A bennünk élő szülőföld

 Úgy emlékszem, valamikor a múlt század nyolcvanas éveinek a második felé-ben történt, amikor a Hargita megyei képzőművészeti kiállítások témaváltoza-tosságát egyre inkább beszűkítették és a hivatalosságok már csak olykor találták magyarázatra méltónak, hogy az előválogatásokon mit miért kell levenni a falról. A legtöbb esetben intettek, hogy ez marad, ez meg nem, sőt az sem volt ritkaság, hogy az úgymond zsűritag ideológiai megfontolásból saját maga helyezte a padlóra a képet és meg is fordította, nehogy a véletlen arra járóban a festmény üzenete valamiféle komoly érzelmi és értelmi törést okozzon, letérítve az egyetlen, üdvözítőnek mondott útról.
A történelmi időpontban, október 6-án hatvanadik életévét betöltő Márton Árpád gyergyói-csíki képzőművész (a két székely szék közötti határvillongást elkerülendő: gyergyóalfalusi származású, de Csíkszeredában él és dolgozik immár több évtizede) rendszeresen jelen volt a megyei tárlatokon; mély fogan-tatású, expresszionista képei mindig egy-egy igen erőteljes szimbólum köré szerveződtek. A megvágott kenyér, egyik előszeretettel használt jelképe, ezúttal is uralta a kompozíciót, és amikor felfele ballagott vele a Szakszervezeti Műve-lődési Ház lépcsőin oda is súgtam neki: Árpi, fogadjunk, hogy ezt leveszik, azzal az indoklással, hogy a jegyre osztogatott, napi kenyéradagot festetted meg. Így is történt és ugyanezzel a magyarázattal még fel sem került a kép a falra.Ez csupán egyetlen, a maga keserűségében is megmosolyogtató epizód abból a korból, amelyről jó néhány nemzedéknek megvannak a maga emlékei, abból a küzdelemből, amely évtizedeken át próbálta valamiképpen hagyományaiban 21 megőrizni vagy éppen a világ szellemiségére hangolni Székelyföldnek ezt a részét. Amint most Márton Árpád visszatekintő kiállítását nézegetem, és a róla szóló, most megjelent monográfiát lapozgatom, számos, hasonló kép megvillan előttem: a festő, amint ott próbál dolgozni a fűtetlen műteremben, ahol valóban farkasordító hideg van, a pedagógus-művész, amint a kis óvodások bámész tekintetében is képes elültetni a színek és formák varázslatos világát, a tanár-festő, aki oly szívesen nyitja meg immár főiskolát végzett volt tanítványainak a tárlatát, a művésztelep-szervező, akivel Szárhegyen minden kollégája olyan őszinte, bensőséges szavakat váltott. És természetesen maga a művész, akinek oly sok kiállítása és munkája nem más, mint gyötrelmes út a megtalált emberi lélekhez, a bennünk kitörölhetetlenül élő szülőföldhöz, mindahhoz, amit szavak-ban oly nehéz megfogalmazni, de színekben és formákban, megbonthatatlan és megkerülhetetlen létigazságokként ott kavarognak bennünk.
Márton Árpád hatvan évében azonban nem csupán egy művészi életpálya olyannyira sajátos vonulata bontakozik ki, hanem ott rejlik magának az erdélyi képzőművészetnek a sorsa: a nagy elődök hagyománya, a marosvásárhelyi és kolozsvári, mesterséget csiszoló és egyéniséget formáló évek, nem csupán a művészi, hanem a megélhetési útkeresések, a kiállítások egymást érő láncolata, majd lassú haldoklása és feltámadása, a társadalmi megrendelések után a piac kényszere és a sajátosság méltóságának a megőrzése egy olyan világban, ahol nem csupán szédítő, hanem olykor kimondottan bódító az értékek és ál-értékek szüntelen örvénylése.És mit lehetne még néhány percben mondani? Talán annyit, hogy október hatodikán a számára kiszabott időnek immár hatodik évtizedén átjutó Márton Árpád, a festő, a pedagógus, a gondolkodó, a közéleti ember életének és munkás-ságának minden percében megmaradt annak, amit egyik képének igen gyakran félreírt címe sugall: ő soha nem volt Napra-forgó, hanem maradt akár a népe: szikár, dolgos, keménykezű Nap-faragó, naponta-hetente megszelve a folyama-tosságnak, a továbbélésnek, a szülőföldi testi vagy szellemi létnek ezt a szerencsére csak ritkán fehér, de mindig családillatú kenyerét. (2000, Kriterion Ház)

