Így lett a sorsom Csíkszereda

...] Hogyan kerültél Csíkszeredába? És miért éppen ide?
Az akkori Magyar Autonóm Tartományban elég sok üres rajztanári állás várt betöltésre, olyan városokban, mint Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Gyergyó-szentmiklós, Szászrégen, Szováta. Nekem teljesen mindegy volt, hogy mit választok, mert egyik várost sem ismertem. A helyválasztáson, Marosvásár-helyen, megjelentek a rajoni tanfelügyelők, így Gyergyóból Illyés László is, aki falumbeli lévén, ismert engem. Később tudtam meg, hogy kedvezni akart nekem és Gyergyószentmiklósra helyezett. Mi együtt választottunk Ambrus Imrével, aki Csíkszeredát kapta. Mivel ő gyergyóalfalvi születésű, kért, hogy cseréljek vele. Így lett a sorsom Csíkszereda, és ezt soha nem bántam meg!
Kolozsvár után milyennek találtad a kisvárost?

Csíkszeredában jelentkeztem a tanfelügyelőségen és mondták, hogy a gim-náziumban fogok tanítani, menjek oda. Annyira nem ismertem a várost, hogy megkérdeztem, az hol van? Pedig a város legnagyobb és legszebb épülete volt, szerintem most is az. Kolozsvár után, nagyon kicsinek és vidékinek tűnt a város, később a múzeumban tudtam meg, hogy mindössze 15 000 lakosa van.
Hogyan fogadtak a gimnáziumban?
Az 1959-60-as iskolaév kezdetén beléptem a gimnázium udvarára, a lépcsőkön mindegyre felfelé néztem, hogy milyen nagy is ez az iskola. A kilincs is olyan hatalmas és erős volt, hogy amikor megfogtam, arra gondoltam, vajon hány évig fogom még nyomogatni. Ez az emlék még most is nagyon eleven bennem. A titkárság előtt nagy sor kanyargott, én is beálltam a sorba. Molnár Jolán titkárnő, mindenki Joci nénije, megkérdezte tőlem, hányadik osztályba iratkozol, fiam? Mondtam, én új tanár vagyok, akkor átküldött a tanáriba. Itt ismerkedtem meg a leendő kollégáimmal, akkor Kristó András volt a főigazgató, akit végig nagyon tiszteltem és szerettem, aligazgató volt Csiszér Lajos és Horváth József. Nem is mondtam, hogy rajtam kívül még két fiatal tanár érkezett abban a tanévben, Zsigmond Ilona, azaz Ilka és Benedek Margit. Az idősek közül Somay János és Deák Gyula tanárokat ismertem meg elsőkként, később aztán nagy Nagy Gézát és kicsi Nagy Gézát, vele barátkoztam meg leghamarabb, ő zenetanár volt. Megmutatták a rajztermet, elámultam, hogy mekkora, 18 m hosszú és 2 szertár tartozott hozzá, jól felszerelve. Voltak gipsz-fejek, rajzbakok, rajztáblákkal szóval minden kellék, ami a rajztanításhoz kell, minden lehetőségem megvolt a tanításhoz. Öt-nyolc osztályban, szabad-kézi művészi rajzot tanítottam, a gimnazistáknak ábrázoló geometriát és pers-pektívát.
33vég-34 elő
Akkor már én is Zsögödből naponta felcammogtam a város másik végébe és jól emlékszem az érkező fiatal tanárokra, a rajzterem nagy gipszfejeire. De arra is, hogy az idősebbek közül többen egyik napról a másikra eltűntek... Menet közben a tanáriban megtudtam, hogy elődöm, Kovács Dénes, aki Budapesten tanult, börtönben van, az 1956-os eseményekkel összefüggésben. Talán azokban a napokban valamilyen újságcikket olvasott fel a tanáriban, ennyi volt a bűne. Mindenki nagyon és őszintén sajnálta, mert szerették Dénest a tanártársai. Vele egy időben zárták be Opra Benedek és Kovács Gyula tanárokat is, a diákok közül Sántha Imrét, aki később, jóval szabadulása után keramikus lett. A sor pedig odaérkezésem után is folytatódott.
Hol laktál akkoriban?
