át is kerültem, nagyon jól is indult. Ő volt az a tanár, hogy amikor az első aktot megfestettük nélküle, s jöttem be a Mátyás utcában, a Mátyás-házzal szemben, kinyitja a rektori ablakot és odahív. Azt mondja, hogy bent volt a műteremben, megnézte a megkezdett aktokat és gratulál. Úgyhogy én nem mertem többet hozzányúlni ahhoz az akthoz, mert elrontom. Aztán végig nagyon mellettem állt. Sajnos egyszer az egyik aktot beállították nála kedden, pénteken pedig már Abodi Nagy Béla jött korrigálni. Mert közben egy gyűlés volt a főiskolán, ahol Kovács mint rektor azt mondta a Bolyai vezetőségének, hogy ez egy művészeti főiskola, s nem lehet a növendékektől ugyanazt kérni, mint akik a politikai gazdaságtanon vannak. Hiába követelik Marx, Lenin, Sztálin összes műveinek elolvasását, ezeknek megrajzolni kell a dolgokat. Egy-egy osztályból kevés ember ment át, azok, akik különben rajzból nagyon gyengék voltak, úgyhogy sokan lemaradtak azért, mert nem sikerült a vizsgájuk marxizmustól. Ezt meg merte mondani, s erre szépen egyik napról a másikra mindenből kifordították: elvesztette a rektorságot, elvesztette a tanárságot, ott maradt állás nélkül.
– Ez hányban volt?
– 1951-52-ben. Így vette át Abodi Nagy Béla az osztályát, s egy bordóvörös hátteres aktot még vele állítottunk be, de Abodinál fejeztük be. Amikor Kovács Zoltán 80. éves volt, köszöntöttük, Károly Gyöngyvér, Benczédy Sándor – nyugodjék! –, s én vittük el a pezsgőt, meg amit a Képzőművészek Szövetsége küldött. S amikor mentünk köszönteni, akkor mondta, hogy most ő pont olyan kommunista, mint amilyen annak idején volt. A Művészeti Intézetet ő találta ki, meg tudta szervezni és olyan kolozsvári polgármester volt, Veres Pál, aki nagyon segített, és persze Balogh Edgár, s a Magyar Népi Szövetség-vonal. Kurkó Gyárfás, „a nép fia” akkor már börtönben volt. Sokat sétáltam a Monostoron Kovács Zoltánnal késő este, ment le Abodihoz, tudakolódni, hogy mi újság az iskolában. Abban az időben én is arrafelé, a sörgyár felé laktam, Abodi is ott lakott, majdnem szemben a „kakasos” református templommal. Akkoriban történt, hogy éppen a marxista órára mentünk, s nekem mondta a marxista tanárnő, hogy végre sikerült megszabadulni ettől a Kovácstól, s hogy mit szólok hozzá? Hogy lehet ilyet mondani, hogy előbbre való a művészet a marxizmusnál! Hogy nem olvashatunk el mindent, úgyhogy a művészet az első! Egyik gyűlésen pedig elhangzott, hogy nem csinálunk Kolozsvárt gúlát a művészekből, és el kell menni! Jövünk el a gyűlésről, odaszalad Kovács Zoltán és mondja: Nehogy elmenjen Kolozsvárról! – azzal sietett tovább. Nagyon szomorú idők voltak ezek számunkra! Míg a románok Florian Liviunak, Crişan Vasilenak, Băcilának azt mondták: „a mi kis farkasaink”. Belőlük lettek aztán a rektorok, tanulmányi igazgatók, és vezetők a művészeti életben. Képzeld, hogy az államvizsga bizottság elnöke felteszi a kérdést Crişan Vasilenak, hogy maga miért nem megy vissza Balázsfalvára? Miért akar maga mindenképpen itt Kolozsváron maradni? Erre Crişan azt mondja, hogy elnök elvtárs, ez régebb úgy volt, hogy a művészek Párizsba mentek, egy magasabb iskolába. Én, ha Balázsfalvára megyek vissza, mit csinálok? Őket Ladea, Ciupe, Catul Bogdan készítette fel, akik elvégezték a Belle Artét Bukarestben és utána mentek Párizsba. Crişan Vaszi ezt tudta, mi meg csak azt hallottuk, hogy nekünk vissza kell menni Csókfalvára, Hármasfaluba, Balázs­falvára. Sylvester Győző Petro­zsénybe, Kosztándi Jenő Kézdi­vásárhelyre került, aztán ott dolgoztak. Mátyás Jóska előbb Lupényba, majd Dévára ment tanárnak.
