Az alkotó pihen, a mű marad

Ismét szegényebbek lettünk. Elment Köllő Margit is… Hogy mit vesztettünk, fel sem tudjuk mérni. Most, ahogy felidézem lélek-gazdag művészetét, egy 2006-os munkáját látom magam előtt, amelyet az egyetlen róla megjelent kis könyvében ő maga is első helyre tett. Színek fátyolfoltjai alá és közé beékelt, onnan elővillanó betűkkel – így vált az műalkotássá is – ráírta, ráálmodta, megvallotta küldetését, legfőbb vágyait.


  • Bizony ers a szeretet
    Bizony erős a szeretet

„Tudom, / Uram, / tudom, Uram, / Jól tudom, / Jól tudom, Uram, / hogy munkára, / Teremtettél és hivatást / Rendeltél számomra, / Amit be kell töltenem. // Add, hogy híven megfeleljek / A rám bízott feladatnak és / Soha ne felejtsem, hogy minden /munka nagyszerű és szent lehet / Ha egész odaadással és a te nevedben végzem / Ámen.”

Ezzel az odaadással, ebben a szent szellemben született az ő mindenben visszafogott, de mélyről szóló, érzelmekben, gondolatokban, mindig lelki üzenettel – sajgással, fájdalommal, sokszor jajjal telített életműve. Mellyel ama tudott, tudomásul vett feladatát teljesítette, váltotta valóra.

S most, ahogy fájó szívvel gondolok rá, érzem az űrt, a hiányt, melyet maga után hagyott. Egyik utolsó nagy egyénisége volt annak a nemzedéknek vagy annak a művésztípusnak, amely a művészetet küldetésnek, Istennel való beszélgetésnek, sorsunkról való vallomásnak érezte, tudta. Nem ontotta a műveket magából, de amikor alkotóasztalához – vagy szövőszékéhez – ült (a grafikában és a szövészetben egy­aránt súlyosan jelentőset hagyott maga után), mindig a hétköznapiság fölé emelkedett, s a korról is vallott. Vallott a halkságával, foltjainak gazdagságával, széthullott, foszló madaraival, műveinek mindig rezdülékeny foltokból, vonalnyalábokból épülő világával.

„Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, / Mint pecsétet a karodra! / Bizony erős a szeretet, mint a halál, / Legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír” – olvassuk az 1977-ben alkotott Ars poeticájáról, amelynek a közepén – kétfelé választva a sorokat – ott a rajzi költőiséggel megfogalmazott pecsét, s a mű úgy zárt, hogy ki is tárulkozik, ki is ível a mindenségbe.

És – fájó – a halál, egyetlen életének zárópillanata bekövetkezett. „Az alkotó pihen.” De a mű itt maradt, s mint fájó pecsétet odatehetjük a szívünkre.

Nyugodj hát békében, drága Margit. Mi meg szívünkbe zárjuk az emlékedet, mely a mi szeretetünkben, csodálatos életműved szeretetében élhet, amíg vagyunk, s hiszem, hogy annak súlya és értéke át fog rezegni az utókorokra is.