Azt szeretem, ha egyik
munkából a másikba átlépve teljesen megváltozik a téma, ez energiákat
ad, nem lehet megunni. A színház és a filmes munka, a fotózás vagy egy
szállodabelső megtervezése számomra ugyanolyan kihívást jelent, valahogy
mindig megtalálnak a különböző felkérések. Persze nem mindig a látvány
van előtérben, a színházban, a filmben egy csapat tagja vagy.
Beszélgetés Damokos Csaba sepsiszentgyörgyi képzőművésszel.
– Baász Imre legtehetségesebb tanítványaként emlegetik. Hogy került
kapcsolatba a korszerű művészeti törekvések elkötelezett híveként
közismert neves grafikussal, illetve a képzőművészettel?
– Már gyermekként állandóan rajzoltam. Azt mondtam, olyan akarok lenni,
mint Walt Disney, mire a tanító néni úgy fordította le az óhajomat, hogy
akkor tervező-rajzoló leszek. Dacára annak, hogy a Székely Mikó
Kollégiumban matematika–fizika szakon jártam iskolába, gyakorlatilag
végigrajzoltam a tizenkét évet: nemrég a kezembe került egy régi
magyarfüzetem, amelyben a 30 oldal írás mellett 30 oldal rajz van.
Egyértelmű volt, hogy rajzolni akarok. Édesanyám ismerte M. Péter János
festőművészt, elmentem hozzá, megnézte a rajzaimat, és azt mondta, hogy
ez rendben van, de ő nem foglalkozik tanítványokkal, szemben van a Baász
műterme, menjek át oda. Baász Imrével nagyon hamar találtunk közös
nevezőt, az elején rajzórára jártam hozzá, egy idő után szólt, hogy
akkor jövök, amikor akarok, nem kell fizessek, viszont ledolgozhatom az
órákat. Ez ért a legtöbbet, mert a ledolgozás azt jelentette, hogy
megtanultam mindent a szitanyomástól a rézkarckészítésig. Gyakorlatilag
az inasa voltam, nagyon jó mester-tanítvány kapcsolat alakult ki
közöttünk. Az egyetemen előttem végzettek többsége külföldre ment, de
engem már megfertőzött a Baász-féle itthon maradás, és a rendszerváltás
után különben is azt hittük, hogy itt lesz Kalifornia.
– Rendkívül szerteágazóak az alkotásai. Tart-e rendszert a munkájában?
Damokos Csaba Képzőművész, 1965-ben született Sepsiszentgyörgyön,
Kolozsváron végezte a látványtervező szakot. Sokoldalú, gyakorlati
érzékkel rendelkező művész, több színházi és filmdíszlet mellett
plakátot, bútort, lámpát tervez, fotográfiái, könyvillusztrációi
ismertek, de szállodabelső, bevásárlóközpont is viseli a kézjegyét.
Szabadúszó művész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem látványtervező
szakán oktat.
– A diplomamunkám egy autó volt. Azért választottam ezt, mert nagyon
összetett téma, az autótervezés sok plasztikai, ergonómiai, technikai
ismeretet feltételez, utána már sokkal egyszerűbb megtervezni egy fotelt
vagy ajtókilincset. Soha nem akartam leszűkíteni, hogy csak grafikával
vagy csak színházzal foglalkozom. Azt szeretem, ha egyik munkából a
másikba átlépve teljesen megváltozik a téma, ez energiákat ad, nem lehet
megunni. A színház és a filmes munka, a fotózás vagy egy szállodabelső
megtervezése számomra ugyanolyan kihívást jelent, valahogy mindig
megtalálnak a különböző felkérések. Persze nem mindig a látvány van
előtérben, a színházban, a filmben egy csapat tagja vagy. Számomra a
munkában is a folyamat érdekes, éppen ezért kosárlabdázom a mai napig,
mert játszani, odaadni, majd visszakapni a passzot jó. Tavalyi Első
félidő című kiállításommal valahogy meghúztam egy vonalat, éppen a
szerteágazó dolgaim miatt volt erre szükség. A MAGMA Kortárs Művészeti
Kiállítótérben öt terembe lehetett szétválasztani a munkákat, mégis úgy
érzem, hogy sikerült homogén anyagot megmutatni. Ha az ember gondol
valamit a világról, akkor a kézjegyét ugyanúgy rajta tudja hagyni a
színházi díszleten, mint egy épülethomlokzaton vagy lemezborítón. A
plasztikai jelek, különböző színek, formák, anyagok használata
átjárhatóságot biztosít.