         A MOL-mentor

A 2015-ben hetvenöt esztendős Márton Árpád festőművész 1940. október 6-án született a székelyföldi Gyergyóalfaluban, tanulmányait a Marosvásárhelyi Zene és Képzőművészeti Középiskolában (1954-1958) és a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia festészeti szakán végezte (1958-1964). Főiskolai tanulmányai után nyugdíjba vonulásáig (2001) a csíkszeredai Művé-szeti Líceum keretében rajztanárként és művészetpedagógusként tevékenyke-dett. Egyéni alkotóművészeti – főként festői – munkássága mellett jelentős művészetszervezői tevékenységet is kifejtett. 1968-1999 között a Romániai 22 Képzőművészek Országos Szövetsége Hargita megyei fiókjának az alelnöke, illetve elnöke, 1993-tól a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága vezetőtestületének a tagja, az egyik legjelentősebb romániai művésztelep, az 1974-ben megalakult Gyergyószárhegyi Barátság Művésztelep egyik alapító tagja. Közéleti munkássága is jelentős. Megalakulása óta (1990) a Kriterion Alapítvány kuratóriumának tagja, az alapítvány rendszeres képzőművészeti kiállításainak egyik szervezője és megnyitója. Az egyetem elvégzése után több tucat egyéni és csoportos kiállításon vett részt Romániában, Magyarországon, valamint Európa több országában, romániai és magyarországi képzőművészeti alkotótáborok rendszeres résztvevője. Munkásságát 1990 után több mint tíz rangos díjjal ismerték el mind Romániában, mind Magyarországon, legutóbb 2004-ben részesült Szervátiusz-díjban. Művészetét, alkotásait több, az életpályá-ra vonatkozó kötet és katalógus foglalja össze. Művei megtalálhatók számos erdélyi múzeumban, valamint több magyarországi, európai és amerikai köz- és magángyűjteményben. Önálló vagy társalkotóként készített köztéri munkái (mozaikok, falfestmények) Hargita megyében találhatók.
Márton Árpád szülőföldjének és székely népének az egyik legjelentősebb kortárs festője. Kiváló és szakavatott ismerőjeként, Banner Zoltán művészetkri-tikus írja róla: „Márton Árpád a fehéren izzás szenvedélyével alakítja ki a maga belső tájait, s festészetében fokonként minősülnek át az expresszionizmus és a kritikai realizmus eszközei egy olyan mitologikus ábrázolásmóddá, amelyben a paraszti szenvedés, megalázottság, kiszolgáltatottság és kihasználtság élményei formajel érvényű figurák hősiességében, bukásában, tehetetlenségében stb. magasodnak a köznapi lét sivársága és jelentéktelensége fölé. Ebben a művészi felfogásban már felismerhetetlenné dolgozódnak el az egyes stíluselemek, hiszen egyaránt beszélteti a dolgokat az expresszionizmus, a kubizmus, a szürrealizmus, a mágikus realizmus nyelvén; a felelősségnek ezen a fokán a forma mindig öntörvényű, mint az absztrakt művészetben, és egyetemes igazság hordozója, mint a nagyrealistáknál.”2015 őszén a 75 éves Márton Árpád képzőművész tiszteletére életmű kiállítást rendeztek a Csíki Székely Múzeumban, a megnyitón több százan jelentek meg, köztük egykori növendékek egész sora, hogy köszönthessék azt a köztiszteletben álló személyiséget, aki mentorként kezdő lépéseiket irányította és kibontakozó pályájukon mindvégig támogatta. Márton Árpád életműve azonban még korántsem befejezett. A nagy festők idős korukban remekműveket alkotnak és a Mentor pályázat támogatása képes arra, hogy az elkövetkezőkben is utókor szá-mára felbecsülhetetlen értékű alkotások létrehozására ösztönözze a Mestert, sok-sok fiatal erdélyi művész példaképét. (2015, Ajánlás a MOL Mentor díjára)[Márton Árpád (Gyergyóalfalu, 1940) Szervátiusz Jenő-díjas és a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett, Csíkszeredában élő képző-művész és művészetpedagógus. A Szárhegyi Művésztelep egyik megalakítója.]