A „Napfaragó”

2021. október 8.
Fotó: Ádám Gyula

Hagyományos fogalom- és értékrendünk szerint a gerinces embert tekintjük-nevezzük egyenesnek, becsületesnek, karakteresnek, karakánnak, irányadónak, követendőnek, példaképnek… S jól is van ez így, mert ő tartalom- és személyiségteljes. Ám nagyon ritkán találkozhatunk ennél – egy-egy – jobbal is: olyannal, azzal, akinek a lelke egyenes. Mert akinek a lelke egyenes, annak majdnem már gerincre sincs szüksége ‒ amely alapjában már lélek-egyenesített ‒, ő tisztább és gazdagabb az egyszerű gerincesnél: Napot farag.
Ő Márton Árpád, számomra és sokak számára Árpi bácsi.
Ehhez tudni illik, hogy a bácsizás a Székelyföldön annak a fiatalabbnak is kijár, azt is megilleti, aki valamiért ‒ karaktere, tudása, szorgalma miatt ‒ tiszteletet érdemlő személy; hát még annak, aki ugyanilyen és nyolcvanas éveit éli!
Árpi bácsi ez utóbbiak közül való.
Erről szól megteremtett életműve, ami nem egy jó rajzosnak a tucatművészete, amit oly sokan művelnek, és alkotásaik egymáséról egymáséra utalnak, s folyton előképekhez igazodnak. Márton Árpád narancs-vörös, umbrás-fehéres, vörös-zöld és utóbbi műveinek lila-sárga párbeszéd-látványtömbjei teszik egyetemessé földjének fiait, fiainak lovait, huncutkodóan tótágast álló farsangolóját, a kenyeret, amely a fiúkat földhöz köti, és a bábakalácsot, a havasok peremerdeinek istenadta díszét. És az ő faragott Napját, amit értünk festett, nekünk szánt.
Alapműveivel olyan jellegű művészetnek a megteremtője, amelyet a nagy európai izmusokban sehol sem lehet felismerni. Alkotásai a mai napig egyedi hittel és lélekkel készülnek, akárcsak az ókeresztyén korban alkotott művek. Látásuk oly mértékben, oly frappáns erővel és gyorsasággal borzongat meg, hogy időnk sem marad gondolkodni. Megpillantásukkor természetes, szerves katarzisban részesülünk.
A XX. század eleje óta eltelt évtizedek egyre furcsább életrendben élt napjaink – különösen az utóbbi időben – állandó jelleggel valami idegen hatásnak az uralma alá kényszerültek. Ez az időszak elvárta részben a művészektől a kinyilatkoztatott izmusokhoz való igazodást, a laikusoktól pedig a filiszteri hódolatot, ilyenekként ‒ vagy ilyennek látszóként ‒ szeret(ett) minket a besoroló esztétika, művészetelmélet, tudomány, társadalom, politika. Márton Árpád sem művészként, sem tanárként ennek nem tudott megfelelni.
Ő alkotás közben a magasba tekint, hunyorít, nem használ ellenzőt, szembenéz a fénnyel, és a fény sugarainak célt és irányt: célirányt szab. Igazítja, hogy hová sugározzanak. Mert érzi, hogy aki az ő fényét áhítja, az azt is tudja, hogy a fénye ellenében kire vetül mindegyre árnyék, s ki az, akinek dukálna az örök világosság, bár el-elveszik tőle. Nem tud mást tenni, csak állandóan fényt küldve Napot faragni, és annak sugarait állandó megvilágításra sarkallni, hogy társai oda ne vesszenek a sötétben!
Ezt csak az érzi igazán, akit ő maga avatott be: akit művészetre tanított. Annak számára korrektúra közben „eltáncolta”, miként kell megérezni és megélni a műteremtés-folyamot. Hátat görbítve emelte fel jobb karját, csuklóját befelé fordította, kezének mutató-, középső és hüvelykujját összegörcsölte, s kéztáncának tömörségével érzékeltette, mi a vonal-, a foltérték és az árnyék, vagy micsoda a műből szándékkal kihagyott, de plasztikai töltettel rendelkező lapfehér. Nemcsak rajzolni, hanem érezni és alkotó módon gondolkodni tanított. A tanítás is alkotás volt a számára: művésznemzedékeket segített „világra jönni”.
És közben, amikor sokunkkal együtt alánk is éppen a művészethez vezető utat kövezte, volt olyan pillanat, amikor a magam akkori szűk látókörével nem értettem, nem éreztem eredendően elhivatott lelkivilágát, annak ellenére, hogy tiszta jó szándék vezérelte. Korrigálásaiban pillanatnyi kényszert, kínzást, erőszakot véltem felfedezni, s oda jutottam, hogy az is megfordult a fejemben, hogy megütöm. De hamarosan felvillant előttem a rajzlapomra vetült, az agresszivitásomból felébresztő rajztudás! Midőn bevallottam Neki egykori aljas gondolatom történetét, egyenes lelkéből hatalmas nevetés tört elő. És ha bármikor bensőséges körben tartózkodunk, ma is kacagva teszi fel a hallgatótárs számára a kérdést: tudtad-e te, hogy szabóandriska engem meg akart verni? Annak ellenére, hogy általa megbocsátásban, bűnöm tiszta feloldozásában részesültem, most is borzongva idézem fel egykori gyenge lelkem elvetemült pillanatát.
Árpi bácsi, Isten éltessen, és tartsa meg egyenesnek a lelked!
És ha a Teremtő a maga rendje szerint fogyasztgatja is, korodhoz illően adjon még elegendő lelki és fizikális erőt a további alkotómunkádhoz!

Id. Szabó András,
a Nagy Imre-hagyaték nyugalmazott kurátora

https://hargitanepe.ro/a-napfarago/?fbclid=IwAR0fFCc6MORKkFR9omG98CPMmeCV3otsIIRwJk8hJwVojYiNml9PRMY...