A nagy városok zabláját és kötőfékét hátrahagyva nyaranta vidékünken csoportosul egy olyan képzőművész közösség, amelynek tagjai hasonló alkalmazkodó készséggel, a közösségi értékteremtés hitével, és a saját életműbe befogadható új élmény hitelességgel egymás közelségében alkot. Gondolom, így művészetük szigorú hámjából is kilépve kísérletezhetnek, engedhetnek a tájélmény helyszíni közvetítésének, és lapjaikon a ficánkodó lovaikat is megértő szeretettel fogják be.

Az erdélyi képzőművészetben gazdag a ló jelképtára. Plugor Sándor művészetét lovak vonalrajzának hálója, és mitikus küldetésű festett paripáinak magánya adnak jelentést a kor léthelyzetéről. Kortársa Bardócz Lajos Erdélytől távol ma is a ló víziójában kelti életre az otthonról hozott őserőt. Kányádi Sándor verseiben is gyakran „föl-fölhorkan ló / cimpája ina reszket / vadszagot érez” (Ló és Lovas). Érezzük ebben a művész alkotói folyamatát is, hiszen a kijelölt tematika kantárával művészetüket olyan területre vezetik, ahol a játék friss futtatásával okoznak egymásnak és maguknak is meglepetéseket. Nagyjainkat idézve szólnunk kell Tóth Ferenc konok és szilaj személyiségéről, aki ezt a tábort útjára indította. Tíz éve nincs köztünk, de elveinek útvonalán halad továbbra is ez a képzőművészeti ménes.

Az idei Incitato tábor képanyagát nézve keresem miben más az idei kiállítás. Azt érzem, nem szorít senkit a tematikus kötőfék. A figuratív ábrázolás hagyományokat mozdít meg. Így képek sok szállal kötődnek elődökhöz, hitvilághoz, örökölt képzőművészeti és irodalmi hagyományokhoz. A kortárs művészet dekonstruáló nihiljével szemben nem árt egy percre megfogni, ami szép és örök.

Történelmi tudatunk átszövi minden idegszálunk, és nem hagy kiesni egy légüres térbe. Csutak Levente is ezt példázza, amikor a múlt nagyjainak arcait mutatja fel, és cselekvéseikből kontextus hálót rajzol. Lovakkal illusztrálja a történelem menetét, és kiemel példakép értékű személyiségeket. Képén Tóth Ferenc arca így nyer megerősítést a köztudatba.

Ort István szóvarázsa hajdan volt lovasok játéktárába vezet be. A dicső múlt játszani is enged, szavaink továbbképzése tágítja az értelmezés kereteit. Palásti Erzsébet lovas konstrukcióit csontszilánk mozaikokra bontja, analizálja az egyszeri mögötti törvényszerűt. Fotómontázsain Tóth Ferenc személyét kozmikus távlatokban villantja fel.
Dimény András összetett jelképrendszerében az ember és ló szimbiózisa a létezés határait járja be. Egy örök misztérium utasai vagyunk, ahol a ló emberi végességünket kiegészítő őserő. Tomos Tünde képein álomittas vezető színekben lépnek előtérbe vagy sejlenek fel lovak kontúrjai, akik lágy fuvallatként vagy gomolygó álomképekként tárják fel a lélek rétegeit. Deák Barna képein megszelídül a drótlenyomat, finom árnyalatok és felívelő száguldás örök árama társul a paripákhoz. Deák M. Ria fonalak hálóból röpteti fel lovait. Az anyagok elegáns találkozásából alkot dinamikus és érzelemgazdag képeket. Ábrahám Jakab grafikáján míves rajztudással a ló idősíkok rétegein lép át, és mutatja a művészet egyetemes küldetését.
Simó Enikő páros lovai életerővel, a mozgás célratörő mámorával uralják a képmezőt. Sárosi Csaba képe ennek ellentéte, hiszen a nézővel szembe forduló alakok három szinten is megkérdezik, mi értelme van az egésznek? Lovasának vigyora jelzi, hogy nem a megérkezés a lényeges. Küldetésébe belefáradt utazót látunk Ábrahám Imola képén. Madarak gyakori feltűnése a kóbor ló és lovasa környezetében tovább mélyíti a véges és végtelen, a szabály és szabadság hálójának rácsait. Szép a madár itt a képen, amikor dekoratív jelleget kap, leleményes amikor kimozdít a statikus állapotból, és felemelő amikor a szereplők viszonyrendszerét metafizikusabb síkra emeli. Xantus Géza kettős ló portréjának árnyalatgazdagsága jellemrajzzá válik. A szelíd jelenlét az összetartozássá nemesült sorsközösséget jeleníti meg. Vetró B. Zsuzsa képén az otthon bensőséges terében egymáshoz simulva mutatja be rejtőzködő lovait. Sajgó Ilonka pasztellszínek árnyalatgazdag játékában kelti életre lovas kompozícióit, ahol a leheletkönnyű átmenetek alig tapintható gyöngyházfényű selymes felületeket teremtenek.

Kristó Róbert faerezettel megjelenített lóportréi a természet ritmikus szabályainak véletlenszerűségével és a szándékosság tudatos kísérletezésével hív elő szép felületeket.
Vincze László az idén új anyaghasználat kíséretébe kódolja eddigi bravúros rajzait. A rejtélyesebb vonalháló mögött hajdani barátja alakja is előlép.
Vetró B. S. András miniatűr lovasképei versekből abrakolnak, és a vizuális és verbális kommunikáció sorompóin ugratnak át. Nagy Lajos fotói távolról az ismert magyar táj otthonosságát sugallják, majd közelebbi ismeretség révén kezdjük felfedezni az ázsiai tájban élők szilaj szabadságát.
Vetró András plakettje a felülemelkedés szándékának expresszív mozzanatát emeli ki. A mindenségbe kivetett létezés sorsfordító pillanatát ragadja meg, és emeli a visszatérő mítoszok küzdelmévé. Ferenc Ernő domborműve az álom folyton folyású medrébe sodor, ahol álmaink szépe a ló sörényéhez simulva halad megállíthatatlanul előre. Zavaczki Walter Levente lófej szobra az idővel dacoló csont szikár és drámai kiállását teszi láthatóvá.

A tábor értékteremtésekor hangsúlyoznunk kell, hogy a pár évvel ezelőtt befogott kiscsikó játszótársak ma már a felsőfokú képzőművészeti oktatás sikeres hallgatói. Ebben a táborban alkalmuk volt ellesni alkotói folyamatokat, és ízlelgetni a művészeti életformát. Németh Orsolya színfoltjaiban kacskaringós vonalak hálójából előlépő lovak és madárkák felröppenésében a mértéktartó játékot és a fiatal derűt is tisztelhetjük. Máthé Balázs rajztehetsége a gondolatgazdag megjelenítés szolgálatában áll. Gábor Balázs az anyaggal kísérletezve keres újszerű felületet a tradíció átvételében. Gödri Apolka női figurája a felnőtté válás meséjét is illusztrálhatná.
Az Incitato tábor szépsége, hogy állandó társulatával teremtett magának egy tradíciót, művészei megélik az egymásra hagyatkozás testvéri szeretetét, örömmel fogadnak be új vándorlókat, és alkalmazkodni tudnak a tematika által előírt kötőfékhez.

Deák Ferenc, művészeti író