A mi Európánk

31 inkább amolyan Hentnek ejtenek az ott lakók. Talán így is fogalmazhatnék: Gaál András tolmácsolásában a művészet szépsége megsokszorozódik, hogy így, ezzel a lélekkel hallgatható finom muzsikával gyönyörködtessen minket. Ugyan-ezt teszik egyébként székelyföldi, marosfői pasztelljei is, amely a kiállítás másik vonulata. A tárlat egységét azonban nem csupán az bizonyítja, hogy egyetlen alkotói kéz, egyetlen szellem, egyetlen emberi érzékenység eredményeit láthatjuk, hanem az a tény is, hogy Európa és a szülőföld nagyon jól megférnek egymás mellett, egymáshoz közel vagy éppen egymással ötvöződve. Gaál András Európája nyugodtan lehet a mi Európánk. (2006, Golden Gallery) Vizuális metaforák (Gaál András) Ahogyan Önök ránk figyelnek, itt a megnyitón, aligha gondolják, hogy egykori tanár és egykori tanítványa jött el most a céhes városba. Pedig így van, Gaál András 1959-ben Csíkszeredában, a mai Márton Áron Főgimnáziumban kezdte rajztanári pályáját, jómagam pedig a nyolcadik osztályt, ismeretségünk tehát – nehéz ezt kimondani – több mint fél évszázados. Ennyi idő alatt Gaál András legalább három területen fejtett ki maradandó munkásságot. Művészet-pedagógusi tevékenységének eredményét nemzedékek hosszú sora kamatoztatta és kamatoztatja. Művésztelep szervező munkájának köszönhető, az itt jelen levőMárton Árpáddal és a nemrég elhunyt Zöld Lajossal együtt, az a szárhegyi alkotótábor, amely még a rendszerváltás előtt az ország egyik legnagyobb képzőművészeti gyűjteményét hozta létre. Ugyanakkor hosszú éveken keresztül ő szervezte Hargita megye képzőművészeinek azt a szakmai-szövetségi életét, amelyet a kényelem és az alkotási időveszteség miatt a művészek általában kerülnek és hozzá kell tennem azt is: Nagy Imre után nem csupán a gyergyói származású Gaál András, Márton Árpád és Sövér Elek jelentették a csíki festészeti hagyományok folytatását, hanem ők hozták létre azt a kiállítás-kultúrát is, amely ezután mindvégig Csíkszereda jellemzője maradt és amelynek fárad-hatatlan háttérembere manapság az a Botár László, aki szintén közöttünk van....Nézzék el most nekem, ha nem beszélek Gaál András életútjának több más állomásáról, a Székelyföldtől Magyarországon át Párizsig terjedő sok-sok kiállí-tásáról, ha nem említem, hogy alkotásai milyen gyűjteményekben vannak jelen, ha nem sorolom fel díjait és kitüntetéseit vagy a róla szóló könyveket, ha nem említem tanulmányútjait, az általa szervezett vagy részvételével kitüntetett mű-vésztelepeket, hiszen otthon vagy itt, a mobileszközökön, mindezeket megtalál-ják a világháló adattáraiban. Ugyanis nem statisztikázni, hanem gyönyörködni jöttünk ma össze, mindenekelőtt Gaál András tájképfestészetének gyöngysze-meiben, amelyeket egy hivatalos művészettörténész esetleg az erdélyi absztrakt expresszionizmus címkével látna el, jómagam viszont így nevezném: vizuális metaforák. 32 Az irodalom és a közbeszéd nyelvi metaforái tömörek, lényegre törőek, mentesek minden cicomától és sallangtól. Önök ugyanezt a fantasztikus, de ezúttal vizuális tömörségét látják viszont Gaál András vonalaiban, színeiben, felületkezelésében, az egész munka megkomponálásában és utolérhetetlen harmóniájában. A festő legtöbbször nem a táj részleteit, hanem a maga össze-gező színvilágával a Föld, a természet ősi és időtlen üzeneteit közvetíti felénk. Azt szokták mondani, minden tájnak lelke van. Gaál András önmaga művészi érzékenységén átszűrt tájszemlélete azonban ennek a léleknek a legfontosabb rezdüléseit is elhozza közénk: ez a táj lehet békés és andalító, lehet lírai és muzikális, lehet drámai, vihar tépte és felkavaró, de lehet egyúttal jelképekben sokatmondó és szerteágazó, vagy éppenséggel lehet szertefoszló, mint maga az idővel viaskodó emberi emlékezet. Úgy gondolom, hogy Gaál Andrásnak ez a már régóta megtalált, ám az évek során az egész színskálán végigjátszó, újabb és újabb színtársulásokat megtaláló, egyre árnyaltabbá, egyre finomabbá váló tájfestészete egyedi – nem csupán a székelyföldi, hanem általában a magyar festészetben és a képzőművészet állandó forrongásának és útkereséseinek a napjaiban nyugodtan nevezhetjük klasszikusnak. Ha úgy tetszik, a szépség olyan szétsugárzásának, amely visszatalál a művészet eredeti hitvallásához, az alkotás, a teremtés örömének és eredményeinek a másokkal való megosztásához. Nem csupán tájképeket látunk azonban itt. Gaál András tanulmányútjainak néhány színhelyét is magával hozta, ugyanazzal a lényegre törő látásmóddal, helyenként az impresszionizmus legnemesebb hagyományaival fűszerezve; ugyanakkor itt van néhány portréja is, amelyek utalnak arra, hogy milyen kiváló ember-, pontosabban jellemismerő, hogyan képes visszaadni kiváló szakmai tudással mindazt, ami nem csupán az arcon, hanem az arc mögött rejlik. Hogy Gaál András milyen fantasztikusan tud rajzolni, annak illusztrálására hoztam egy kis meglepetést. A kilencvenes évek rendszerváltó hangulatában Szárhegyen nem csupán a művészek, hanem az irodalmárok is találkoztak. Jómagam akkor támasztottam fel az egykori Csíki Lapokat és elkértem tőle azokat a portrékat, amelyeket néhány pillanat alatt, egy tanácskozáson vetett papírra és most, huszonöt év távlatából érdemes megnézni. Ismerős nevekkel, ismerős arcokkal találkozunk, akikre Gaál András rajzai nyomán azonnal ráismerünk és sajnáljuk, hogy többen közülük már nem lehetnek velünk ezen a kézdivásárhelyi kiállítá-son. Ezen a rendhagyó eseményen, mely egy még korántsem lezárt életpálya kiváló alkotásait hozta el közénk és egyúttal példát kínál valamennyiünknek: az idővel, a körülöttünk kavargó világgal folytatott küzdelmünkben, minden látszat ellenére, mégiscsak legfontosabb eszközünk a kitartó és következetes munka marad. Úgy, ahogyan azt Gaál András teszi. (2015, Kézdivásárhelyi Céhtörté-neti Múzeum)33 Így lett a sorsom Csíkszereda (Gaál András) [...] Hogyan kerültél Csíkszeredába? És miért éppen ide? Az akkori Magyar Autonóm Tartományban elég sok üres