Ezernyolcszáztíz augusztusában vagyunk, egy háromszéki faluban, Márkosfalván. A Barabás-házban egy fiatalasszony sírva, kapkodva pakol egy kendőbe néhány ruhadarabot, miközben kintről elnyújtott, borízű férfikáromkodás hallatszik. A törékeny kis asszony felzokog, majd sietve karjára fűzi a batyut, ölébe kapja hathónapos kisfiát, aki pufók kezecskéivel melle felé hadonász. A cselédajtón megy ki szinte futva, a szakácsné sopánkodása elkíséri egy darabon. Nem néz hátra. Soha többé nem akar ide visszajönni.
Körülbelül így képzelem el azt a jelenetet, amely Barabás Miklós, az egyik legnagyobb festőnk egész életét meghatározta, és amelyről talán soha nem szerzek tudomást, ha a Közösségért Alapítvány jóvoltából 205 évvel később nem ülnék a Barabás Miklósról elnevezett dálnoki kúria kényelmes társalgójában, a festő önéletrajza fölé hajolva. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy feladatként kapom azt, ami valójában szellemi gyönyörűség, élvezet: a festő életét, munkáit tanulmányozni és írni róla. Az Önéletrajzáról ugyanis gyorsan kiderül, hogy irodalmilag is igényesen megírt alkotás, ami pillanatok alatt magába szippant, ráadásul fontos kordokumentum – első kézből kapott, olvasmányos történelemkönyv, ha úgy tetszik.
Hogy lett ebből a Dálnokon felcseperedő, kis termetű székely fiúcskából a nemzet legnagyobb korabeli festője, aki Bécstől Bukarestig jóformán az egész társadalmi elit összes tagját megfestette? Barabás Miklós élete mai szóval sikertörténet, a népmesék nyelvén Babszem Jankó vagy a legkisebb legény története, akinek még hamuban sült pogácsa se jutott, aztán mégis a királylányt vette feleségül.
A megélhetési festő
Barabás Miklós az első a magyar művészet történetében, aki meg tudott élni képeiből, sőt, jelentős vagyonra tett szert. Hogy megértsük azt a bámulatra méltó szorgalmat, kitartást és leleményességet, amely révén ez sikerült neki, ismernünk kell gyerekkorát, azokat a körülményeket, amelyek nem túl kíméletes módon edzették jellemét a későbbi székely világfivá.
Apja, Barabás János nemes volt, földbirtokos, aki a felkelő nemesekkel (inszurgáltakkal) együtt vonult hadba Napóleon ellen, a Habsburgok pártján 1809-ben. Petőfi „majd elfeledtem győri vitézségtek” sora örökre a gúny szégyenfoltját hagyta ezen az eseményen, pedig történészek szerint a magyar nemesek kudarcát nem a vitézség hiánya, hanem a többszörös francia túlerő és a stratégiai hibák okozták. Mindenesetre Barabás Jánosnak 1810-ben, fia születésének évében már csak a vereség friss emléke, a főhadnagyi rang és egy fekete kakastollas tiszti csákó maradt.
A jómódú, hadviselt férfiaknak akkoriban bizony nem sok dolguk akadt, „ettek, ittak kártyáztak, mulattak”, ez alól Barabás Miklós apja sem volt kivétel. Ilyenkor „illetlenül” bánt feleségével (a kifejezés a festő önéletrajzából származik, de erős okunk van feltételezni, hogy az „illetlenségnél” sokkal durvább családi helyzet állandósulhatott), aki valószínűleg nem akarta követni a székely asszonyok „tűrj és hallgass” évszázados hagyományát, és itt játszódik le a bevezetőnkben felvázolt jelenet: Barabás Jánosné Gaál Terézia elhagyja urát, és gyalog megy férje márkosfalvi házától Dálnokra, a szülői házba, karjában a hathónapos Barabás Miklóssal.