– A levelekben, például a Miklóssy-levelekben azt látni, hogy van egy másik probléma: a centrum és Erdély „fővárosa”, Kolozsvár viszonya. A bukarestiek több pénzt kapnak a képekért, több kiállítási lehetőség van, több a külföldi ösztöndíj. Ahhoz képest Kolozsvár második város volt, noha természetesen ők úgy élték meg, hogy mi vagyunk a másik, nem a második, a másik! De ez soha nem lehetett, mert a centrumhoz képest mindig másodikak voltak.
– Én ezt világosan látom, ezt jelentette a közgazdasági, hogy olyan másképpen látok sok mindent. Például nem kaptam anyagot, nem volt bentlakásom, nem volt étkezdém, pedig évfolyamfelelős voltam, s pont én nem kaptam anyagot, mert kuláknak minősítettek. Özvegy anyámnak két hektár földje se volt, de tíz hektárt írtak, hogy két házunk van, pedig nem volt, hogy anyámnak kisegítője van, pedig soha nem volt, hanem a testvérinek a lányát vette oda, mert nekem nem volt testvérem, ő nevelte. Olariu Gyuri segített, ő volt a tolmácsom, nagyon rendes volt velem. Az édesapja román volt, így ő lett a „mi románunk”. Később sajnos felakasztotta magát. Nahát Bukarestben ő járta végig az én ügyemet, hogy aztán fölmentettek. Akkor a főiskolán az U.T.M., az Ifjúmunkás Szövetség döntött mindenféle ügyekben. Az év végén a festékből, a vászonból is maradt, s Albert Laci volt az, aki javasolta, szavazzuk meg, hogy legyen az enyém. Akkor kaptam egy csomó festéket. A másik eset pedig az volt, hogy Ciupe két képet megvett tőlem és Mircea Vremirtől, és azt nem pénzzel, hanem a megállapított árban festékkel fizette. Ezt elmondtam egyszer egy tévériportban is, amelyet a bukaresti televízió készített (Szigeti Irma volt a szerkesztő-riporter). Nekem nagyon rosszul esett, hogy másnap megkérdi tőlem Kós András: na és kinek a pénziből adta a festéket Ciupe? Persze, az Intézeté volt, de rajtam akkor segített.
– A főiskola után még mindig az ottani „ötvenes években” vagyunk. Hogyan sikerült elhelyezkedni?
