Mondo cane - Dobribán Emil egyéni kiállítása

 

Dobribán Emil a meglepetések embere. Már egészen fiatalon is az volt, amikor a kilencvenes évek elején mondhatni berobbant Kolozsvárra. S talán nem túlzás azt állítanom, hogy markáns fény-és színbeszédével, olykor performance-ba torkolló sajátos formajátékaival erőteljesen fel is kavarta egy bizonyos réteg jól beidegződött állóvizeit.

A kolozsvári Művészeti Múzeum valamint a minden újra fogékony Korunk Galéria pedig már a legelején teret biztosított a fiatal művésznek, aki 1988-ban végzett a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Victor Ciato, Veres Pál, Paul Sima, Florin Maxa, Mircea Vremir tanítványaként. Szerencséjére a nyugati határszélre, a legmodernebb művészeti törekvések iránt nyitott Nagyvárad vonzáskörzetébe került, ahol megismerkedhetett a kortárs képzőművészet melegágyának számító Atelier 35 művészeti csoport tevékenységével: olyan véleményformáló fiatal művészekkel, mint mások mellett Dan Perjovschi, Újvárossy László, Antik Sándor, Dorel Gaina.

De már a kezdet kezdetén, zsenge gyermekkorában, szülővárosában, Resicán is szerencsésnek bizonyult, hiszen rajztanára, a jó nevű Petru Comisarschi festő- és grafikusművész, a Romániai Képzőművészek Szövetsége helyi fiókja alapítótagjának irányításával tehette meg a művészet felé vezető legelső lépéseket. Hogy aztán később, már Brassóban, a líceumi évek során mentorai közé tartozzon Mattis Teutsch Waldemar, Köllő Margit és az a Butak András is, aki jelenleg a kortárs magyar grafika vezéregyénisége, a budapesti Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetségének elnöke, s akinek néhány munkájával nemrég találkozhattunk is itt a Bánffy-palotában, a Magyar Művészeti Akadémia szervezésében megrendezett kortárs képzőművészeti vándorkiállításon.

Az indíttatás persze nagyon sokat számít egy művész életében. De szerintem Dobribán Emil mindenképpen ezt az utat választotta volna, hiszen alkatilag is a mindenkori újra fogékony, erőteljes hatások embere, akinek munkái mellett nem lehet közömbösen elmenni. „Nézz és viszonyulj – harsogják Dobribán Emil képei – írtam 1997-es, a neoexpresszionizmus jegyében fogant kiállítását követően. A színek féktelen kicsapongása, a pazar bőség, a valóságos színorgia olyannyira tekintetcsalogató, hogy egyszerűen nem lehet nem odafigyelni arra, amit a művész önmagából és a világból majdhogynem agresszív adakozással nyújtani akar. Az érzelmek spontán színvillanásai, a szabálytalanul szabályos alakváltozások az alkotási folyamat vizuális kicsapódásai. Tükörképek. Tükörképei azoknak a feszültségekkel teli pillanatoknak, annak a szinte állandó belső égésnek, amely a művészt alkotásra készteti.”

Az akkori megállapítás óta szinte húsz év telt el: termékeny, műalkotásokban bővelkedő két évtized. És a művész hű is maradt önmagához. Körülnézve itt a teremben alkotásai mintha most is azt harsognák, hogy nézz és viszonyulj. De valahogy mégis másképpen, rafináltabban, kiegyensúlyozottabban, érettebben teszik. Mert az immár középgenerációssá érett Dobribán Emil szól hozzánk. Dobribán Emil, a meglepetések embere, az élesen tiszta, erőteljesen, harsányan ragyogó színek embere, aki most legújabb oldaláról is bemutatkozik: fekete-fehérbe sűríti mindazt, amit eddig már-már pazarló adakozással a megannyi szín együtthangzására, összhangjára épített.

Talán egyfajta bizonyítási kényszer is ez. Az örök kísérletező, az örök újító kihívása önmagával szemben. Bebizonyítani, hogy e két véglettel, az ellentétekkel, s a köztük megbúvó árnyalatok kimeríthetetlen gazdagságának a felvillantásával talán még mélyebbre lehet hatolni a művészi lényeg érzékeltetésében. A lényegében, amelynek megfogalmazása képalkotási és gondolati szinten is megelőzi a tulajdonképpeni, szó szerint értelmezett alkotási folyamatot.