rajztanári állás várt betöltésre, olyan városokban, mint Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Gyergyó-szentmiklós, Szászrégen, Szováta. Nekem teljesen mindegy volt, hogy mit választok, mert egyik várost sem ismertem. A helyválasztáson, Marosvásár-helyen, megjelentek a rajoni tanfelügyelők, így Gyergyóból Illyés László is, aki falumbeli lévén, ismert engem. Később tudtam meg, hogy kedvezni akart nekem és Gyergyószentmiklósra helyezett. Mi együtt választottunk Ambrus Imrével, aki Csíkszeredát kapta. Mivel ő gyergyóalfalvi születésű, kért, hogy cseréljek vele. Így lett a sorsom Csíkszereda, és ezt soha nem bántam meg!Kolozsvár után milyennek találtad a kisvárost? Csíkszeredában jelentkeztem a tanfelügyelőségen és mondták, hogy a gim-náziumban fogok tanítani, menjek oda. Annyira nem ismertem a várost, hogy megkérdeztem, az hol van? Pedig a város legnagyobb és legszebb épülete volt, szerintem most is az. Kolozsvár után, nagyon kicsinek és vidékinek tűnt a város, később a múzeumban tudtam meg, hogy mindössze 15 000 lakosa van.Hogyan fogadtak a gimnáziumban? Az 1959-60-as iskolaév kezdetén beléptem a gimnázium udvarára, a lépcsőkön mindegyre felfelé néztem, hogy milyen nagy is ez az iskola. A kilincs is olyan hatalmas és erős volt, hogy amikor megfogtam, arra gondoltam, vajon hány évig fogom még nyomogatni. Ez az emlék még most is nagyon eleven bennem. A titkárság előtt nagy sor kanyargott, én is beálltam a sorba. Molnár Jolán titkárnő, mindenki Joci nénije, megkérdezte tőlem, hányadik osztályba iratkozol, fiam? Mondtam, én új tanár vagyok, akkor átküldött a tanáriba. Itt ismerkedtem meg a leendő kollégáimmal, akkor Kristó András volt a főigazgató, akit végig nagyon tiszteltem és szerettem, aligazgató volt Csiszér Lajos és Horváth József. Nem is mondtam, hogy rajtam kívül még két fiatal tanár érkezett abban a tanévben, Zsigmond Ilona, azaz Ilka és Benedek Margit. Az idősek közül Somay János és Deák Gyula tanárokat ismertem meg elsőkként, később aztán nagy Nagy Gézát és kicsi Nagy Gézát, vele barátkoztam meg leghamarabb, ő zenetanár volt. Megmutatták a rajztermet, elámultam, hogy mekkora, 18 m hosszú és 2 szertár tartozott hozzá, jól felszerelve. Voltak gipsz-fejek, rajzbakok, rajztáblákkal szóval minden kellék, ami a rajztanításhoz kell, minden lehetőségem megvolt a tanításhoz. Öt-nyolc osztályban, szabad-kézi művészi rajzot tanítottam, a gimnazistáknak ábrázoló geometriát és pers-pektívát. 34 Akkor már én is Zsögödből naponta felcammogtam a város másik végébe és jól emlékszem az érkező fiatal tanárokra, a rajzterem nagy gipszfejeire. De arra is, hogy az idősebbek közül többen egyik napról a másikra eltűntek... Menet közben a tanáriban megtudtam, hogy elődöm, Kovács Dénes, aki Budapesten tanult, börtönben van, az 1956-os eseményekkel összefüggésben. Talán azokban a napokban valamilyen újságcikket olvasott fel a tanáriban, ennyi volt a bűne. Mindenki nagyon és őszintén sajnálta, mert szerették Dénest a tanártársai. Vele egy időben zárták be Opra Benedek és Kovács Gyula tanárokat is, a diákok közül Sántha Imrét, aki később, jóval szabadulása után keramikus lett. A sor pedig odaérkezésem után is folytatódott.Hol laktál akkoriban? Eredetileg az egyik szertárban, de miután valamilyen régi, valószínűleg nedves rajzlapokkal be akartam gyújtani a kályhába, olyan füst lett, hogy a szobába napokig nem lehetett bemenni. Akkor a nevelő a bentlakásból felaján-lott egy ágyat a szobájában, így lettem megint bentlakó. Élveztem a diákéletet, esténként Gál Árpi, aki az épületben lakott a szüleivel, a díszteremben tangóharmonikázott, még táncoltunk is.Milyennek tűnt akkor Csíkszereda művelődési élete egy ide érkező, fiatal művész szemében? Ahogy megvetettem a lábam, szinte első utam a múzeumba vezetett, itt ismerkedtem meg János Pál múzeum igazgatóval, vele egészen nyugdíjazásáig sokat voltunk együtt, sok közös rendezvényt tartottunk. A városban működött akkor egy amatőr színjátszó csoport, nagyon lelkes társaság, vezetőjük már nem tudom milyen Jakab, aki később Kolozsvárra került az opera kórusába, nagyon jó hangja volt. A színjátszók akkor éppen a Svejket tanulták be, a népi faragásairól később elhíresült Salló István volt a főszereplő. János Pali hozott össze ezzel a csapattal, hívtak szerepelni, de mondtam, ez nem fog menni, akkor legalább a díszleteket fessem meg. Palival közösen, éjszakánként festettünk, nagyon tetszett neki, hogy festek én perspektívában. Visszagondolva, tényleg jó díszletek voltak. Ezen felbuzdulva mondta Pali, hogy fessek hátteret a mú-zeumban az egyik falra, persze a Hargitát festettem. Ez a diaporáma jelentette az első monumentális munkámat. A rajoni főorvos felesége évente úgynevezett pöttyös bálokat rendezett, ez nagy társadalmi eseménynek számított. Nagyjából ennyiben merült ki a város kulturális élete, képzőművészet egyáltalán semmi. Tudtak ugyan Nagy Imréről, de ő nagyrészt Kolozsváron élt, csak nyaranta jött haza Zsögödbe.A Csíkszeredával összenőtt faluba, ahová később te is kerültél... Csak egy tanévig bírtam azt a bentlakásos életet, bár közben ajánlgattak albérleteket, de ezek szűk lakások voltak és engem már nagyon feszített a festeni vágyás. Olyan lakást szerettem volna, ahol tudok dolgozni is. Így kerültem végül 1960-ban Zsögöd felső felébe, a Salló-házba, már nem is tudom, ki vitt oda. Na, 35 itt aztán volt tér! Egy utcára néző, 3 ablakos, 7x8 m-es szoba, fűrészporos dobkályhával. Benne még egy ágy, két nagyon szép régi ruhásszekrény, középen egy hatalmas asztallal. 