Ez a szülő ház már nincs meg, helyén egy újabb („mindössze” 170 éves) kúria áll, amelyet ennek a rebellis asszonynak a nagybátyja építtetett három és fél évtizeddel az emlékezetes kenyértörés után. Az 1844-ben emelt Gaál-kúria jómódot, kényelmet, de székely mértéktartást is tükröz: hivalkodó fényűzés helyett egy család és a hozzá tartozó személyzet számára belakható teret, duruzsoló kandallókkal kifűthető családi otthont építtetett Gaál Miklós.
Ebben az otthonban szállunk meg most újságíró kollégáimmal együtt. A ház már nem családi (amióta a Közösségért Alapítvány megvásárolta az örökösöktől), de családias. Kényelmes, frissen felújított, új, de korhű bútorokkal berendezett szállás lett belőle az elmúlt évben: ideális pihenésre, elvonulásra, csendet igénylő alkotó munkára. És fesztelen beszélgetésre is – érdekes, hogy a süppedő fotelek, a megrakott csempekályhák és a házias koszt együtt milyen csodákra képes, ha idegen emberek összeszoktatásáról van szó. Ablakom a falu háztetőire néz, mögötte dombok és az ősz aranyszíneit lassan magára öltő erdő. Festői táj, a szó szoros értelmében. Elmélázok: meglehet, hogy a gyermek Barabás Miklós éppen ezen a dombon forgatta a szénát.
Na de ne gondoljon senki idilli gyermekkorra: Székelyföld egyes közösségeiben még ma sem nézik jó szemmel a válást, kétszáz évvel ezelőtt azonban Gaál Terézia lázadása megbocsáthatatlan bűn volt. Mindenki ellene fordult, a szülői háznál nem mulasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy a fejéhez ne vágják, „miért nem maradtál a férjednél”. A fiatal édesanya magaláztatásait persze a kisgyermek szenvedte meg a leginkább. Barabás Miklós már deresedő fejjel írta önéletrajzát, mégis elképesztően éles emlékeket őriz hányattatott gyerekkoráról. Leírja például, hogy 4-5 éves korában anyja ismét „egy batyúcskát összekötve, ezt egyik kezébe véve, másik kezébe az én kezemet elindult velem a szülei háztól, azon határozott szándékkal, hogy soha oda vissza ne térjen; elszánva magát, hogy inkább szolgálni megy valamerre; az apja házánál is kétannyit dolgozott, mint bármelyik cseléd. Most is mily fájdalommal emlékszem azon könnyözönre, mellyen engem áztatott, aggódva jövendő sorsom fölött.”
A rokonság végül kiengesztelte a haragosokat, de Gaál Terézia helyzete továbbra is elviselhetetlen volt az apai háznál, mert két évvel később belement egy második házasságba, ami azzal járt, hogy el kellett szakadnia kisfiától. A nők kétszáz évvel ezelőtti alávetettségéről sok mindent elmond ez az állapot, hogy egy édesanya nem élhetett együtt saját gyermekével, ha azt új férje és annak anyja nem hagyták jóvá. Sőt: ura és anyósa engedélye nélkül még csak meg se ajándékozhatta tulajdon gyermekét semmivel.
„…most már volt édesatyám és mostohaanyám és édesanyám és mostohaapám; mindenütt egy édes és egy mostohaszülőm. Én így sem egyikhez, sem másikhoz nem mehettem. A mostohaapám nem lett volna ellenségem, hanem édesanyja, az én mostoha nagyanyám, aki olyan rossz lelkű és fösvény volt, hogy ha csak üzenetet vittem is az anyámhoz, ha meglátott, még a tágas udvar legszélső sarkából is azonnal odarohant, nehogy valamit adhasson nekem.” – emlékezik a festő.
.......
A család leszármazottai ajándékozták a levelet a Közösségért Alapítványnak, amikor felavatták a Barabás Miklós Központot. A leszármazottak most a kúria tőszomszédságában élnek, takaros, fehér házban. „A lehető legjobb történt velünk, a kúriával, azzal, hogy Barabás Miklós Központ lett belőle – mondta nekem a ház örököse, Borbáth Dezső. – Megőrzik Barabás Miklós nevét, az emlékét, a szellemiségét. És én is akármikor benézhetek, megállhatok a levél előtt. Otthon vagyok.”
T. Koós Imola