– Rövid ideig egy rajoni (megyei) múzeumhoz kerültem, Erdő­szentgyörgyre. Egy csomó anyagot összeszedtünk, aztán az egészet széthordták. 48-as anyag, pénzgyűjtemény, mindenféle néprajzi tárgy, faragások, kerámiák voltak. Az emberek jó szívvel adták a régi szerszámokat, ilyesmit. Egy történész igazgató volt, Putnoki Emil, én pedig a muzeológus. S mivel odavaló voltam, mindenki ismert a Küküllő-mentén: Hármas­falu, Makfalva, a szülőfalum, Kibéd, Sóvárad, szóval nagyon értékes dolgokat adtak. Gálfalván például a gazdasági épületeknél egy vízvezetékhez árkot ástak, s ott egy agyagedényben nagyon nagy mennyiségű pénzt találtak. Ezt mi összegyűjtöttük az igazgatóval, mivel egy részét már szétosztották egymás között az emberek. Poharazgatás közben a munkásoktól kérdeztük, s mondták, hogy nekik is van ebből a pénzből. S így amit lehetett, összegyűjtöttük, s mint az ékét a múzeumnak, kiállítottuk. Aztán először a megyei múzeum akarta megszerezni, de az igazgató szembeszállt, nem adta, s akkor mentek tovább, s jöttek a bukarestiek. Putnokiból tanfelügyelőt csináltak, mert tanár volt, bevitték Marosvásárhelyre tanfelügyelőnek, engem pedig megyei ellenőrnek tettek meg. Szóval mind a ketten megkaptuk a „magas állást”! De az már igazán nem fizetődött ki, hogy én állandóan úton legyek, ellenőrizzek, és beszámolókat készítsek. A feleségem erre azt mondta, hogy kijövünk valahogy a zenetanári fizetéséből. Mindent vállalt, s azt elete végéig betartotta. Még ha rosszalkodtam, vagy nem úgy viselkedtem, ezt soha a szememre nem hányta. És amellett kitűnően dolgozott mint karmester, és mint népdalgyűjtő. A kibédi népballadák zenei anyagát ő jegyezte le. Ráduly Janival, Kallóssal, Jagamassal együtt gyűjtöttek. Magyarországon Sárosi Bálinttal és Szőnyi Erzsébettel tartották a kapcsolatot.
– 56-ban is azért jöttetek Pestre, hogy Piroska zenei kapcsolatait ápolja…
– Október végén érkeztünk, de nem is tudtuk, hogy itt mi van. A feleségem Szőnyi Erzsébettel levelezett, s minden meg volt beszélve, hogy kikkel találkozik. Hétfőn megindultunk szétnézni, és az Andrássy úton összetalálkoztunk a festő Nagy Imrével, aki azt mondja, nem voltatok ott a Bernáth Aurél kiállításon. Hát nem, mondom, most jöttünk csak tegnap, vasárnap. Jó, majd holnap megnézitek! S kedden odamentünk, épp október 23-án. Mi reggel mentünk oda, s ott voltunk egész zárásig. S közben jöttek-mentek a fiatalok, mire azt mondja a feleségem, te, mi van itt, olyan nyüzsgés van, a fiatalok szalagokkal… Mondom, ezek biztosan a végzősök, maturándusok. De azok nem piros-fehér-zöld szalaggal járnak! Estére meg volt beszélve, hogy találkozunk Kádár Tiborral, akivel együtt néztük meg a kiállítást. Tehát ott maradtunk későig, s amikor kijöttünk, ebédeltünk és vacsoráztunk egyben, majd elmentünk Kusztos Dénes nagybátyámhoz a Vadvirág utcába. Az ő felesége és Kádár Tibor felesége unokatestvérek voltak. Kádár Tibor mondta, hogy ő is lejön, hogy legyünk együtt. Aztán mi végig vártunk, sötétedett, el kell indulni, de Tibor nem érkezett meg, így hát eljöttünk onnan. A Keleti pályaudvarig jöttünk a villamossal, de ott már olyan embertömeg özönlött szembe velünk, hogy a villamos tovább nem ment, leszálltunk róla, hogy most mihez kezdjünk. S ahogy ment a tömeg a Felvonulási tér felé, mi is belekerültünk, s láttam, hogy a kirakatokra felkapaszkodva emberek szónokolnak. Mondom félhangosan a feleségemnek, hát ezek jó bátran mernek beszélni. S erre rám kiabált egy ember, hogy mit beszél maga, eleget hallgattunk, s kezdett engem szidni. Hát igen, de mi most jöttünk Erdélyből, Kolozsvárról, szokatlan nekünk ez a dolog. Aztán eljutottunk a térre, s már ott voltak a daruk a szobor előtt felállítva, és még mondom a feleségemnek, hogy álljunk ide, mert ott voltak valami páncélkocsik, hogy ha valahonnét lőnek, tudjunk lefeküdni. S akkor kezdődött a szobor leemelése, de ez nem sikerült, elszakadt a kötél, s akkor aztán jött egy másik, újra megkötötték, majd vágópisztolyokkal nekiláttak a csizma felső szárát körülvágni. Ezt mind végignéztük, én meg ezt az egészet kezdtem lerajzolni. Olyan magával ragadó hangulat volt, hogy azt nem lehet kimondani. Rendkívüli dolog volt, a fények, az emberek… Ez már éjfél felé volt, mivel hajnali fél háromra értünk haza. Láttuk és hallottuk a nagy suppanást is, akkora zörej volt, hogy azután még visszaálmodtam.