Eredetileg az egyik szertárban, de miután valamilyen régi, valószínűleg nedves rajzlapokkal be akartam gyújtani a kályhába, olyan füst lett, hogy a szobába napokig nem lehetett bemenni. Akkor a nevelő a bentlakásból felaján-lott egy ágyat a szobájában, így lettem megint bentlakó. Élveztem a diákéletet, esténként Gál Árpi, aki az épületben lakott a szüleivel, a díszteremben tangóharmonikázott, még táncoltunk is.
Milyennek tűnt akkor Csíkszereda művelődési élete egy ide érkező, fiatal művész szemében?
Ahogy megvetettem a lábam, szinte első utam a múzeumba vezetett, itt ismerkedtem meg János Pál múzeum igazgatóval, vele egészen nyugdíjazásáig sokat voltunk együtt, sok közös rendezvényt tartottunk. A városban működött akkor egy amatőr színjátszó csoport, nagyon lelkes társaság, vezetőjük már nem tudom milyen Jakab, aki később Kolozsvárra került az opera kórusába, nagyon jó hangja volt. A színjátszók akkor éppen a Svejket tanulták be, a népi faragásairól később elhíresült Salló István volt a főszereplő. János Pali hozott össze ezzel a csapattal, hívtak szerepelni, de mondtam, ez nem fog menni, akkor legalább a díszleteket fessem meg. Palival közösen, éjszakánként festettünk, nagyon tetszett neki, hogy festek én perspektívában. Visszagondolva, tényleg jó díszletek voltak. Ezen felbuzdulva mondta Pali, hogy fessek hátteret a mú-zeumban az egyik falra, persze a Hargitát festettem. Ez a diaporáma jelentette az első monumentális munkámat. A rajoni főorvos felesége évente úgynevezett pöttyös bálokat rendezett, ez nagy társadalmi eseménynek számított. Nagyjából ennyiben merült ki a város kulturális élete, képzőművészet egyáltalán semmi. Tudtak ugyan Nagy Imréről, de ő nagyrészt Kolozsváron élt, csak nyaranta jött haza Zsögödbe.A Csíkszeredával összenőtt faluba, ahová később te is kerültél... Csak egy tanévig bírtam azt a bentlakásos életet, bár közben ajánlgattak albérleteket, de ezek szűk lakások voltak és engem már nagyon feszített a festeni vágyás. Olyan lakást szerettem volna, ahol tudok dolgozni is. Így kerültem végül 1960-ban Zsögöd felső felébe, a Salló-házba, már nem is tudom, ki vitt oda. Na, itt aztán volt tér! Egy utcára néző, 3 ablakos, 7x8 m-es szoba, fűrészporos dobkályhával. Benne még egy ágy, két nagyon szép régi ruhásszekrény, középen egy hatalmas asztallal. 1961-ben vettem egy Jawa-Zetka motorbiciklit részletre, kint még nem próbáltam, de Beczássy Tónival már az asztalt kerülgettük vele. Azután következett első saját bútordarabom, egy Enescu-rádió, amit egy tabló árából vásároltam. Sallóéknál családtagként kezeltek, Sanyi bácsi kevés beszédű, fanyar humorú ember volt, gondolom, az orosz fogság miatt. Felesége, Margit néni, jó ízlésű asszony, a helyi kötődét vezette, fiatal korában egy kalapszalonban dolgozott Bukarestben. Volt egy lányuk, Krisztina, akkor ötödik osztályos, 1963-ban róla festettem azt a nagy sikerű portrét, ami kiállításokon szerepelt, sokat reprodukálták, Szőcs István írt róla és megdicsérte az Utunkban, Banner Zoli is mindig megemlíti megnyitó beszédeiben. Velük lakott a két nagymama is, mindketten 80 körül jártak, róluk is több portrét készítettem, nagyon jó figurák voltak. Sanyi bácsival hétvégeken sízni jártam, általa ismertem meg egy kedves csapatot, többek között Erőss Borit, akivel aztán haláláig tartó barátságban voltunk. Segítettem kertészkedni is Sanyi bácsinak, mert arról még nem is esett szó, hogy fiatal koromban sokat gazdálkodtam. Apai nagyapám velünk lakott Ditróban, és mivel apám ritkán volt otthon, a