– Mennyire tartja fontosnak szakmai szempontból, hogy a városkép
alakításában is részt vesz?
– Ez természetesen összetettebb tevékenység. Jó, ami most
Sepsiszentgyörgyön történik, én is része vagyok az építészekből,
városrendezési szakemberekből és persze politikusokból álló csapatnak.
Végül is ez is csapatjáték: az ember egy poszton játszik, elvégzi a
feladatát, az pedig már többletelégtétel, ha a saját szülővárosomon
nyomot hagyhatok. Egy város nagyon összetett, nem egy ember határozza
meg, tudjuk, milyen szomorú következményekkel járt, amikor a múlt
rendszerben egyetlen ember akarta megszabni egy egész ország arculatát. A
város akkor jó, ha színes, ha meglepő.
– Korábban előrukkolt azzal, hogy dizájnnapokat szervezne. Miért tartja
ezt szükségesnek?
– Azt szeretném, ha az emberek jobban tudnák, mi az a dizájn, ami
egyelőre csak egy mágikus szó, amivel mindent el lehet adni. Ha a
fürdőszoba-felszerelést árusító cég a neve mögé biggyeszti, máris
többnek számít, mint a vetélytársai. Pedig a dizájn nem rajzot, formát,
hanem elsősorban gondolkodást jelent. Legtöbbször az a gond az áldizájn
termékekkel, hogy „olyanok, mintha”, de valójában nincs koncepció
mögöttük. Nagyon sokan úgy dolgoznak, hogy megtanultak három grafikai
szoftver alapszintű vagy kevéssel jobb használatát, ez viszont sokat árt
a szakmának. Mint minden kulturális termék esetében, a közönség
műveltségét kell tágítani, hogy érzékeljék, tudják kiválasztani, mi a jó
dizájn, illetve mi a gicscses, ártalmas. Hiszen a rossz dizájn
közterületen vizuális szennyezés, másrészt ha egy szerszám rosszul van
megtervezve, nem lehet vele dolgozni. A dizájn megfelelő funkciókat kell
hogy betöltsön, legyen az esztétikai, technikai vagy bármilyen más.
Sepsiszentgyörgy nem elég nagy város, hogy dizájnhetet szervezzünk, de
néhány napra egyetemi előadók, művészek bevonásával kiállítás- és
műhelysorozattal lehetne bemutatni a lényeget. Annál is inkább, mivel a
dizájn interdiszciplináris műfaj, átfedések vannak többek között a
képzőművészettel, a színházzal, az építészettel.
– Miként adja egy művész vállalkozásra is a fejét?
– Ez kényszerpálya. Én készítettem Kolozsváron az első, egy egész
villamost befedő reklámot. Nagyon hamar rájöttem, hogy ha a munkámmal
pénzt akarok keresni, számlát kell vágnom. Hogy számlázni tudjak, céget
kell alapítani, könyvelőre van szükség, és ezzel már be is szippantott a
vállalkozói vákuum. Ez mindenütt a világon így működik, kapálózni lehet
ellene, húzhatjuk tőle az orrunkat, de másként nem megy. Jó lenne, ha
menedzser hozná a munkát, intézné az adminisztrációt, de egyelőre erre
nálunk nincs lehetőség.
