Hagyományos fogalom- és értékrendünk szerint a
gerinces embert tekintjük-nevezzük egyenesnek, becsületesnek,
karakteresnek, karakánnak, irányadónak, követendőnek, példaképnek… S jól
is van ez így, mert ő tartalom- és személyiségteljes. Ám nagyon ritkán
találkozhatunk ennél – egy-egy – jobbal is: olyannal, azzal, akinek a
lelke egyenes. Mert akinek a lelke egyenes, annak majdnem már gerincre
sincs szüksége ‒ amely alapjában már lélek-egyenesített ‒, ő tisztább és
gazdagabb az egyszerű gerincesnél: Napot farag.
Ő Márton Árpád, számomra és sokak számára Árpi bácsi.
Ehhez tudni illik, hogy a bácsizás a Székelyföldön annak a
fiatalabbnak is kijár, azt is megilleti, aki valamiért ‒ karaktere,
tudása, szorgalma miatt ‒ tiszteletet érdemlő személy; hát még annak,
aki ugyanilyen és nyolcvanas éveit éli!
Árpi bácsi ez utóbbiak közül való.
Erről szól megteremtett életműve, ami nem egy jó rajzosnak a
tucatművészete, amit oly sokan művelnek, és alkotásaik egymáséról
egymáséra utalnak, s folyton előképekhez igazodnak. Márton Árpád
narancs-vörös, umbrás-fehéres, vörös-zöld és utóbbi műveinek lila-sárga
párbeszéd-látványtömbjei teszik egyetemessé földjének fiait, fiainak
lovait, huncutkodóan tótágast álló farsangolóját, a kenyeret, amely a
fiúkat földhöz köti, és a bábakalácsot, a havasok peremerdeinek
istenadta díszét. És az ő faragott Napját, amit értünk festett, nekünk
szánt.
Alapműveivel olyan jellegű művészetnek a megteremtője, amelyet a
nagy európai izmusokban sehol sem lehet felismerni. Alkotásai a mai
napig egyedi hittel és lélekkel készülnek, akárcsak az ókeresztyén
korban alkotott művek. Látásuk oly mértékben, oly frappáns erővel és
gyorsasággal borzongat meg, hogy időnk sem marad gondolkodni.
Megpillantásukkor természetes, szerves katarzisban részesülünk.
A XX. század eleje óta eltelt évtizedek egyre furcsább életrendben
élt napjaink – különösen az utóbbi időben – állandó jelleggel valami
idegen hatásnak az uralma alá kényszerültek. Ez az időszak elvárta
részben a művészektől a kinyilatkoztatott izmusokhoz való igazodást, a
laikusoktól pedig a filiszteri hódolatot, ilyenekként ‒ vagy ilyennek
látszóként ‒ szeret(ett) minket a besoroló esztétika, művészetelmélet,
tudomány, társadalom, politika. Márton Árpád sem művészként, sem
tanárként ennek nem tudott megfelelni.
Ő alkotás közben a magasba tekint, hunyorít, nem használ ellenzőt,
szembenéz a fénnyel, és a fény sugarainak célt és irányt: célirányt
szab. Igazítja, hogy hová sugározzanak. Mert érzi, hogy aki az ő fényét
áhítja, az azt is tudja, hogy a fénye ellenében kire vetül mindegyre
árnyék, s ki az, akinek dukálna az örök világosság, bár el-elveszik
tőle. Nem tud mást tenni, csak állandóan fényt küldve Napot faragni, és
annak sugarait állandó megvilágításra sarkallni, hogy társai oda ne
vesszenek a sötétben!
Ezt csak az érzi igazán, akit ő maga avatott be: akit művészetre
tanított. Annak számára korrektúra közben „eltáncolta”, miként kell
megérezni és megélni a műteremtés-folyamot. Hátat görbítve emelte fel
jobb karját, csuklóját befelé fordította, kezének mutató-, középső és
hüvelykujját összegörcsölte, s kéztáncának tömörségével érzékeltette, mi
a vonal-, a foltérték és az árnyék, vagy micsoda a műből szándékkal
kihagyott, de plasztikai töltettel rendelkező lapfehér. Nemcsak
rajzolni, hanem érezni és alkotó módon gondolkodni tanított. A tanítás
is alkotás volt a számára: művésznemzedékeket segített „világra jönni”.
És közben, amikor sokunkkal együtt alánk is éppen a művészethez
vezető utat kövezte, volt olyan pillanat, amikor a magam akkori szűk
látókörével nem értettem, nem éreztem eredendően elhivatott
lelkivilágát, annak ellenére, hogy tiszta jó szándék vezérelte.
Korrigálásaiban pillanatnyi kényszert, kínzást, erőszakot véltem
felfedezni, s oda jutottam, hogy az is megfordult a fejemben, hogy
megütöm. De hamarosan felvillant előttem a rajzlapomra vetült, az
agresszivitásomból felébresztő rajztudás! Midőn bevallottam Neki egykori
aljas gondolatom történetét, egyenes lelkéből hatalmas nevetés tört
elő. És ha bármikor bensőséges körben tartózkodunk, ma is kacagva teszi
fel a hallgatótárs számára a kérdést: tudtad-e te, hogy szabóandriska
engem meg akart verni? Annak ellenére, hogy általa megbocsátásban, bűnöm
tiszta feloldozásában részesültem, most is borzongva idézem fel egykori
gyenge lelkem elvetemült pillanatát.
Árpi bácsi, Isten éltessen, és tartsa meg egyenesnek a lelked!
És ha a Teremtő a maga rendje szerint fogyasztgatja is, korodhoz
illően adjon még elegendő lelki és fizikális erőt a további
alkotómunkádhoz!
Id. Szabó András,
a Nagy Imre-hagyaték nyugalmazott kurátora