A parázsgolyó fényeiről

Valamikor 1994-ben, vagy valamivel később Fekete Vince, aki akkoriban a Helikon Serény Múmia című mellékletének szerkesztője volt, megkért kettőnket, Vida Gábort meg engem, mennénk le vele Sepsiszentgyörgyre, az országos magyar tantárgyversenyre. A lap díjait viszi, nem szeretné egyedül elolvasni a rengeteg dolgozatot.


Szívesen mentünk vele, miért ne mentünk volna, fiatalok voltunk, költők; még akkoriban kerestük a bohémságunkat. Mások a költőségüket keresték: egyes középiskolások degesz borítékokat juttattak el nekünk. Gábor talált egy verset, ami annyira megtetszett neki, hogy többször is felolvasta, mégsem emlékszem, csak az utolsó két sorára: „mert te fekete vagy, / te fekete kagyló.”

Ez a két sor jut eszembe, valahányszor lapozgatni kezdem Soó Zöld Margit Formák és jelek című katalógusát, mely a művésznő születésnapjára szervezett kiállítás alkalmából jelent meg. Két napja kaptam meg, de már elölről is, hátulról is végigforgattam, rányitottam „szándékosan véletlenül”, hadd lám, hol nyílik ki, elolvastam Németh Júlia, Alexandra Rus és Vlad Comşa szövegeit – egyszóval megpróbáltam egyre lejjebb ereszkedni a Soó Zöld Margit óceánban.

Kagyló, óceán, spirál, labirintus – egytől egyig a végtelen jelképei, a végtelené, amely vágy és szorongás, remény és tehetetlenség. Ebből a kettősségből áll ez az album, ennek a kettősségnek a dinamikája rántja drámai erőtérbe a fekete-fehér tusrajzokat, erről beszél Szilágyi Domokos gyönyörű verse is a grafikák előtt: „A tavasz nincsen egyedül, / a tavasz tudván tudja, hogy / szétszórt fénye szemembe gyűl, / hogy fény-fegyvertársa vagyok; / elég volt megtanulni, hogy / hulla-keserves egyedül. / Csak szórnivalóm egyre fogy. / És szólnivalóm egyre gyűl.”

Mikor nincs más remény, csak a végtelen, mindenki oda és úgy menekül, ahová és ahogyan tud. Nézegettem ezeket a tusrajzokat, és arra gondoltam, milyen megdöbbentően hiányzik róluk-belőlük az ember; talán a magány szimbóluma ez is. Hiányzik és mégsem hiányzik: a pillantásban ugyanis mindenképpen ott van. Hiszen semmi sincsen anélkül, hogy rátekintenénk, és művész biztosan nincsen valamiféle ösztönösen tudatos tekintet hiányában. „Megtalálom, mert éppen ezt kerestem” – ez lehetne minden művész jelmondata.

Ezüstpillantás, mondja Franz von Baader arról a pillantásról, amikor az ember egyidejűleg lát külső és belső szemével. Minden művész ezüstpillantással találja meg azt, ami éppen neki való, mert ezt akarta elmondani, mielőtt egyáltalán tudta volna, hogy mit is szeretne valójában.

Soó Zöld Margit ezüstpillantása érdekes formákat lát, melyek valóban jelekké válnak, olyan entitásokká, amelyek többet jeleznek önmaguknál. Ha ránézek ezekre a művekre, a művészet boldoggá és boldogtalanná tesz egyidejűleg. Boldoggá, mert a kegyelem révén megtalált forma mindig örömmel tölti el az embert, reménnyel, hogy más is van, mint ami megjelenik. Ami azonban megjelenik, az Kényszerleszállás, Búcsú, Védekezés, Szorongás, Kalitka, Sötétség – a sebzett magány megannyi zsákutcája. Nem más mindez, mint a lélek domborzata, a léleké, amely persze mégis bízik a Belső Napban. Kiben bízna, miben bízna, ha nem ebben? „Rezdülj végig, / a végestől a végtelenségig, / tudatos, ésszerű varázs –: / mert csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás.” – írja ugyanaz a nagy költő Bartók Amerikában című versében, s nyilvánvaló, hogy Amerika az a hely, ahol már csak a belső Nap világít.

Soó Zöld Margit művészete nem olyan szálkás, mint a Bartóké, és nem olyan apodiktikus, mint a Szilágyi Domokosé. De a magány ugyanaz mindhármuk esetében, ez a rossz gazda és félelmetes ihlető. Aki művész, szüntelenül magában bolyong, és rémült boldogsággal fedezi fel, amit talál. Mert hiába számítunk bármilyen közösségre: eljön a pillanat, amikor senki nem segíthet. Ilyenkor nincs más remény, mint a papír, a toll, a tus és a csuklónk, amit (képzavar, tudom) az a furcsán világító belső Nap irányít.

Vagy tán nem is világít, inkább csak küszködik a sötétséggel – nem véletlen, hogy a két kép egymás után következik. A 11. oldal felső rajzán fatörzsbe vagy hegybe mélyedt, sugarait vesztett Nap, előtte madárszerű árny; az alsón mintha a madár fejébe költözött volna a parázsgolyó. A 12. oldalon a Nap formátlanná vált, eltűnt a fekete vonalak között, csak a fényei maradtak meg.

De a fényei megmaradtak. Rögeszmés ember vagyok, mint Nádas Péter, aki egyikesszéjét így fejezi be: „Végezetül valami jót is kéne mondanom.” Jót, azaz biztatót, amitől újra fellángol az a belső Nap. Ez egy szép, szomorú album, a művészet éltető paradoxonának albuma. Az ember csupa seb, csupa hasadás és horzsolás, csupa betegség és fájdalom, szorongás és ziláltság; lelkében köd, ereiben vér és sötétség. De a fényei megmaradtak. De a fényei megmaradnak.

DEMÉNY PÉTER


http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/60986