Szubjektív tájélmény


FOT ROHONYI D IVN FELVTELEI
FOTÓ: ROHONYI D. IVÁN FELVÉTELEI

Egy személyes vallomással kell kezdenem. Amikor 2006. október 12-én beléptem a Korunk Galériába, mintha áramütés ért volna. Ezt a letaglózó érzést a falak mentén sorakozó festmények okozták. Az akkor, frissen megismert Felházi Ágnes munkái voltak ezek, melyek arra vártak, hogy a másnapi kiállításra felkerüljenek a falakra.

Valami mellbevágott, és ugyanakkor valami melegség járta át a szívemet. Éreztem, tudtam, hogy nem mindennapi élményben van részem. Éreztem és tudtam – azóta, ez az érzés mindjobban elhatalmasodott bennem –, hogy nagyon ígéretes tehetség munkáival találkoztam.

Azóta eltelt három év – az én hibámból – ritkábban találkoztam festményeivel. Talán jó is, hogy mindez így történt. Most, amikor újból szembesültem Felházi Ágnes munkáival, kellő „távolságból” tudtam szemlélni őket.


Nem véletlenül adtam a fenti címet bevezetőmnek. Bocsánat, majdhogynem értékelést írtam nagyképűen. Holott ehhez – úgy vélem – se nekem, se másnak nincsen joga. Legfeljebb a bennünk, szemlélőkben kiváltott gondolatokat oszthatjuk meg a tárlatlátogatókkal. S ezt is csak halkan, és a minden alkotóművésznek kijáró tisztelettel tehetjük.

Kezdem talán azzal, hogy az itt látható „tájak” csakis, kizárólagosan, alkotójuk lelkében léteznek. Úgy viszonyulnak ama „valódiakhoz” mint a platón-i elméletben szereplő barlang falán tükröződő külvilág. Vagy lehet, hogy még annyira sem? Ezen most kár, mondhatni fölösleges töprengeni.

Nem ez a lényeges, hanem a mód, ahogyan az alkotó saját lelkén átszűrve láttatja velünk azt. Mindehhez még hozzáteendő, hogy egy fiatal, érzékeny női lélekről van szó. Az 1982-ben született Felházi Ágnes ezen a tárlaton kiforrott, teljes egyéni „fegyverzettel” rendelkező művészként jelenik meg előttünk. Értendő ez főleg a festészet sajátos eszközeinek a birtoklására. Erre a nagyon is biztos „alap”-ra tevődik reá mindez, a többlet, ami művészetté, komoly elismerésre méltó művészetté avatja az itt látható képeket.

Sokrétegű „tájak”-at láthatunk, hasonlóan ahhoz, ahogyan a különböző „emlékek” is egymásra tevődnek tudatunkban. Nemcsak egymásra rétegeződnek, hanem a művész szándékosan avagy anélkül láttatni, sejtetni engedi az alattuk lévő réteget, rétegeket is. Egyfajta építkezésnek lehetünk a tanúi. Annak a csodának, folyamatnak, ahogyan a művészi alkotás születik.


Minden komoly alkotó valahol a Teremtő rokona, mondanám, hogy „belső” munkatársa is, akkor, amikor önnön lelkének legrejtettebb zugaiba leásva, s onnan felszínre hozva az ott rejlő értékeket, élményeket, addig még sohasem volt, sohasem látott új világot teremt.

Figyelmesen szemlélve ezeket a festményeket a következők ötlöttek fel bennem. A képeket mintha valami szomorúság lengené körül, azzal egyidejűleg, hogy egyfajta visszafogottság árad belőlük. Szomorúságot mondtam, de lehet hogy mindez csak Felházi Ágnes visszafogott alkatának köszönhető. Ez a „mérleg” egyik oldala.

A másik oldalon ott sorjázik elsődlegesen egy nagyfokú gyermeki nyitottság a világ új jelenségei iránt, melyek alkotójuk lelkén átszűrődve művészetté jegesednek az itt kiállított vásznakon. A visszafogottságra utalnak finom kékes, zöldes szürkéi, rőt sárgái és vörösei, melyek a maguk összességében egy új, addig még soha sehol sem látott világgá állnak össze ezeken a festményeken. Mintha Antonio Vivaldi Évszakok című művét hallanánk, a felejthetetlen emlékezetű Ruha István tolmácsolásában.

Nézem a képeket és hallom a muzsikát. Hallom a muzsikát és látom a képeket.


Felházi Ágnes tájélményeit, szubjektív tájait. Megismertem egy egyedi, új világot, mely a maga egyediségében is általános érvényű. Egy olyan világot, mely a maga esendő embersége miatt, esendő emberségéért belopja magát a szívünkbe. Helyet kér szívünkben, helyet kér a maga halk, szerény modorában bennünk, életünkben. S ha ez igaz, legalábbis ami a saját olvasatomat illeti, akkor már elérte célját.

Kedves közönség! Arra kérem önöket, nézzék meg jól ezeket a festményeket. Próbáljanak őszinte lélekkel beléjük feledkezni, s ha ez megtörtént, akkor észreveszik, hogy holnap, holnapután mintha kissé új emberré, jobb emberré váltak volna.

Ehhez kérem Isten segítségét, hogy mindez így legyen.

Elhangzott 2009. október 9-én, a kiállítás megnyitóján.

HEIM ANDRÁS


http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/32557