1961-ben vettem egy Jawa-Zetka motorbiciklit részletre, kint még nem próbáltam, de Beczássy Tónival már az asztalt kerülgettük vele. Azután következett első saját bútordarabom, egy Enescu-rádió, amit egy tabló árából vásároltam. Sallóéknál családtagként kezeltek, Sanyi bácsi kevés beszédű, fanyar humorú ember volt, gondolom, az orosz fogság miatt. Felesége, Margit néni, jó ízlésű asszony, a helyi kötődét vezette, fiatal korában egy kalapszalonban dolgozott Bukarestben. Volt egy lányuk, Krisztina, akkor ötödik osztályos, 1963-ban róla festettem azt a nagy sikerű portrét, ami kiállításokon szerepelt, sokat reprodukálták, Szőcs István írt róla és megdicsérte az Utunkban, Banner Zoli is mindig megemlíti megnyitó beszédeiben. Velük lakott a két nagymama is, mindketten 80 körül jártak, róluk is több portrét készítettem, nagyon jó figurák voltak. Sanyi bácsival hétvégeken sízni jártam, általa ismertem meg egy kedves csapatot, többek között Erőss Borit, akivel aztán haláláig tartó barátságban voltunk. Segítettem kertészkedni is Sanyi bácsinak, mert arról még nem is esett szó, hogy fiatal koromban sokat gazdálkodtam. Apai nagyapám velünk lakott Ditróban, és mivel apám ritkán volt otthon, a földeket őművelte. Én nagyon ragaszkodtam Tátihoz és mindenütt vele voltam, közép-iskolás és egyetemi vakációimat is a mezőn töltöttem, amit a gazdálkodásról tudok, mind tőle tanultam. Így Zsögödön is otthonosan mozogtam a kertben. A szobámban volt a műtermem, kaptam a múzeumtól egy festőállványt és Sanyi bácsi megengedte, hogy a két nagy ablak közti falra egy tengerpartot fessek, figurákkal, télen ez meleget adott abban a nagy hideg szobában. Igen kedves szomszédom volt Lőrincz Feri, aki mester-tanár volt a gimnáziumban, jól képzett, becsületes, egyenes ember, meggyőződéses baloldali, aki hitt az eszmé-ben, de nagyon látta a hibákat is. Nagy Imre portrét festett róla és a feleségéről is. Tőlem nem messze, a Kozma-vendéglőhöz közel lakott két tanítványom is, Tulit Feri és te. Emlékszem jól rád és arra, hogy festettem egy Tanulók címűkompozíciót, Tulit Feri volt az egyik modellem. Közel lakott hozzám a latin tanár Deák Gyuszi bácsi is, sokszor együtt mentünk reggelenként az iskoláig, ővolt az egyetlen kollégám, akit nem tegeztem. Sanyi bácsitól és Gyuszi bácsitól hallottam sokat a csíki nagy öregekről, Nagy Imréről, Hellwig Viliről és Részegh Viktor bácsiról és a sok örmény családról, akik Csíkban éltek, kereskedők voltak, kaszinót tartottak fenn.Többször említetted Nagy Imrét. Hogyan ismerkedtél meg az amúgy ridegnek, zárkózottnak tartott festővel? 1958-ban vagy ‘59-ben Nagy Imrének kiállítása nyílt Kolozsváron, a Bánffy-palotában. Én láttam ezt a kiállítást és nagyon tetszettek a munkái, újszerűnek találtam. Vele akkor nem találkoztam. Mikor ötödéves voltam, Nagy Imre festészetet tanított a főiskolán, de csak egy fél évet, akkor sem találkoztunk... Itt most egy kitérőt teszek a jobb megértés végett. Hunyadi Laci szobrász révén 36 megismertem Puskás Sándort, aki már kész szobrászként dolgozott Kolozsvá-ron, jártam a műtermében is. Sándor jól ismerte Nagy Imrét, mindketten lelkes horgászok voltak. Nyáron pedig Sándor és felesége, Pongrácz Antónia, szintén képzőművész, gyakran felkeresték Imre bácsit Zsögödön, itt is együtt horgász-tak, de Csíksomlyón Gál Ferenc idős tanítónál laktak. Zsögödön, ahol laktam, engem is megkerestek Puskásék és ők vittek le Imre bácsihoz, majd Somlyón Feri bácsihoz is. Áldom a sorsot, hogy megismerhettem Feri bácsit, nála láttam eredetiben Szőnyi István, Aba-Novák Vilmos, Mágori Varga Béla, Barcsay Jenő, Szervátiusz Jenő, Mattioni Eszter, Nagy István, Hintz Gyula, Duray Tibor munkáit. Élete végéig jó barátságban voltunk. De térjek vissza Nagy Imrére, mert mint már mondtam, Puskás vitt el hozzá a lakás-műterembe. Bemutatkoz-tam, hogy én vagyok az új csíkszeredai rajztanár, mondta, hogy hallott rólam. Első kérdése volt, szeretek-e halászni, mondtam, hogy nem. De azt is meg-kérdezte, ki volt a tanárom. Mondtam Miklóssyt, akkor rögtön másra terelte a szót, ebből megértettem, hogy valamiért nem szívleli. Aztán csak mind arról beszélt, hogy használjam ki ezt a csodálatos tájat és dolgozzak sokat, főleg rajzoljak és vázlatozzak. Azt is megkérdezte, hol lakom, kiderült, hogy jól ismeri a családot, megígérte, meglátogat majd. De ha már szóba hoztam Puskást, róla még annyit, hogy Imre bácsi nagyra értékelte a szobrászatát, a zsögödi udvarára ajándékozott is két szobrot. A városban, a régi kultúrház melletti szökőkútban is az ő szobra állt, ma már se szökőkút, se szobor. Utoljára az Anyaság című szobrát a kórház udvarán lehetett látni, megtörténhet, hogy valahol még megvan.Az ismeretség tehát így kezdődött. De hogyan folytatódott? A Nagy Imrével kapcsolatos személyes élményeidre is roppant kíváncsi vagyok... Több olyan vendégem volt, aki kérte, hogy vigyem el Imre bácsihoz. Jól emlékszem a Szécsi Bandi keresztúri kollégámmal tett látogatásra. Imre bácsi jó hangulatban volt, rengeteget mesélt a festészetről, esztétikai dolgokról. Én is kérdeztem őt Nagy Istvánról, erre szűkszavúan csak annyit mondott, hogy a nagybátyám volt. Nem szerette a festészetét, mert szerinte festve rajzolt. Márton Ferenc, az igen, az tudott rajzolni. Szécsi azt mondta utána, a három főiskolai év alatt nem tanult annyit, mint azon a délutánon. Azután ígéretéhez híven, meglátogatott a zsögödi lakásomon, vele volt Hans Loew, egy jónevű kolozsvári műkritikus. Megnézte a dolgaimat, csak annyit mondott, csináld csak ezt tovább, de főleg sokat rajzolj, ez volt a vesszőparipája. Hármasban kimentünk a kert végébe, a Nagy Laji dombra, oda épült később az új kórház. Először is meg-mutatta, meddig tartottak a szülői birtokok, aztán onnan jól látszott a Hargita és mondta, figyeljük meg, mennyire mások a színek itt a csíki medencében és miért van fordított perspektíva. Hans Loew is biztatott, használjam ki, hogy itt élek, ez a táj sok lehetőséget kínál. Szerettem is csavarogni, már amikor a motorbiciklim megvolt, ahogy csak lehetett, jártam a környéket és rajzoltam, akvarelleztem. Az sem zavart, hogy a hátam mögött sokan állnak, főleg gyermekek. Aztán 1962 37 nyarán járványos sárgaság miatt kórházban feküdtem, itt meglátogatott Gál Feri bácsi is Szervátiuszékkal. Egészen év végéig betegszabadságon voltam. Úgy október közepén meglátogattam Imre bácsit és ő kérdezte, nem mennék-e vele festeni a