A művész ugyanis a spontaneitás csimborasszóinak tűnő alkotásaiban is, bevallása szerint, előzetes vázlatok alapján dolgozik. Precízen, pontosan kiérlelt munkákról van tehát szó, amelyeknek varázsát a magával ragadó lendület, a spontánnak tűnő megfogalmazás csak tetézi, fokozza.

 Ami pedig örök állandóként most is vezetőszerepet játszik munkáiban az a fény. A fény, ami beragyogja ezt a sajátosan markáns, de ugyanakkor sajátosan lírai felhangoktól is övezett, mondhatni ”testreszabott” festői világot.

Az ember és az emberi test körülményektől, érzelmektől, helyzetektől behatárolt, a művész grafikusi erényeit is megcsillogtató alakváltozatai, egyedi megközelítésben, művészi általánosításokban, a részletek hangsúlyozásával vagy éppenséggel mellőzésükkel, olykor az absztrakt határait is súroló művészi kontextusba ágyazva villantják föl korunk egzisztenciális vonatkozásait, szólnak olykor múltbeli, mitikus, biblikus tematikát is sejtetve a mának.

A mának, amely válogatás nélkül ontja a magukat művészeknek nevezőket, de amely csak nagy ritkán méltányolja valódi értéküknek megfelelően az igazi művészeket. Kegyetlen, kíméletlen korban élünk. És ez a kegyetlen, kíméletlen kor vezeti Dobribán Emil ecsetjét is. Az 1962-ben filmvászonra is került, Mondo cane, a kutya világ, a fájdalmas ellentétek, az örökös harc, a létért való küzdelem világa. A küzdelemé, amelyre gyógyírt csupán a természet szolgáltathat.

S a művész a szó legszorosabb értelmében is kivonul, jobban mondva bevonul a természetbe, a Bükkbe vagy a gyalui tó partjára, s ott helyben, tűző napsütésben vagy éppenséggel hóban és fagyban, a sajátosan villódzó fények hatására készíti el nagyméretű alkotásait. Mondhatni megszemélyesíti a téli meztelenségükben sudáran magosba törő, álmukban halkan suttogó fákat. Visszafogottan, szordínósan, ahogyan a tisztaság, a csend világához illik. Máskor pedig éppen ellenkezőleg, élettel mozgással telítetten. S Dobribánnak talán éppen ez az igazi műfaja: az emberi test megannyi alakváltozatának a felvillantása. A mozgás, a futás, a fájdalom, vagy éppenséggel az önfeledt pörgés érzékeltetése. Sziluettjei fennen hirdetik kiváló rajzkészséggel, grafikusi erényekkel is megáldott alkotójuk lényeglátását, az emberi testnek, úgy is mint a kezdet és a vég megtestesítőjének a megannyi alakváltozatát.

Azt mondtam az imént, hogy a művész bevonul a természetbe festeni. S ez így igaz. Íme a számtalan példa. Színesben vagy fekete-fehéren is színesen. De nem áll meg ezen a ponton. Hanem a szó legszorosabb értelmében igyekszik feloldódni a természetben. A természetművészet, az utóbbi évtizedekben született land art híveként készít a természetben található anyagok felhasználásával térbeli kiterjedésű, a környezettel tökéletesen harmonizáló, szoborszerű alkotásokat. Amelyeknek makettjeit szintén megtekinthetjük itt. A Görbe torony és a Sasfészek a Fellegváron eredeti méreteiben is látható, de nagy sikert aratott a Tornádóval és a Madárral a németországi Kasselben, az élő és élettelen együttesét szimbolizáló Konfrontációval pedig Japánban.

Dobribán Emil, a nyugodtan állíthatom totális művész, igyekezett a lehető legteljesebben megmutatkozni. S ez sikerült is neki. A színes és fekete fehér, nagyméretű olajképek, valamint az önálló műalkotásoknak is tekinthető vázlatok és land art makettek egy rendkívül sokoldalú, minden vonatkozásában igényes, mélyenszántó gondolatokkal telített művészi világ képét tárják fel előttünk.

Németh Júlia


(Elhangzott 2016. október 20-án a Művészeti Múzeumban, a kiállítás megnyitóján)