– Érdekes, hogy a hangját nem idézik fel, akik erről beszélnek, neked meg pont az maradt meg…
– Ahogy emelték fel, még mindig van a tartóvasból, még mindig emelik, s akkor feljött, és utána az a rettenetes suppanás. Mindenki rohant oda, de közben jött egy másik csoport, és kiáltották, hogy mindenki menjen a Rádióhoz, mert ott már halottak voltak. Úgyhogy mire hazajutottunk, az Alig utcába, a Lehel tértől, már hajnal volt. Mert eredetileg oda érkeztünk, a csomagjainkat ott tettük le. Kusztos Dénesékhez csak azért mentünk ki, mert meghívott minket és Kádár Tibort estére. Az egyik rokon villamosvezető volt, annak öt óra előtt el kellett mennie. Mondtuk, hogy ne menjen, mert minden le van állva, mégis elment. Visszaküldték. Aztán még egyszer elment, s akkor úgy elvitték, hogy 9 napig nem láttuk. Persze, befogták teherszállításra a forradalmárok. Egyszer elmentünk a Nyugatihoz, s ott belekerültünk egy lövöldözésbe, a feleségem elájult ijedtségében. Mert mi közben elmentünk a barikádot, a tankokat megnézni, az egyik tank pont ott, a Nyugati túlsó oldalán volt. Utána elindultunk Lőrincre, a Lehel térnél volt valami híd, de nem tudtunk átjutni, mert nem sokkal azelőtt lőttek le valakit, egy zászlóval leterítve feküdt a híd oldalánál. Mi elindultunk a hídon, de olyan tömegek jöttek szembe, hogy vissza kellett forduljunk. Csak később jutottunk le Lőrincre. De akkor már a sógorom készült, hogy elmegy Svédországba. Mi ismét Kusztos Dénesékhez mentünk, s harmadikáról negyedikére való éjszaka – ez Zugló kertvárosában volt, a Vadvirág utcában – először láttuk a fényt, utána hallottuk a lövéseket, s az mind közelebb, közelebb, utána hallottuk a tankok zúgását négy óra után, virradatkor. Budapesten majdnem a hónap végéig maradtunk, amíg megindult a közlekedés. A határnál, jaj, az egy külön történet. Amikor leszálltunk a vonatról, a feleségemet vitték egyik felé, engem vittek másik felé kihallgatásra.
– Ez a magyar, vagy a román határ volt?