földeket őművelte. Én nagyon ragaszkodtam Tátihoz és mindenütt vele voltam, közép-iskolás és egyetemi vakációimat is a mezőn töltöttem, amit a gazdálkodásról tudok, mind tőle tanultam. Így Zsögödön is otthonosan mozogtam a kertben. A szobámban volt a műtermem, kaptam a múzeumtól egy festőállványt és Sanyi bácsi megengedte, hogy a két nagy ablak közti falra egy tengerpartot fessek, figurákkal, télen ez meleget adott abban a nagy hideg szobában. Igen kedves szomszédom volt Lőrincz Feri, aki mester-tanár volt a gimnáziumban, jól képzett, becsületes, egyenes ember, meggyőződéses baloldali, aki hitt az eszmé-ben, de nagyon látta a hibákat is. Nagy Imre portrét festett róla és a feleségéről is. Tőlem nem messze, a Kozma-vendéglőhöz közel lakott két tanítványom is, Tulit Feri és te. Emlékszem jól rád és arra, hogy festettem egy Tanulók címűkompozíciót, Tulit Feri volt az egyik modellem. Közel lakott hozzám a latin tanár Deák Gyuszi bácsi is, sokszor együtt mentünk reggelenként az iskoláig, ővolt az egyetlen kollégám, akit nem tegeztem. Sanyi bácsitól és Gyuszi bácsitól hallottam sokat a csíki nagy öregekről, Nagy Imréről, Hellwig Viliről és Részegh Viktor bácsiról és a sok örmény családról, akik Csíkban éltek, kereskedők voltak, kaszinót tartottak fenn.
Többször említetted Nagy Imrét. Hogyan ismerkedtél meg az amúgy ridegnek, zárkózottnak tartott festővel?

1958-ban vagy ‘59-ben Nagy Imrének kiállítása nyílt Kolozsváron, a Bánffy-palotában. Én láttam ezt a kiállítást és nagyon tetszettek a munkái, újszerűnek találtam. Vele akkor nem találkoztam. Mikor ötödéves voltam, Nagy Imre festészetet tanított a főiskolán, de csak egy fél évet, akkor sem találkoztunk... Itt most egy kitérőt teszek a jobb megértés végett. Hunyadi Laci szobrász révén megismertem Puskás Sándort, aki már kész szobrászként dolgozott Kolozsvá-ron, jártam a műtermében is. Sándor jól ismerte Nagy Imrét, mindketten lelkes horgászok voltak. Nyáron pedig Sándor és felesége, Pongrácz Antónia, szintén képzőművész, gyakran felkeresték Imre bácsit Zsögödön, itt is együtt horgász-tak, de Csíksomlyón Gál Ferenc idős tanítónál laktak. Zsögödön, ahol laktam, engem is megkerestek Puskásék és ők vittek le Imre bácsihoz, majd Somlyón Feri bácsihoz is. Áldom a sorsot, hogy megismerhettem Feri bácsit, nála láttam eredetiben Szőnyi István, Aba-Novák Vilmos, Mágori Varga Béla, Barcsay Jenő, Szervátiusz Jenő, Mattioni Eszter, Nagy István, Hintz Gyula, Duray Tibor munkáit. Élete végéig jó barátságban voltunk. De térjek vissza Nagy Imrére, mert mint már mondtam, Puskás vitt el hozzá a lakás-műterembe. Bemutatkoz-tam, hogy én vagyok az új csíkszeredai rajztanár, mondta, hogy hallott rólam. Első kérdése volt, szeretek-e halászni, mondtam, hogy nem. De azt is meg-kérdezte, ki volt a tanárom. Mondtam Miklóssyt, akkor rögtön másra terelte a szót, ebből megértettem, hogy valamiért nem szívleli. Aztán csak mind arról beszélt, hogy használjam ki ezt a csodálatos tájat és dolgozzak sokat, főleg rajzoljak és vázlatozzak. Azt is megkérdezte, hol lakom, kiderült, hogy jól ismeri a családot, megígérte, meglátogat majd. De ha már szóba hoztam Puskást, róla még annyit, hogy Imre bácsi nagyra értékelte a szobrászatát, a zsögödi udvarára ajándékozott is két szobrot. A városban, a régi kultúrház melletti szökőkútban is az ő szobra állt, ma már se szökőkút, se szobor. Utoljára az Anyaság című szobrát a kórház udvarán lehetett látni, megtörténhet, hogy valahol még megvan.Az ismeretség tehát így kezdődött.
De hogyan folytatódott?