Hírtelenbe. Mondtam, nem mehetek, mert nekem diétázni kell. Na, amit én eszem, azt te is megeheted. Egy hideg hajnalban el is indultunk szekér-rel a Hírtelenbe, akkor jártam arra először. A 14 kilométeres út olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre se vettem. Mikor megvirradtunk, elmondta a hegyek és völgyek neveit, áradozott az itteni őszről, a hóharmatot is színeire bontotta. Mesevilág ez, csak észre kell venni, mondta nekem. Tényleg, mesevilágban éltünk, úgy 10 napon át, egy elég kicsi vadászházban. Ő rakta meg a tüzet és főzött, én hordtam a vizet és a fát. Akármilyen korán keltem, ő már fenn volt és rajzolt, de soha nem láttam, hogy mit. Egyik este a mappámat magam mellé készítettem a priccsen és reggel őt rajzoltam, ahogy ült a tűz mellett. Észrevette és kérte, hogy mutassam meg. Csak annyi volt a kritikája, hogy engem ilyen rossz papírra ne rajzolj. Sokat mesélt az életéről, a londoni útjáról, sőt érzelmi szálakat is megpendített, elmesélte, mért nem nősült meg. Már első nap festeni mentünk, megkérdezte, te mivel fogsz festeni, mondtam, hogy mostanában akvarelleztem. De mikor azt kérdezte, te merrefelé mész, ezen nagyon meglepődtem, mert úgy gondoltam, majd együtt festünk. Ez aztán minden nap így ment, én ha egyik irányt mutattam, ő biztos másik irányba ment, de én mégis úgy éreztem, hogy együtt vagyunk. Egyik nap meglátogatott a későbbi feleségem a barátnőjével, két napot négyesben töltöttünk. Miután a lányok elmentek, azt mondta nekem, figyelj ide, én nagyon megbántam azt, hogy nem nősültem meg, nem lett családom. Hát én azt tanácsolom neked, nősülj meg. Ezeket a napokat később is szívesen idéztem fel és meséltem el barátaimnak. Még annyit, hogy mindig tudta, mennyit dolgoztam, mit festettem, a tartományi kiállításokat is mindig megnézte Vásár-helyen. Soha nem avatkozott a dolgaimba, csak biztatást kaptam tőle.Bontogassuk tovább az emlékeket. Kivel találkoztál még nála? Nem tudnám felsorolni, hogy ki mindenkivel találkoztam nála, de egy ilyen esemény megmaradt. Egyik alkalommal nemcsak Puskásékat találtam Imre bácsinál, hanem egy ismeretlen társaságot. Kiderült, hogy Hajdu István, vagyis Étienne Hajdu és francia felesége, valamint Hajdu Bukarestben élő testvére vol-tak a vendégek. Hajdut akkortájt Franciaország élvonalbeli szobrászaként tartot-ták számon, később még sokat hallottam róla, Román Viktor is nála dolgozott. Először is az lepett meg, hogy bár 1919-ben vándorolt ki, tökéletesen beszélt magyarul, másik furcsaságnak pedig az tűnt, hogy szó nem esett köztük művé-szetről, inkább a méhekről beszélgettek. Hajdu amúgy „véletlenül” ránézett ugyan az Imre bácsi munkáira, de nem mondott semmit, elmenőben viszont megdicsérte azt a falvédőt, amit Imre bácsi varrt valamikor. Meg szeretném még említeni Duray Tibor budapesti festőművészt, akit Imre bácsi révén, de csak közvetve ismertem meg 1967-ben. Nagyon drámai erejű, tömör, expresszív 38 jellegű képeket festett, legismertebb munkája a Memento című táblakép. Családjával jött Imre bácsihoz Zsögödre, miután még otthonról táviratozott, de itt az ajtón egy cédula fogadta, hogy „három napra halászni mentem Balán-bányára”. Sok kérdezősködés után értek el hozzánk, így kezdődött egy sokéves barátság.Több évtizede műtermed van az egykori városi Művelődési Házban, a Csíki Játékszín mai épületében. Könnyű volt akkoriban műteremhez jutni? Amikor 1959-ben Csíkszeredába kerültem, a régi kultúrház, vagyis a mai színház épülete helyén egy nagy, mocsaras terület húzódott meg, betonoszlopok álltak ki belőle. Azután 1960-61-ben elég gyors ütemben kezdtek építkezni, még mi is vittük közmunkára a gimnázium diákjait. 1961-ben már kész is lett a kultúrház. A műtermek? Hát ehhez ismét visszakanyarodom Imre bácsihoz. 1971 nyarán, Fazekas János, akkori egyetlen romániai magyar miniszter, a fiával, Jancsival, meglátogatta Imre bácsit, addig még nem találkoztak. Három napig hitegették a mestert, míg végre megérkeztek, persze a megyei párt-bizottság küldöttségének kíséretében. Márton Árpival minket is oda rendeltek. Árpi éppen kávét főzött, mikor jelentették, hogy megérkeztek, de a kapun belül megálltak, mert a méhek nagyon jártak. Mi nyugodtan megittuk a kávét, Imre bácsi azt mondta, én is vártam három napot. Azután a kollektivizálásról és a fekete ribizliről beszélgettek, persze Imre bácsi szidta a kollektivizálást. Fazekas János megkérdezte, segíthet-e valamit a mesternek? Ő azt felelte, nekem mindenem megvan, a jó nyugdíjamból megélek, de segítsen ennek a két fiatal művésznek, akik a konyhaasztalon festenek a lakásban. Fazekas azonnal meg-kérdezte a helyi vezetőktől, tudnak-e segíteni. Persze, persze – hangzott a válasz. Akkor meglegyen, mert jövő márciusban ismét jövök és szeretném meg-nézni – ezt mondta Fazekas. Másnap már hívattak is a pártbizottsághoz, hogy mi jelöljük ki a helyet a műtermeknek. A kultúrház hátsó részére gondoltunk, ott volt, illetve most is ott van a fűtőház, annak a tetejét néztük ki, gondoltuk, így nem kell alapot ásni és legalább meleg lesz. Hát meleget télen csak akkor éreztünk, ha gyűlést tartottak, vagy színházi előadás volt. 1972 februárjában fel is avattuk nem a két, hanem a három műtermet, Fazekas János pedig tényleg jött márciusban és megnézte. Így lett műtermünk Márton Árpival, a középsőbe hívtuk Sövér Eleket és Kovács Dénest, aki akkor már rég szabadult a börtönből és a Népi Alkotások Házánál dolgozott.Örömmel fogtam neki a műterem berendezésének, apósom segített munka-asztalt és polcokat összeácsolni, hamar sikerült otthonossá tenni. Megszaba-dultam az otthoni nyomortól, kezdtem nagyméretű képeket festeni és végre dolgozhattam olajjal is, mert az oldószer bűze itt nem zavart senkit.A városi Művelődési Házhoz kapcsolódik az egyik monumentális munkád, a Cantata Profana. Hogyan született az meg? 1966-ban a város vezetősége felkért minket Márton Árpáddal, hogy a kultúr-ház színpada feletti üres homlokzatra valamiféle díszítést tervezzünk, meg is