– A román határ. A magyaroknál a határőrök fogadkoztak, hogy ők nem hagyják, s amíg ez a pisztoly a kezükben van, addig ők… S amikor átértünk a román oldalra, mindent elszedtek, újságokat, folyóiratokat, azért gondoltam, hogy ott veszett el a rajzfüzet, miközben a feleségem eldugta. Később soha egy árva szót nem mondott róla, én is hallgattam, ő meg elrejtette a kicsi fiam rajzai közé. Amikor a fiam meghalt, én nézegettem azokat a rajzokat, mert a feleségem három éves korától mindent megőrzött. Nálam a szobában is Endre festményei vannak, amit az édesanyjáról rajzolt, amit magáról, az például nagyon tetszett Solymárnak is, akkor rólam – azokat tettem ki. Szóval akkor bánatomban, vigasztalásképp nézegettem a rajzait. S egyszer csak látom, hogy ez az én füzetem, a feleségem írásával ráírva, hogy Kusztos Endre. Így maradt meg. Tehát akkor megyünk haza, a határon átestünk ezen a dolgon, s megérkezünk Kolozsvárra. Pont az Unió utca elején Engelné Szabó Ilona művészettörténész beszélget Kosztándi Jenővel, aki kézdivásárhelyi festő, de Miklóssynak ugyancsak kedves tanítványa. S arról beszélgetnek, hogy képzeld, Kusztosék Nyugatról üzentek, mondja Kosztándi, hogy hallotta a rádióban. Ők beszélgetnek, mi meg szállunk le az autóbuszról a csomagokkal. Meglátnak, s mondják, hát te itt vagy, mi van, hazajöttél a megyei tárlatra? Mert ahogy eljöttem, én a képeket Gy. Szabó Bélára bíztam. Ebben az évben volt, hogy 5 festményem és 10 rajzom volt kiállítva. Gy. Szabó adta be a rajzokat és festményeket, s Miklóssyval vállalta, hogy ezeket nyugodtan zsűrizzék, mi biztosan nem maradunk kint. Erre a rádióban valami Kusztos nevűről hallottak…
– Ezen az 56-os kolozsvári tárlaton milyen típusú képeid voltak?
– Ott volt például a diplomamunkám: a Régi balladák, népdalgyűjtők. Így szövődött a feleségemmel a kapcsolat, ő népdalt gyűjtött, s én meg mentem velük, Jagamas­sal, Szegő Júliával. Kallóssal Ördöngős­füzesen egy kanapén aludtunk, mivel nem adtak szállást, azt mondták, hogy elvették már mindenünket, most már a dalainkat is el akarják venni? Feleségemnek aztán ez lett a diplomamunkája a zeneművészetin: Ördöngősfüzes a román–magyar hatás-kapcsolatokban. Én meg ezt festettem meg. Már 54-ben ezzel a kompozícióval foglalkoztam, akkor kezdtem el udvarolni a feleségemnek.
– Ebben az időszakban nyilván hasonló figurális, elbeszélő képeket festettél. Mikor kezdődtek a nagyon leegyszerűsített fa-motívumok? Radikális váltás volt, vagy kiérlelődött?
– Kiérlelődött a sok gyász miatt. A feleségem 85-ben halt meg, előtte az élet-halál küzdelem, a fiam betegsége, ekkor kezdődött a letörött fa, a letörött élet, a szárnyalni akaró-sorozat. Budapesten, a Vas Gereben utcában, majd Szovátán rajzoltam az első ilyen képeimet, már a feleségem halála után. A feleségem halálának napján, november 7-én délután felmentem a Vas Gereben utcába, ahol meg voltunk szállva. Minden zárva volt, a házigazda, aki a feleségem rokona volt, elment, s én ott járkáltam. (Ott lakott egyébként abban az utcában Benedek István, az író is. Vele nagyon összebarátkoztunk, az édesapját, Benedek Marcellt rajzoltam.) Ott állt egy akácfa, letörött ággal, pontosan az én életemnek a kifejezője, s azt egy kicsi lapra lerajzoltam. Aztán hazakerültünk, megvolt mindenünk, de a fiammal ketten maradtunk hét évig. Aztán ő következett. Segítséggel eljutottunk Amerikába, a református egyház támogatott, Hegedűs Lóránd innen és Endrei Ferenc az ottani magyarságtól. A clevelandi szívkórházba kerültünk, s Endrécske ott halt meg. De hét évig szellemi társam volt: reálisabb, kiegyensúlyozottabb, nagyobb volt az ismerete az emberekről, mint nekem. Volt eset, hogy örvendtem, hogy valami támogatást kapok, s akkor azt mondta: édesapám, te sajnos megfogtad az ördög lábát. Nem az Isten lábát? Nem, az ördögét! S igaza lett. Néha mondtam neki, te Endre, néha úgy néz ki, hogy te vagy az apám, te tudod, hogy kell ezt, meg azt csinálni. Ő egyébként biológiát végzett, van egy pár verse is, de vagy öt komoly tanulmánya az állatok viselkedéséről, a halak térvédelméről, a madarak csoport-kommunikációjáról. Benne is van a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon harmadik kötetében. Budapesten Csányi Vilmossal tartotta a kapcsolatot. Volt egy sorozata a háziállatokról, amely hetente, vagy majdnem minden héten megjelent a Falvak Dolgozó Népében.