– Ettől az évtől elvállalta a Háromszéki Képzőművészek Szövetségének
elnöki tisztségét is. Milyen tervei vannak e téren?
– A képzőművészek általában szidják a szövetséget, mint a bokrot, azt
mondják, nem működik semmi. Arra jöttem rá, hogy országos szinten ez
valójában ernyőszervezet: aki kifizeti a tagdíjat, kap nyugdíjat, ám a
fiókszervezetek annyira működnek, amennyire helyi szinten megtöltik
tartalommal, élettel. Az önkormányzattal közösen próbálom tisztázni
Bukarestben a műtermek tulajdonjogát, jelenleg ugyanis senkiföldjének
számítanak, nincsenek telekönyvezve, ezért senki nem ruház be a
felújításukba. Ha a tulajdonjog tisztázódik, az önkormányzat majd
besegít például a tetőszigetelésbe. Ugyanakkor megkapjuk a várostól a
Lábas ház kiállítótereit, jelenleg hiába vannak ott tárlatok, ha az
épület csak akkor van nyitva, ha a művész jön a kulcscsal, és kinyitja.
Az önkormányzattal partnerségben működtetjük majd ezeket a tereket,
kiállításokat, műhelyeket szervezhetünk. Ezt nem projektszerűen
tervezem, hanem mindössze keretet biztosítunk, amit a képzőművészeknek
kell feltölteniük. A szövetség sarki üzletének arculatát is meg kell
újítani, a műkereskedelmet meg kell változtatni. Nem úgy kell működjön a
galéria, hogy valaki behoz három képet, s azokat áruljuk, hanem elébe
kell menni ennek. Tőkét kell kovácsolni, műtárgyakat felvásárolni, majd
más galériákkal csereberélni, hogy változatosabb legyen a kínálat,
művészeti könyveket is lehet forgalmazni. Persze egyszer az üzlet
jelenlegi adósságait kell lenullázni, majd azután fel lehet turbózni a
profilját.
– A tanítás miként befolyásolja a munkáját?
– Nem tudom, meddig fogok tanítani, hiszen az új tanügyi törvénnyel sok
minden megváltozik. Nem készültem soha arra, hogy oktassak, Gáspárik
Attila, Dobre-Kóthay Judit győztek meg, és érdekes a feladat. Meg kell
fogalmazni szakmai evidenciákat, az én szakom a számítógép használata a
látványtervezésben, ezt valójában most találjuk ki, hiszen amikor mi
jártunk iskolába, ilyen nem volt. Pedig nagyon lényeges, hiszen ma már a
világ dönget előre, nincs idő arra, hogy akvarellel, színes ceruzával
gyönyörű terveket fessünk, hetekig bíbelődjünk egy makettel. Persze kell
a makett is, csak az ma már 3D-ben készül, számítógépen, majd lézerrel
kivágják. Az első programokat húsz évvel ezelőtt úgy írták, hogy aki
analóg szerszámokkal tudott dolgozni, hamar rájött a nyitjára. A
tervezőszoftverek most sokkal összetettebbek, kialakult egyfajta
digitális gondolkodás. Én a számítógépes tervezést valamikor úgy
tanultam meg, hogy két munka között volt egy hónap szabadidőm, akkor
reggeltől estig bújtam a könyveket, az internetet, addig matattam, amíg
elsajátítottam. Ám sokkal könnyebb lett volna, ha valaki megtanít. Én
éppen ezeket az alapokat szeretném átadni.
– Most éppen mivel foglalkozik?
– Szokás szerint több mindennel. A gyergyószentmiklósi Figura Társulat
Béres László rendezésében viszi színre a Nagynyavalya című darabot,
ennek az előadásnak a díszletét tervezem, ezzel párhuzamosan több
belsőépítészeti projekten dolgozom és a Székely Nemzeti Múzeumnak
készítek elő egy kiállítást.
Bíró Blanka