31 inkább amolyan Hentnek ejtenek az ott lakók. Talán így is fogalmazhatnék: Gaál András tolmácsolásában a művészet szépsége megsokszorozódik, hogy így, ezzel a lélekkel hallgatható finom muzsikával gyönyörködtessen minket. Ugyan-ezt teszik egyébként székelyföldi, marosfői pasztelljei is, amely a kiállítás másik vonulata. A tárlat egységét azonban nem csupán az bizonyítja, hogy egyetlen alkotói kéz, egyetlen szellem, egyetlen emberi érzékenység eredményeit láthatjuk, hanem az a tény is, hogy Európa és a szülőföld nagyon jól megférnek egymás mellett, egymáshoz közel vagy éppen egymással ötvöződve. Gaál András Európája nyugodtan lehet a mi Európánk. (2006, Golden Gallery) Vizuális metaforák (Gaál András) Ahogyan Önök ránk figyelnek, itt a megnyitón, aligha gondolják, hogy egykori tanár és egykori tanítványa jött el most a céhes városba. Pedig így van, Gaál András 1959-ben Csíkszeredában, a mai Márton Áron Főgimnáziumban kezdte rajztanári pályáját, jómagam pedig a nyolcadik osztályt, ismeretségünk tehát – nehéz ezt kimondani – több mint fél évszázados. Ennyi idő alatt Gaál András legalább három területen fejtett ki maradandó munkásságot. Művészet-pedagógusi tevékenységének eredményét nemzedékek hosszú sora kamatoztatta és kamatoztatja. Művésztelep szervező munkájának köszönhető, az itt jelen levőMárton Árpáddal és a nemrég elhunyt Zöld Lajossal együtt, az a szárhegyi alkotótábor, amely még a rendszerváltás előtt az ország egyik legnagyobb képzőművészeti gyűjteményét hozta létre. Ugyanakkor hosszú éveken keresztül ő szervezte Hargita megye képzőművészeinek azt a szakmai-szövetségi életét, amelyet a kényelem és az alkotási időveszteség miatt a művészek általában kerülnek és hozzá kell tennem azt is: Nagy Imre után nem csupán a gyergyói származású Gaál András, Márton Árpád és Sövér Elek jelentették a csíki festészeti hagyományok folytatását, hanem ők hozták létre azt a kiállítás-kultúrát is, amely ezután mindvégig Csíkszereda jellemzője maradt és amelynek fárad-hatatlan háttérembere manapság az a Botár László, aki szintén közöttünk van....Nézzék el most nekem, ha nem beszélek Gaál András életútjának több más állomásáról, a Székelyföldtől Magyarországon át Párizsig terjedő sok-sok kiállí-tásáról, ha nem említem, hogy alkotásai milyen gyűjteményekben vannak jelen, ha nem sorolom fel díjait és kitüntetéseit vagy a róla szóló könyveket, ha nem említem tanulmányútjait, az általa szervezett vagy részvételével kitüntetett mű-vésztelepeket, hiszen otthon vagy itt, a mobileszközökön, mindezeket megtalál-ják a világháló adattáraiban. Ugyanis nem statisztikázni, hanem gyönyörködni jöttünk ma össze, mindenekelőtt Gaál András tájképfestészetének gyöngysze-meiben, amelyeket egy hivatalos művészettörténész esetleg az erdélyi absztrakt expresszionizmus címkével látna el, jómagam viszont így nevezném: vizuális metaforák. 32 Az irodalom és a közbeszéd nyelvi metaforái tömörek, lényegre törőek, mentesek minden cicomától és sallangtól. Önök ugyanezt a fantasztikus, de ezúttal vizuális tömörségét látják viszont Gaál András vonalaiban, színeiben, felületkezelésében, az egész munka megkomponálásában és utolérhetetlen harmóniájában. A festő legtöbbször nem a táj részleteit, hanem a maga össze-gező színvilágával a Föld, a természet ősi és időtlen üzeneteit közvetíti felénk. Azt szokták mondani, minden tájnak lelke van. Gaál András önmaga művészi érzékenységén átszűrt tájszemlélete azonban ennek a léleknek a legfontosabb rezdüléseit is elhozza közénk: ez a táj lehet békés és andalító, lehet lírai és muzikális, lehet drámai, vihar tépte és felkavaró, de lehet egyúttal jelképekben sokatmondó és szerteágazó, vagy éppenséggel lehet szertefoszló, mint maga az idővel viaskodó emberi emlékezet. Úgy gondolom, hogy Gaál Andrásnak ez a már régóta megtalált, ám az évek során az egész színskálán végigjátszó, újabb és újabb színtársulásokat megtaláló, egyre árnyaltabbá, egyre finomabbá váló tájfestészete egyedi – nem csupán a székelyföldi, hanem általában a magyar festészetben és a képzőművészet állandó forrongásának és útkereséseinek a napjaiban nyugodtan nevezhetjük klasszikusnak. Ha úgy tetszik, a szépség olyan szétsugárzásának, amely visszatalál a művészet eredeti hitvallásához, az alkotás, a teremtés örömének és eredményeinek a másokkal való megosztásához. Nem csupán tájképeket látunk azonban itt. Gaál András tanulmányútjainak néhány színhelyét is magával hozta, ugyanazzal a lényegre törő látásmóddal, helyenként az impresszionizmus legnemesebb hagyományaival fűszerezve; ugyanakkor itt van néhány portréja is, amelyek utalnak arra, hogy milyen kiváló ember-, pontosabban jellemismerő, hogyan képes visszaadni kiváló szakmai tudással mindazt, ami nem csupán az arcon, hanem az arc mögött rejlik. Hogy Gaál András milyen fantasztikusan tud rajzolni, annak illusztrálására hoztam egy kis meglepetést. A kilencvenes évek rendszerváltó hangulatában Szárhegyen nem csupán a művészek, hanem az irodalmárok is találkoztak. Jómagam akkor támasztottam fel az egykori Csíki Lapokat és elkértem tőle azokat a portrékat, amelyeket néhány pillanat alatt, egy tanácskozáson vetett papírra és most, huszonöt év távlatából érdemes megnézni. Ismerős nevekkel, ismerős arcokkal találkozunk, akikre Gaál András rajzai nyomán azonnal ráismerünk és sajnáljuk, hogy többen közülük már nem lehetnek velünk ezen a kézdivásárhelyi kiállítá-son. Ezen a rendhagyó eseményen, mely egy még korántsem lezárt életpálya kiváló alkotásait hozta el közénk és egyúttal példát kínál valamennyiünknek: az idővel, a körülöttünk kavargó világgal folytatott küzdelmünkben, minden látszat ellenére, mégiscsak legfontosabb eszközünk a kitartó és következetes munka marad. Úgy, ahogyan azt Gaál András teszi. (2015, Kézdivásárhelyi Céhtörté-neti Múzeum)33 Így lett a sorsom Csíkszereda (Gaál András) [...] Hogyan kerültél Csíkszeredába? És miért éppen ide? Az akkori Magyar Autonóm Tartományban elég sok üres rajztanári