A Nagy Imrével kapcsolatos személyes élményeidre is roppant kíváncsi vagyok... Több olyan vendégem volt, aki kérte, hogy vigyem el Imre bácsihoz. Jól emlékszem a Szécsi Bandi keresztúri kollégámmal tett látogatásra. Imre bácsi jó hangulatban volt, rengeteget mesélt a festészetről, esztétikai dolgokról. Én is kérdeztem őt Nagy Istvánról, erre szűkszavúan csak annyit mondott, hogy a nagybátyám volt. Nem szerette a festészetét, mert szerinte festve rajzolt. Márton Ferenc, az igen, az tudott rajzolni. Szécsi azt mondta utána, a három főiskolai év alatt nem tanult annyit, mint azon a délutánon. Azután ígéretéhez híven, meglátogatott a zsögödi lakásomon, vele volt Hans Loew, egy jónevű kolozsvári műkritikus. Megnézte a dolgaimat, csak annyit mondott, csináld csak ezt tovább, de főleg sokat rajzolj, ez volt a vesszőparipája. Hármasban kimentünk a kert végébe, a Nagy Laji dombra, oda épült később az új kórház. Először is meg-mutatta, meddig tartottak a szülői birtokok, aztán onnan jól látszott a Hargita és mondta, figyeljük meg, mennyire mások a színek itt a csíki medencében és miért van fordított perspektíva. Hans Loew is biztatott, használjam ki, hogy itt élek, ez a táj sok lehetőséget kínál. Szerettem is csavarogni, már amikor a motorbiciklim megvolt, ahogy csak lehetett, jártam a környéket és rajzoltam, akvarelleztem. Az sem zavart, hogy a hátam mögött sokan állnak, főleg gyermekek. Aztán 1962 nyarán járványos sárgaság miatt kórházban feküdtem, itt meglátogatott Gál Feri bácsi is Szervátiuszékkal. Egészen év végéig betegszabadságon voltam. Úgy október közepén meglátogattam Imre bácsit és ő kérdezte, nem mennék-e vele festeni a Hírtelenbe. Mondtam, nem mehetek, mert nekem diétázni kell. Na, amit én eszem, azt te is megeheted. Egy hideg hajnalban el is indultunk szekér-rel a Hírtelenbe, akkor jártam arra először. A 14 kilométeres út olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre se vettem. Mikor megvirradtunk, elmondta a hegyek és völgyek neveit, áradozott az itteni őszről, a hóharmatot is színeire bontotta. Mesevilág ez, csak észre kell venni, mondta nekem. Tényleg, mesevilágban éltünk, úgy 10 napon át, egy elég kicsi vadászházban. Ő rakta meg a tüzet és főzött, én hordtam a vizet és a fát. Akármilyen korán keltem, ő már fenn volt és rajzolt, de soha nem láttam, hogy mit. Egyik este a mappámat magam mellé készítettem a priccsen és reggel őt rajzoltam, ahogy ült a tűz mellett. Észrevette és kérte, hogy mutassam meg. Csak annyi volt a kritikája, hogy engem ilyen rossz papírra ne rajzolj. Sokat mesélt az életéről, a londoni útjáról, sőt érzelmi szálakat is megpendített, elmesélte, mért nem nősült meg. Már első nap festeni mentünk, megkérdezte, te mivel fogsz festeni, mondtam, hogy mostanában akvarelleztem. De mikor azt kérdezte, te merrefelé mész, ezen nagyon meglepődtem, mert úgy gondoltam, majd együtt festünk. Ez aztán minden nap így ment, én ha egyik irányt mutattam, ő biztos másik irányba ment, de én mégis úgy éreztem, hogy együtt vagyunk. Egyik nap meglátogatott a későbbi feleségem a barátnőjével, két napot négyesben töltöttünk. Miután a lányok elmentek, azt mondta nekem, figyelj ide, én nagyon megbántam azt, hogy nem nősültem meg, nem lett családom. Hát én azt tanácsolom neked, nősülj meg. Ezeket a napokat később is szívesen idéztem fel és meséltem el barátaimnak. Még annyit, hogy mindig tudta, mennyit dolgoztam, mit festettem, a tartományi kiállításokat is mindig megnézte Vásár-helyen. Soha nem avatkozott a dolgaimba, csak biztatást kaptam tőle.Bontogassuk tovább az emlékeket.