– Most egy kicsit kanyarodjunk vissza a képeidhez. Nagy István és Tóth Menyhért művészete juthat az eszünkbe. Nagy István többnyire annyira „megdolgozta” képei felületét, mintha koromfekete éjszakát festene, Tóth Menyhért pedig szinte eljutott a szín kiküszöböléséig, képei mintha tiszta fehérek lennének. A Kusztos-képeken is a fekete és a fehér ellentétét látjuk. Vajon meg lehet-e szavakkal fogalmazni, hogy a művész a feketéből, vagy a fehérből indul ki?
– Tóth Menyhértnél is volt egy fekete világ, s azután látjuk, hogy alakult ki rétegről rétegre a kivilágosodás. Én szintén sok ilyesmin gondolkodom. Az utóbbi időben meg is próbáltam, hogy nagyon fanyar szürkéket és zöldeket használok, és az egész kép majdnem világos. Csak éppen a történés rajta tragikus. Eddig tényleg ez az erős fekete-fehér kontraszt volt nálam.
– Tóth Menyhérttel 1972-ben a budapesti kiállításod alkalmával találkoztatok?
– Solymár Pista küldött le, hogy azt a kiállítást feltétlenül látni kell, s mi Jakubik Annával lementünk a csepeli kiállítóterembe. Akkor ismerkedtünk meg vele, s ő gyalog kisétált velünk a hídig…
– Érdekes párhuzamok ezek. A fekete talán valami tapintható anyagi, a fehér meg szellemi dolog lehet?
– A szén, az tulajdonképpen elégett fa. A makói művésztelepen is program volt a „kiégetett fák” és a kérgüket vesztett, „megnyúzott fák”.
– A fekete azonban nemcsak fekete, hanem színes is. A Nagy István-képek árnyalatait szinte színként lehet felfogni. Érdekes, hogy Szalay Lajos is festőnek indult, s megpróbálta ugyanezt, folyamatosan redukálta saját magát, a fehér papíron csak tussal való kifejezésmódra törekedett. De ezt a leggazdagabb módon tudta megvalósítani. Miközben lemondtál a színről, biztos lehettél abban, hogy egy másfajta gazdagságot tudsz produkálni.
– A színesség továbbra is benne van a művekben. A szemnek fekete, a léleknek színes, csak olyan látás kell hozzá. A szemnek fekete, de ha megnézed, hogy mi van mögötte, s milyen színek vannak a tónusban, a hígított vagy a tömör vonalakban, akkor meglátod. Csak oda el kell jutni. Nagy Pali Barangolás a képzőművészetben című könyvében érinti is ezt a problémát, amikor mi a kolozsvári Hójában rajzoltunk csak feketével és tónusokkal. „A vonalvezetés izgalma, az érdes és bársonyos felületek finomsága, az árnyalatok gazdag átmenetei együttesen sugallják a színességet” – írta. Szőcs Kálmán pedig az 1969-es marosvásárhelyi tárlatom után az Új Életben megjegyezte, hogy a feketék nálam „milyen zöldek”, szinte látja a mezőket és a füvet. Lassan-lassan rájöttem, nem lényeges, hogy a kép nagyon színes legyen.

Sümegi György–Szücs György
Budapest

Az Erdélyi Művészet huszadik száma 2005