GAÁL ANDRÁS

        Tájképek, portrék, az erdélyi táj és embere. Helmut Willke bebizonyította, hogy egy ember, egy nép, egy kultúra megismeréséhez távolról sem elég egyszerűen jellemezni azt, nem biztos út a kölcsönös megértéshez, sőt, lehet félrevezető. Ehelyett: az ő önjellemzését kell leírni, interpretálni.

        Gaál András pasztelljeinek és vízfestményeinek leggyakoribb témája az erdélyi táj ugyan, de nem a „zordon Kárpátok”, amelyről Petőfi ír, nem is a „vad Erdély”, amelyről Hamvas Béla. Hogyan „szól” ezekkel a képekkel alkotójuk, illetve Erdély -- magáról?

        Hegyes-dombos, hullámzó vidék, mely lehetne akár lírai is --  itt azonban a konkrét tér felfokozott érzelmi térré minősül át. Erőteljes, mély színárnyalatokban tárul elénk, a széles színskálán olyan tónusok is kerülnek egymás mellé,  amelyek a természetben amúgy sohasem. Egy füves hegyoldal így pompázik aztán a pirostól a már-már éjsötét zöldig, a mélybarnától a citromsárgán és üveges zölden át a mélykékig száz árnyalatban -- és együttesükben, nem másolt, hanm újrateremtett harmóniájukban a táj újjászületik. Az 1959-ben, Kolozsvárt végzett művész a valóságos színre-színhatásra rádupláz, felerősíti azt, nagy erővel felfokozza azt az érzelmet, amelyet az illető szín, illetve a táj összképe kivált. Végül nem a táj látványa a fontos, noha azt is megtalálhatjuk, valahol, mélyen a képben, itt a kifejezett érzelem dominál. Szembeszökő a mélykékek, gyökereit tekintve azt a bizonyos mélykéket a népművészetből, a székely népviseletről ismerjük, szintén kiemelkedő fontosságú a patinás barna, a történelmet, az idő súlyát ábrázolják itt így. Gaál András képe -- érzelmi tér, felfokozott érzelmi tér. Expresszionista eljárás ez, a témától elrugaszkodó alkotó műve önmagát építi. Végül az Erdélynek nevezett földrajzi tér sajátos gondolati térré válik, amely már önmagában mitikus tér.

        A képek kompozícióiban egy-egy ív a tartópillér, mely az egész felületet  átfogja. Egy domb íve? Vagy hogy ilyen-e a táj? Nem fontos. Egyrészt nem az anyagi-biológiai információ a meghatározó, másrészt mag ának az emberi érzékelésnek a természete az, hogy gömbszeleteket fogunk fel a bennünket körülölelőő térből. Évszázadok sora csodálta már az ógörög épületek tökéletességét, ha azoknak oszlopai párhuzamosak lennének, akkor az emberi szem oldott nyalábszerűen távolodni látná  azokat. Ezért a titok: trapéz formában kissé közelednek. Gaál András képe hasonlóképpen gömbszelet egy mitikus gondolati térből -- így lesz az maga a világ. Ebben a mitikus világban-gondolati térben a legfontosabb archetipikus mozgást ezek az ívek jelzik, konkretizálják, az ég felé emelkedést. Ez az ég felé törekvés -- univerzális, a táj, az anyóka, a képek témája erdélyi, vagyis e törekvés képszerű megjelenítésében a forma erdélyi. Mindez pikturális nyelven: Gaál András egyszerre fest és rajzol, ötvöz foltokat és vonalakat. Nem grafikai kontúrokról van szó, Banner Zoltán részben irányított hangulati-indulati eredet– foltokra-szövevényekre, illetve eligazító, konkrét részletekre bontotta le a képeken a részleteket. Az ecsetkezelés dinamikus, a vonások-vonalak már-már gesztusértékűek -- ez a felfelé törekvés elsősorban irracionális. A képek tere, ha konkrétan hegyvidék is, nyitott tér, ha konkrét is, nem lokalizált, és végül a képek ideje -- időn, mindennapi időn túli szelet. Az expresszionizmus eljárásait sajátszerűen továbbgondolva, művészi gondolkodásának eredménye végül is figuratívból absztraktba hajló magánmitológia. Képek innenről -- odaátra, egy fölöttes Erdélybe.

Józsa István