Kivel találkoztál még nála?
Nem tudnám felsorolni, hogy ki mindenkivel találkoztam nála, de egy ilyen esemény megmaradt. Egyik alkalommal nemcsak Puskásékat találtam Imre bácsinál, hanem egy ismeretlen társaságot. Kiderült, hogy Hajdu István, vagyis Étienne Hajdu és francia felesége, valamint Hajdu Bukarestben élő testvére vol-tak a vendégek. Hajdut akkortájt Franciaország élvonalbeli szobrászaként tartot-ták számon, később még sokat hallottam róla, Román Viktor is nála dolgozott. Először is az lepett meg, hogy bár 1919-ben vándorolt ki, tökéletesen beszélt magyarul, másik furcsaságnak pedig az tűnt, hogy szó nem esett köztük művé-szetről, inkább a méhekről beszélgettek. Hajdu amúgy „véletlenül” ránézett ugyan az Imre bácsi munkáira, de nem mondott semmit, elmenőben viszont megdicsérte azt a falvédőt, amit Imre bácsi varrt valamikor. Meg szeretném még említeni Duray Tibor budapesti festőművészt, akit Imre bácsi révén, de csak közvetve ismertem meg 1967-ben. Nagyon drámai erejű, tömör, expresszív jellegű képeket festett, legismertebb munkája a Memento című táblakép. Családjával jött Imre bácsihoz Zsögödre, miután még otthonról táviratozott, de itt az ajtón egy cédula fogadta, hogy „három napra halászni mentem Balán-bányára”. Sok kérdezősködés után értek el hozzánk, így kezdődött egy sokéves barátság.Több évtizede műtermed van az egykori városi Művelődési Házban, a Csíki Játékszín mai épületében.
Könnyű volt akkoriban műteremhez jutni?
Amikor 1959-ben Csíkszeredába kerültem, a régi kultúrház, vagyis a mai színház épülete helyén egy nagy, mocsaras terület húzódott meg, betonoszlopok álltak ki belőle. Azután 1960-61-ben elég gyors ütemben kezdtek építkezni, még mi is vittük közmunkára a gimnázium diákjait. 1961-ben már kész is lett a kultúrház. A műtermek?

Hát ehhez ismét visszakanyarodom Imre bácsihoz. 1971 nyarán, Fazekas János, akkori egyetlen romániai magyar miniszter, a fiával, Jancsival, meglátogatta Imre bácsit, addig még nem találkoztak. Három napig hitegették a mestert, míg végre megérkeztek, persze a megyei párt-bizottság küldöttségének kíséretében. Márton Árpival minket is oda rendeltek. Árpi éppen kávét főzött, mikor jelentették, hogy megérkeztek, de a kapun belül megálltak, mert a méhek nagyon jártak. Mi nyugodtan megittuk a kávét, Imre bácsi azt mondta, én is vártam három napot. Azután a kollektivizálásról és a fekete ribizliről beszélgettek, persze Imre bácsi szidta a kollektivizálást. Fazekas János megkérdezte, segíthet-e valamit a mesternek? Ő azt felelte, nekem mindenem megvan, a jó nyugdíjamból megélek, de segítsen ennek a két fiatal művésznek, akik a konyhaasztalon festenek a lakásban. Fazekas azonnal meg-kérdezte a helyi vezetőktől, tudnak-e segíteni. Persze, persze – hangzott a válasz. Akkor meglegyen, mert jövő márciusban ismét jövök és szeretném meg-nézni – ezt mondta Fazekas. Másnap már hívattak is a pártbizottsághoz, hogy mi jelöljük ki a helyet a műtermeknek. A kultúrház hátsó részére gondoltunk, ott volt, illetve most is ott van a fűtőház, annak a tetejét néztük ki, gondoltuk, így nem kell alapot ásni és legalább meleg lesz. Hát meleget télen csak akkor éreztünk, ha gyűlést tartottak, vagy színházi előadás volt. 1972 februárjában fel is avattuk nem a két, hanem a három műtermet, Fazekas János pedig tényleg jött márciusban és megnézte. Így lett műtermünk Márton Árpival, a középsőbe hívtuk Sövér Eleket és Kovács Dénest, aki akkor már rég szabadult a börtönből és a Népi Alkotások Házánál dolgozott.Örömmel fogtam neki a műterem berendezésének, apósom segített munka-asztalt és polcokat összeácsolni, hamar sikerült otthonossá tenni. Megszaba-dultam az otthoni nyomortól, kezdtem nagyméretű képeket festeni és végre dolgozhattam olajjal is, mert az oldószer bűze itt nem zavart senkit.A városi Művelődési Házhoz kapcsolódik az egyik monumentális munkád, a Cantata Profana.