állás várt betöltésre, olyan városokban, mint Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Gyergyó-szentmiklós, Szászrégen, Szováta. Nekem teljesen mindegy volt, hogy mit választok, mert egyik várost sem ismertem. A helyválasztáson, Marosvásár-helyen, megjelentek a rajoni tanfelügyelők, így Gyergyóból Illyés László is, aki falumbeli lévén, ismert engem. Később tudtam meg, hogy kedvezni akart nekem és Gyergyószentmiklósra helyezett. Mi együtt választottunk Ambrus Imrével, aki Csíkszeredát kapta. Mivel ő gyergyóalfalvi születésű, kért, hogy cseréljek vele. Így lett a sorsom Csíkszereda, és ezt soha nem bántam meg!Kolozsvár után milyennek találtad a kisvárost? Csíkszeredában jelentkeztem a tanfelügyelőségen és mondták, hogy a gim-náziumban fogok tanítani, menjek oda. Annyira nem ismertem a várost, hogy megkérdeztem, az hol van? Pedig a város legnagyobb és legszebb épülete volt, szerintem most is az. Kolozsvár után, nagyon kicsinek és vidékinek tűnt a város, később a múzeumban tudtam meg, hogy mindössze 15 000 lakosa van.Hogyan fogadtak a gimnáziumban? Az 1959-60-as iskolaév kezdetén beléptem a gimnázium udvarára, a lépcsőkön mindegyre felfelé néztem, hogy milyen nagy is ez az iskola. A kilincs is olyan hatalmas és erős volt, hogy amikor megfogtam, arra gondoltam, vajon hány évig fogom még nyomogatni. Ez az emlék még most is nagyon eleven bennem. A titkárság előtt nagy sor kanyargott, én is beálltam a sorba. Molnár Jolán titkárnő, mindenki Joci nénije, megkérdezte tőlem, hányadik osztályba iratkozol, fiam? Mondtam, én új tanár vagyok, akkor átküldött a tanáriba. Itt ismerkedtem meg a leendő kollégáimmal, akkor Kristó András volt a főigazgató, akit végig nagyon tiszteltem és szerettem, aligazgató volt Csiszér Lajos és Horváth József. Nem is mondtam, hogy rajtam kívül még két fiatal tanár érkezett abban a tanévben, Zsigmond Ilona, azaz Ilka és Benedek Margit. Az idősek közül Somay János és Deák Gyula tanárokat ismertem meg elsőkként, később aztán nagy Nagy Gézát és kicsi Nagy Gézát, vele barátkoztam meg leghamarabb, ő zenetanár volt. Megmutatták a rajztermet, elámultam, hogy mekkora, 18 m hosszú és 2 szertár tartozott hozzá, jól felszerelve. Voltak gipsz-fejek, rajzbakok, rajztáblákkal szóval minden kellék, ami a rajztanításhoz kell, minden lehetőségem megvolt a tanításhoz. Öt-nyolc osztályban, szabad-kézi művészi rajzot tanítottam, a gimnazistáknak ábrázoló geometriát és pers-pektívát. 34 Akkor már én is Zsögödből naponta felcammogtam a város másik végébe és jól emlékszem az érkező fiatal tanárokra, a rajzterem nagy gipszfejeire. De arra is, hogy az idősebbek közül többen egyik napról a másikra eltűntek... Menet közben a tanáriban megtudtam, hogy elődöm, Kovács Dénes, aki Budapesten tanult, börtönben van, az 1956-os eseményekkel összefüggésben. Talán azokban a napokban valamilyen újságcikket olvasott fel a tanáriban, ennyi volt a bűne. Mindenki nagyon és őszintén sajnálta, mert szerették Dénest a tanártársai. Vele egy időben zárták be Opra Benedek és Kovács Gyula tanárokat is, a diákok közül Sántha Imrét, aki később, jóval szabadulása után keramikus lett. A sor pedig odaérkezésem után is folytatódott.Hol laktál akkoriban? Eredetileg az egyik szertárban, de miután valamilyen régi, valószínűleg nedves rajzlapokkal be akartam gyújtani a kályhába, olyan füst lett, hogy a szobába napokig nem lehetett bemenni. Akkor a nevelő a bentlakásból felaján-lott egy ágyat a szobájában, így lettem megint bentlakó. Élveztem a diákéletet, esténként Gál Árpi, aki az épületben lakott a szüleivel, a díszteremben tangóharmonikázott, még táncoltunk is.Milyennek tűnt akkor Csíkszereda művelődési élete egy ide érkező, fiatal művész szemében? Ahogy megvetettem a lábam, szinte első utam a múzeumba vezetett, itt ismerkedtem meg János Pál múzeum igazgatóval, vele egészen nyugdíjazásáig sokat voltunk együtt, sok közös rendezvényt tartottunk. A városban működött akkor egy amatőr színjátszó csoport, nagyon lelkes társaság, vezetőjük már nem tudom milyen Jakab, aki később Kolozsvárra került az opera kórusába, nagyon jó hangja volt. A színjátszók akkor éppen a Svejket tanulták be, a népi faragásairól később elhíresült Salló István volt a főszereplő. János Pali hozott össze ezzel a csapattal, hívtak szerepelni, de mondtam, ez nem fog menni, akkor legalább a díszleteket fessem meg. Palival közösen, éjszakánként festettünk, nagyon tetszett neki, hogy festek én perspektívában. Visszagondolva, tényleg jó díszletek voltak. Ezen felbuzdulva mondta Pali, hogy fessek hátteret a mú-zeumban az egyik falra, persze a Hargitát festettem. Ez a diaporáma jelentette az első monumentális munkámat. A rajoni főorvos felesége évente úgynevezett pöttyös bálokat rendezett, ez nagy társadalmi eseménynek számított. Nagyjából ennyiben merült ki a város kulturális élete, képzőművészet egyáltalán semmi. Tudtak ugyan Nagy Imréről, de ő nagyrészt Kolozsváron élt, csak nyaranta jött haza Zsögödbe.A Csíkszeredával összenőtt faluba, ahová később te is kerültél... Csak egy tanévig bírtam azt a bentlakásos életet, bár közben ajánlgattak albérleteket, de ezek szűk lakások voltak és engem már nagyon feszített a festeni vágyás. Olyan lakást szerettem volna, ahol tudok dolgozni is. Így kerültem végül 1960-ban Zsögöd felső felébe, a Salló-házba, már nem is tudom, ki vitt oda. Na, 35 itt aztán volt tér! Egy utcára néző, 3 ablakos, 7x8 m-es szoba, fűrészporos dobkályhával. Benne még egy ágy, két nagyon szép régi ruhásszekrény, középen egy hatalmas asztallal. 1961-ben vettem egy Jawa-Zetka motorbiciklit részletre, kint még nem próbáltam, de Beczássy Tónival már az asztalt kerülgettük vele. Azután következett első saját bútordarabom, egy Enescu-rádió, amit egy tabló árából vásároltam. Sallóéknál családtagként kezeltek, Sanyi bácsi kevés beszédű, fanyar humorú ember volt, gondolom, az orosz fogság miatt. Felesége, Margit néni, jó ízlésű asszony, a helyi kötődét vezette, fiatal korában egy kalapszalonban dolgozott Bukarestben. Volt egy lányuk, Krisztina, akkor ötödik osztályos, 1963-ban róla festettem azt a nagy sikerű portrét, ami kiállításokon szerepelt, sokat reprodukálták, Szőcs István írt róla és megdicsérte az Utunkban, Banner Zoli is mindig megemlíti megnyitó beszédeiben. Velük lakott a két nagymama is, mindketten 80 körül jártak, róluk is több portrét készítettem, nagyon jó figurák voltak. Sanyi bácsival hétvégeken sízni jártam, általa ismertem meg egy kedves csapatot, többek között Erőss Borit, akivel aztán haláláig tartó barátságban voltunk. Segítettem kertészkedni is Sanyi bácsinak, mert arról még nem is esett szó, hogy fiatal koromban sokat gazdálkodtam. Apai nagyapám velünk lakott Ditróban, és mivel apám ritkán volt otthon, a földeket őművelte. Én nagyon ragaszkodtam Tátihoz és mindenütt vele voltam, közép-iskolás és egyetemi vakációimat is a mezőn töltöttem, amit a gazdálkodásról tudok, mind tőle tanultam. Így Zsögödön is otthonosan mozogtam a kertben. A szobámban volt a műtermem, kaptam a múzeumtól egy festőállványt és Sanyi bácsi megengedte, hogy a két nagy ablak közti falra egy tengerpartot fessek, figurákkal, télen ez meleget adott abban a nagy hideg szobában. Igen kedves szomszédom volt Lőrincz Feri, aki mester-tanár volt a gimnáziumban, jól képzett, becsületes, egyenes ember, meggyőződéses baloldali, aki hitt az eszmé-ben, de nagyon látta a hibákat is. Nagy Imre portrét festett róla és a feleségéről is. Tőlem nem messze, a Kozma-vendéglőhöz közel lakott két tanítványom is, Tulit Feri és te. Emlékszem jól rád és arra, hogy festettem egy Tanulók címűkompozíciót, Tulit Feri volt az egyik modellem. Közel lakott hozzám a latin tanár Deák Gyuszi bácsi is, sokszor együtt mentünk reggelenként az iskoláig, ővolt az egyetlen kollégám, akit nem tegeztem. Sanyi bácsitól és Gyuszi bácsitól hallottam sokat a csíki nagy öregekről, Nagy Imréről, Hellwig Viliről és Részegh Viktor bácsiról és a sok örmény családról, akik Csíkban éltek, kereskedők voltak, kaszinót tartottak fenn.Többször említetted Nagy Imrét. Hogyan ismerkedtél meg az amúgy ridegnek, zárkózottnak tartott festővel? 1958-ban vagy ‘59-ben Nagy Imrének kiállítása nyílt Kolozsváron, a Bánffy-palotában. Én láttam ezt a kiállítást és nagyon tetszettek a munkái, újszerűnek találtam. Vele akkor nem találkoztam. Mikor ötödéves voltam, Nagy Imre festészetet tanított a főiskolán, de csak egy fél évet, akkor sem találkoztunk... Itt most egy kitérőt teszek a jobb megértés végett. Hunyadi Laci szobrász révén 36 megismertem Puskás Sándort, aki már kész szobrászként dolgozott Kolozsvá-ron, jártam a műtermében is. Sándor jól ismerte Nagy Imrét, mindketten lelkes horgászok voltak. Nyáron pedig Sándor és felesége, Pongrácz Antónia, szintén képzőművész, gyakran felkeresték Imre bácsit Zsögödön, itt is együtt horgász-tak, de Csíksomlyón Gál Ferenc idős tanítónál laktak. Zsögödön, ahol laktam, engem is megkerestek Puskásék és ők vittek le Imre bácsihoz, majd Somlyón Feri bácsihoz is. Áldom a sorsot, hogy megismerhettem Feri bácsit, nála láttam eredetiben Szőnyi István, Aba-Novák Vilmos, Mágori Varga Béla, Barcsay Jenő, Szervátiusz Jenő, Mattioni Eszter, Nagy István, Hintz Gyula, Duray Tibor munkáit. Élete végéig jó barátságban voltunk. De térjek vissza Nagy Imrére, mert mint már mondtam, Puskás vitt el hozzá a lakás-műterembe. Bemutatkoz-tam, hogy én vagyok az új csíkszeredai rajztanár, mondta, hogy hallott rólam. Első kérdése volt, szeretek-e halászni, mondtam, hogy nem. De azt is meg-kérdezte, ki volt a tanárom. Mondtam Miklóssyt, akkor rögtön másra terelte a szót, ebből megértettem, hogy valamiért nem szívleli. Aztán csak mind arról beszélt, hogy használjam ki ezt a csodálatos tájat és dolgozzak sokat, főleg rajzoljak és vázlatozzak. Azt is megkérdezte, hol lakom, kiderült, hogy jól ismeri a családot, megígérte, meglátogat majd. De ha már szóba hoztam Puskást, róla még annyit, hogy Imre bácsi nagyra értékelte a szobrászatát, a zsögödi udvarára ajándékozott is két szobrot. A városban, a régi kultúrház melletti szökőkútban is az ő szobra állt, ma már se szökőkút, se szobor. Utoljára az Anyaság című szobrát a kórház udvarán lehetett látni, megtörténhet, hogy valahol még megvan.Az ismeretség tehát így kezdődött. De hogyan folytatódott? A Nagy Imrével kapcsolatos személyes élményeidre is roppant kíváncsi vagyok... Több olyan vendégem volt, aki kérte, hogy vigyem el Imre bácsihoz. Jól emlékszem a Szécsi Bandi keresztúri kollégámmal tett látogatásra. Imre bácsi jó hangulatban volt, rengeteget mesélt a festészetről, esztétikai dolgokról. Én is kérdeztem őt Nagy Istvánról, erre szűkszavúan csak annyit mondott, hogy a nagybátyám volt. Nem szerette a festészetét, mert szerinte festve rajzolt. Márton Ferenc, az igen, az tudott rajzolni. Szécsi azt mondta utána, a három főiskolai év alatt nem tanult annyit, mint azon a délutánon. Azután ígéretéhez híven, meglátogatott a zsögödi lakásomon, vele volt Hans Loew, egy jónevű kolozsvári műkritikus. Megnézte a dolgaimat, csak annyit mondott, csináld csak ezt tovább, de főleg sokat rajzolj, ez volt a vesszőparipája. Hármasban kimentünk a kert végébe, a Nagy Laji dombra, oda épült később az új kórház. Először is meg-mutatta, meddig tartottak a szülői birtokok, aztán onnan jól látszott a Hargita és mondta, figyeljük meg, mennyire mások a színek itt a csíki medencében és miért van fordított perspektíva. Hans Loew is biztatott, használjam ki, hogy itt élek, ez a táj sok lehetőséget kínál. Szerettem is csavarogni, már amikor a motorbiciklim megvolt, ahogy csak lehetett, jártam a környéket és rajzoltam, akvarelleztem. Az sem zavart, hogy a hátam mögött sokan állnak, főleg gyermekek. Aztán 1962 37 nyarán járványos sárgaság miatt kórházban feküdtem, itt meglátogatott Gál Feri bácsi is Szervátiuszékkal. Egészen év végéig betegszabadságon voltam. Úgy október közepén meglátogattam Imre bácsit és ő kérdezte, nem mennék-e vele festeni a