Hogyan született az meg?
1966-ban a város vezetősége felkért minket Márton Árpáddal, hogy a kultúr-ház színpada feletti üres homlokzatra valamiféle díszítést tervezzünk, meg is adták a témát. A testvériség jegyében legyenek román–magyar ruhába öltözött táncoló figurák. Mi ezt rögtön elleneztük és készítettünk valós méretű, 1:1 tervet a Cantata Profana témára. A városi vezetők azt tanácsolták, hogy mint szak-ember, döntsön Nagy Imre, így mi hárman, János Pállal, a múzeum igazgatóval, lementünk Zsögödbe. Imre bácsi nagyon megörvendett a témaválasztásnak, azt mondta, valamikor ő is meg akarta festeni ezt a balladát, de nem volt lehetősége, főleg ekkora méretben. A beszélgetés közben bejött a rajoni párttitkár, meglátta a padlóra kiterített tervet és dühösen elkezdett kiabálni: nem erről volt szó! Imre bácsi akkor azt felelte, hogy suszter, maradjon a kaptafánál... Ez mindent eldöntött. A végleges tervet Árpival felvittük a Kulturális Minisztériumba, ahol értetlenül álltak a téma előtt, nem is fogadták el. Itthon aztán János Pál elővette a román irodalmi lexikont, azzal ment Bukarestbe, a minisztériumban pedig felütötte a Kolinda címszónál. Akkor már szelídebbé váltak, a tervet rögtön el is fogadták. Ezután megkezdődött a több hónapos munka, kaptunk egy termet a kultúrházban, ott raktuk össze a mozaik-táblákat hármasban, mert Pálffy Árpád keramikusként dolgozott velünk. Imre bácsi meglátogatott munka közben és nagyon kevés hibát talált benne. Végül 1967-ben felkerült a falra a 12×2 méteres kerámia-mozaik kompozíció, nagyon méltó avató ünnepséget rendeztek. Igen ám, de a rendszerváltás után a Cantata Profanának megvolt a maga utóélete... 1999-ben alakították meg Csíkszereda önkormányzati színházát, a Csíki Játékszínt és a rendezők kérésére az igazgatóság fekete lepellel letakarta a mo-zaikot, olyan címen, hogy zavarja az előadást. Ez egyszerűen hihetetlen kifogás, az előadások alatt jórészt sötét van, tehát a mozaik egyáltalán nem látszik. Nemrég jártam a Veszprémi Színházban és a nézőtér kétoldali szecessziós ablakai például nincsenek lefüggönyözve. És senkit sem zavarnak... Körülbelül egy éve aztán felkértek kettőnket Árpival, hogy menjünk be a színházhoz és olyan kompromisszumos megoldás született, hogy a színpadi játék alatt egy függöny takarja a mozaikot, szünetben, valamint előadások előtt és után széthúzzák. A bemenetnél pedig külön felirat jelzi az alkotókat és a mozaik történetét. Hát most ez van.De az épületen létezik még egy külső mozaik is... Azt Márton Árpád készítette Aurel Nedel bukaresti festővel, abban én nem dolgoztam. Viszont 1974-ben ugyancsak Márton Árpáddal készítettünk Gyergyó-szentmiklóson, a Művelődési Ház homlokzatára egy 4×5 méteres színes mozaikot, ezen kívül Hajdúhadházon van három óriáspannóm, egy munka Debrecenben az Arany Bika szállóban, de ide sorolom a nyíregyházi kazettás mennyezetet és a tusnádfürdői katolikus templom 5×3 méteres üvegablakát, Egri Lacival közösen. Ezeket mind megrendelésre készítettem megadott, vagy általam választott témára. Ezeket, szerencsére, még nem takarták le és bármikor látogathatók.
39-40
Akkor és azóta, Csíkszeredában és az egész Erdélyben, sokat írtak-beszéltek a Gaál András-Márton Árpád-Sövér Elek festőhármasról. Hogyan jött ez létre?