Hírtelenbe. Mondtam, nem mehetek, mert nekem diétázni kell. Na, amit én eszem, azt te is megeheted. Egy hideg hajnalban el is indultunk szekér-rel a Hírtelenbe, akkor jártam arra először. A 14 kilométeres út olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre se vettem. Mikor megvirradtunk, elmondta a hegyek és völgyek neveit, áradozott az itteni őszről, a hóharmatot is színeire bontotta. Mesevilág ez, csak észre kell venni, mondta nekem. Tényleg, mesevilágban éltünk, úgy 10 napon át, egy elég kicsi vadászházban. Ő rakta meg a tüzet és főzött, én hordtam a vizet és a fát. Akármilyen korán keltem, ő már fenn volt és rajzolt, de soha nem láttam, hogy mit. Egyik este a mappámat magam mellé készítettem a priccsen és reggel őt rajzoltam, ahogy ült a tűz mellett. Észrevette és kérte, hogy mutassam meg. Csak annyi volt a kritikája, hogy engem ilyen rossz papírra ne rajzolj. Sokat mesélt az életéről, a londoni útjáról, sőt érzelmi szálakat is megpendített, elmesélte, mért nem nősült meg. Már első nap festeni mentünk, megkérdezte, te mivel fogsz festeni, mondtam, hogy mostanában akvarelleztem. De mikor azt kérdezte, te merrefelé mész, ezen nagyon meglepődtem, mert úgy gondoltam, majd együtt festünk. Ez aztán minden nap így ment, én ha egyik irányt mutattam, ő biztos másik irányba ment, de én mégis úgy éreztem, hogy együtt vagyunk. Egyik nap meglátogatott a későbbi feleségem a barátnőjével, két napot négyesben töltöttünk. Miután a lányok elmentek, azt mondta nekem, figyelj ide, én nagyon megbántam azt, hogy nem nősültem meg, nem lett családom. Hát én azt tanácsolom neked, nősülj meg. Ezeket a napokat később is szívesen idéztem fel és meséltem el barátaimnak. Még annyit, hogy mindig tudta, mennyit dolgoztam, mit festettem, a tartományi kiállításokat is mindig megnézte Vásár-helyen. Soha nem avatkozott a dolgaimba, csak biztatást kaptam tőle.Bontogassuk tovább az emlékeket. Kivel találkoztál még nála? Nem tudnám felsorolni, hogy ki mindenkivel találkoztam nála, de egy ilyen esemény megmaradt. Egyik alkalommal nemcsak Puskásékat találtam Imre bácsinál, hanem egy ismeretlen társaságot. Kiderült, hogy Hajdu István, vagyis Étienne Hajdu és francia felesége, valamint Hajdu Bukarestben élő testvére vol-tak a vendégek. Hajdut akkortájt Franciaország élvonalbeli szobrászaként tartot-ták számon, később még sokat hallottam róla, Román Viktor is nála dolgozott. Először is az lepett meg, hogy bár 1919-ben vándorolt ki, tökéletesen beszélt magyarul, másik furcsaságnak pedig az tűnt, hogy szó nem esett köztük művé-szetről, inkább a méhekről beszélgettek. Hajdu amúgy „véletlenül” ránézett ugyan az Imre bácsi munkáira, de nem mondott semmit, elmenőben viszont megdicsérte azt a falvédőt, amit Imre bácsi varrt valamikor. Meg szeretném még említeni Duray Tibor budapesti festőművészt, akit Imre bácsi révén, de csak közvetve ismertem meg 1967-ben. Nagyon drámai erejű, tömör, expresszív 38 jellegű képeket festett, legismertebb munkája a Memento című táblakép. Családjával jött Imre bácsihoz Zsögödre, miután még otthonról táviratozott, de itt az ajtón egy cédula fogadta, hogy „három napra halászni mentem Balán-bányára”. Sok kérdezősködés után értek el hozzánk, így kezdődött egy sokéves barátság.Több évtizede műtermed van az egykori városi Művelődési Házban, a Csíki Játékszín mai épületében. Könnyű volt akkoriban műteremhez jutni? Amikor 1959-ben Csíkszeredába kerültem, a régi kultúrház, vagyis a mai színház épülete helyén egy nagy, mocsaras terület húzódott meg, betonoszlopok álltak ki belőle. Azután 1960-61-ben elég gyors ütemben kezdtek építkezni, még mi is vittük közmunkára a gimnázium diákjait. 1961-ben már kész is lett a kultúrház. A műtermek? Hát ehhez ismét visszakanyarodom Imre bácsihoz. 1971 nyarán, Fazekas János, akkori egyetlen romániai magyar miniszter, a fiával, Jancsival, meglátogatta Imre bácsit, addig még nem találkoztak. Három napig hitegették a mestert, míg végre megérkeztek, persze a megyei párt-bizottság küldöttségének kíséretében. Márton Árpival minket is oda rendeltek. Árpi éppen kávét főzött, mikor jelentették, hogy megérkeztek, de a kapun belül megálltak, mert a méhek nagyon jártak. Mi nyugodtan megittuk a kávét, Imre bácsi azt mondta, én is vártam három napot. Azután a kollektivizálásról és a fekete ribizliről beszélgettek, persze Imre bácsi szidta a kollektivizálást. Fazekas János megkérdezte, segíthet-e valamit a mesternek? Ő azt felelte, nekem mindenem megvan, a jó nyugdíjamból megélek, de segítsen ennek a két fiatal művésznek, akik a konyhaasztalon festenek a lakásban. Fazekas azonnal meg-kérdezte a helyi vezetőktől, tudnak-e segíteni. Persze, persze – hangzott a válasz. Akkor meglegyen, mert jövő márciusban ismét jövök és szeretném meg-nézni – ezt mondta Fazekas. Másnap már hívattak is a pártbizottsághoz, hogy mi jelöljük ki a helyet a műtermeknek. A kultúrház hátsó részére gondoltunk, ott volt, illetve most is ott van a fűtőház, annak a tetejét néztük ki, gondoltuk, így nem kell alapot ásni és legalább meleg lesz. Hát meleget télen csak akkor éreztünk, ha gyűlést tartottak, vagy színházi előadás volt. 1972 februárjában fel is avattuk nem a két, hanem a három műtermet, Fazekas János pedig tényleg jött márciusban és megnézte. Így lett műtermünk Márton Árpival, a középsőbe hívtuk Sövér Eleket és Kovács Dénest, aki akkor már rég szabadult a börtönből és a Népi Alkotások Házánál dolgozott.Örömmel fogtam neki a műterem berendezésének, apósom segített munka-asztalt és polcokat összeácsolni, hamar sikerült otthonossá tenni. Megszaba-dultam az otthoni nyomortól, kezdtem nagyméretű képeket festeni és végre dolgozhattam olajjal is, mert az oldószer bűze itt nem zavart senkit.A városi Művelődési Házhoz kapcsolódik az egyik monumentális munkád, a Cantata Profana. Hogyan született az meg? 1966-ban a város vezetősége felkért minket Márton Árpáddal, hogy a kultúr-ház színpada feletti üres homlokzatra valamiféle díszítést tervezzünk, meg is