Elekkel kezdem, mert őt még Marosvásárhelyen, a középiskolában ismertem meg, egy évvel járt lennebb. Ez csak felületes ismeretség volt, semmiféle más emberi kapcsolat nélkül. Kolozsváron is alattam járt, itt gyakran jött be az évfolyamunk műtermébe, megnézni, hogy mit festünk, néha még festéket is kért. Később a statisztálás hozott össze minket, ő volt a statiszta-főnök. Államvizsga után Nagyváradon lett szabadúszó, munkavédelmi pannókat festett. Egy év múlva hazakerült Gyergyóalfaluba, ott rajztanárkodott. 1973-ban költözött családjával Csíkszeredába és a pionírházban rajzkört vezetett, aztán 1974-ben átjött a művészeti általános iskolába, itt együtt tanítottunk. Engem kértek fel igazgatónak a művészeti részlegen, én ezt nem vállaltam, Eleket ajánlottam magam helyett. 1973-tól már műteremtárs is lett Kovács Dénessel együtt. Márton Árpádot már említettem, hogy én végzős voltam Kolozsváron, amikor őelső éves lett. Minket az opera és a színház hozott össze. Aztán 1963-ban egy Tartományi Kiállításon találkoztunk Marosvásárhelyen. Itt beszélgettünk és én elmondtam, hogy nagyon egyedül vagyok Csíkszeredában, hiányzik egy művésztárs. Nemsokára Árpi beszélt is Kristó András igazgatóval, következőiskolai évben már ő is a gimnázium rajztanára lett.
A hétköznapokban milyen volt a viszony közöttetek? Csak szakmai-művészeti beszélgetésekre korlátozódott? Befolyásoltátok egymást? Létrejött valamiféle munkamegosztás, hogy én erre tartok, te meg arra?
A műteremben nagyon jó viszony alakult ki közöttünk, mondhatni, baráti hangulat. Az én ajtóm mindig tárva-nyitva állt, akárcsak most is, a kapcsolatunk is ilyen nyitottnak bizonyult. Sokat beszélgettünk hol egyik, hol a másik mű-teremben, igazi, őszinte beszélgetések voltak ezek. Kiállítások előtt megnéztük egymás munkáit, csak biztatás hangzott el közöttünk. Semmiféle befolyással nem voltunk egymásra, mindenkinek kialakult a saját témaköre, a saját technikája, itt beleszólásnak helye nem volt. Nemrég egy képzőművész kolléga megkérdezte tőlem, mi a titka a Márton Árpád és köztem levő, több mint ötven éves barátságnak, hiszen ez művészek között teljesen szokatlan. Azt válaszol-tam, hogy szerintem a kölcsönös tisztelet egymás munkái és egész munkássága iránt, valamint az előbb említett őszinteség.
Azokban az években más, hasonló művészcsoportok alakultak-e Erdélyben?
Kolozsvárról nagyon jól felkészítve indítottak útnak egy-egy évfolyamot, ezek sokszor együtt maradtak, leggyakrabban valamelyik vidéki városban. Így történt ez az 1955-ben végzettekkel is, akik csoportosan Petrozsényban teleped-tek le Zsil-Völgyiek Csoportja néven. Azelőtt csak Tellmann József grafikus élt ott, aztán letelepedett Sylvester Győző, Fodor Kálmán, Mátyás József, Szilágyi Béla, Nagy Ervin, Fodor N. Éva, Walter Frigyes, Török János, akikre így hirtelen emlékszem. És hadd említsem meg Székelyudvarhelyt, ahol Verestói
Árpád szobrász után oda ment Maszelka János, Sepsi Lajos, Kraft László, Orbán Áron, Nagy György, Székely József. Mindannyian művész-segélyt kaptak egy évig, hogy elindulhassanak a pályán. Marosvásárhelyen alakult ki a legerősebb mag, itt dolgozott Balázs Imre, Nagy Pál, Török Pál, Olariu Gyuri, Sükösd Ferenc, Hunyadi László, Bálint Károly, Simon Endre, Porzsolt Borbála, Zolcsák Sándor, Albert László, Péterfi László, Ambrus Imre, Haller József, Kulcsár Béla, Pittner Olivér, Dienes Attila, azután Barabás Éva, Kákonyi Csilla, de szinte biztos, hogy néhány nevet kifelejtettem. Létrejöttek kisebb közösségek Szatmáron, Sepsiszentgyörgyön is.Ma Csíkszeredában, tucatnyi kisebb-nagyobb kiállítóteremben, intézmények előcsarnokaiban egymást érik a tárlatok. Ez a gazdag képzőművészeti élet azonban azokra a hagyományokra épül, amelyeket fél évszázaddal ezelőtt ti alapoztatok meg. A város művészeti életének fellendülése már a megyésítés előtt, úgy a múlt század hatvanas éveinek az elején elkezdődött, mert a korabeli rajoni múzeum akkorra alakított ki egy tisztességes kiállító termet a régi Kossuth, a mai Gál Sándor utcában. János Pál múzeumigazgató nagyon lelkesen szervezte a kiállításokat. Elsők között Szervátiusz Jenő állított ki, nagy sikert arattak a festett szobrok. Szervátiusz nevét már jól ismerték a városban, mert a 40-es évek elején tehetséges fiatal népi fafaragókat oktatott a csíksomlyói Kalotban. 1964-ben ebben a teremben volt nekem is az első önálló kiállításom, Hunyadi László marosvásárhelyi szobrásszal. Később a szintén vásárhelyi Simon Endre festőállított itt ki, majd friss végzettként Márton Árpád következett. Rendeztünk kiállítást a brassói Mattis Teutsch Jánosnak, aki klasszikus avantgárd szobraival és kis méretű olajképeivel új szellemet hozott a városba. Mattis ugyanis a két világháború között Németországban Kandinszky-vel és Paul Klee-vel dolgozott együtt. Kiállított még a kolozsvári Gy. Szabó Béla, aki nagyon meg volt elégedve, ahogyan megrendeztem a tárlatát. Mondta is, válasszak magamnak egy fametszetet, én a Tibeti sapkás képet választottam. Amikor Nagy Imre meglátta nálunk, azt mondta, ha legközelebb hozzánk jön, ezt a képet meg ne lássa a falon. Még annyit tennék hozzá, hogy a kiállításokat mindig János Pál nyitotta meg.
És 1968, azaz a megyésítés után?
A megyésítés után sok minden megváltozott, több fiatal képzőművész telepe-dett le egyidőben Csíkszeredában. Bogáti Kispál Lajos, Mérei András, Vinczeffy Sándor, Kántor József, Károly Sándor és felesége Gyöngyi, Bakos Erzsébet, Ferencz Ernő, Adorjáni Endre, László Zsuzsa. Ettől kezdve már nem Maros-vásárhelyen állítottunk ki, hanem évente. Nagyon gazdag megyei tárlatokat tudtunk itthon is rendezni. A munkákat egy szakmai zsűri bírálta el, az elnök Bukarestből jött, Márton Árpival és egy fiatal kollégával mi hárman voltunk a tagok. Fenntartottuk a minőséget. A megyei tárlatokat azután átvittük Székely-udvarhelyre és Gyergyószentmiklósra is.
41-42
Nagy rutinra tettünk szert a kiállítások szervezésében és megrendezésében, egymás után hívtunk meg művészeket a szomszédos megyékből, a volt Magyar Autonóm Tartomány területéről, hiszen őket ismertük legjobban. Természetesen mi válogattuk meg, hogy ki állítson ki, a mércét magasra helyeztük. Meghívtuk Plugor Sándort Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről Balázs Imrét, Nagy Pált, most csak ők jutnak eszembe, a múzeumnál talán még létezik részletes kimutatás mindezekről. De arra jól emlékszem, hogy az ilyen alkalmakra mindig megmozdult a város. 1972-ben nyílt meg az első Galéria a Petőfi utcában, itt lehetett festékeket és mindenféle eszközt is vásárolni. Nagy Imre elsők között látogatott el ide és boldogan újságolta, hogy első egyéni kiállítása éppen ebben az épületben volt. (2016; a Csíki Székely Múzeumban Gaál András 108 mun-káját állították ki hatalmas közönségsikerrel, 80. születésnapjára általam szerkesztett monográfia is megjelent. Az interjút a Csíkszeredai Kiadó által megjelentetett kötet tartalmazza, az itt megjelent szöveg egy jóval hosszabb beszélgetés részlete)