Gyökerek

 

A televíziós műsorgyártásban vox populinak, vagyis a nép hangjának nevezik azt a műfajt, amikor a riporterek az utca emberét megkérdezik ilyen-olyan témákról, majd a válaszokat, bent a szerkesztőségekben, úgy vágják össze, ahogyan akarják. Eljátszottam a gondolattal, vajon milyen mondatokat hallanánk, ha arra a kifejezésre kérdeznénk rá, amelyet Botár László kurátor az idei Hargita Szalon központi témájának ajánlott. Nos, vajon mi is jutna eszükbe a Gyökerekről a csíkiaknak, udvarhelyieknak, gyergyóiaknak, vagy éppen a székelyföldieknek és erdélyieknek, tekintve, hogy a hasonló mottójú kiállítás majd több helyszínre is elvándorol? Minden bizonnyal jónéhányan lennének, akiknek Alex Haley 1976-ben megírt, 1979-ben pedig magyarra is lefordított regénye jutna az eszébe, vagy még inkább az 1977-ben készült sorozatfilm, amely bejárta az egész világot és Kunta Kinte története úgy lázba hozta a nézőket, hogy közel negyven évre rá a produkció remake-jét is elkészítették, majdnem ugyanolyan sikerrel.  De a  tanévnyitó ünnepségeken és a ballagásokon előszeretettel idézik a Faust szerzőjének egyik mondását is: „…a gyermekeknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat. Gyökereket, amelyek tartást adnak, hogy tudják, hova tartoznak, de ugyanígy szárnyakat is, amelyek az egyiket a kényszereitől és előítéleteitől szabadítják meg, a másiknak lehetőséget adnak új utakat bejárni vagy inkább repülni.”  A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház történetének krónikásai nagy sikerként említik Arnold Wesker: Gyökerek című 1965-ös bemutatóját, amelyben az erdélyi magyar színjátszás olyan felejthetetlen nevei léptek színpadra, mint Kőszegi Margit, Illyés Kinga vagy éppen Tóth Tamás. És hadd ne feledjem a magam nemzedékét sem, amelynek meghatározó élménye volt Illyés Gyulának a múlt század hetvenes éveinek az elején megjelent, Hajszálgyökerek című esszékötete, amely a nemzeti érzés és a közösségi tudat fontosságáról beszélt, és hogy stílszerű legyek, a cenzúra miatt nem virág-, hanem gyökérnyelven. És noha Radnóti Miklósnak nem ez a túl gyakran szavalt verse, mégis fájdalmasan és szívszorongatóan gyönyörű allegória, amit nem sokkal halála előtt az egyik lágerben írt a gyökérről:  „ A gyökérben erő surran,/ esőt iszik, földdel él/ és az álma hófehér. /Föld alól a föld fölé tör,/ kúszik s ravasz a gyökér,/ karja akár a kötél./ Gyökér karján féreg alszik, gyökér lábán féreg ül,/ a világ megférgesül./ De a gyökér tovább él lent,/ nem érdekli a világ,/ csak a lombbal teli ág./ Azt csodálja, táplálgatja,/ küld néki jó ízeket, édes, égi ízeket./ Gyökér vagyok magam is most,/ férgek között élek én, ott készül e költemény. Virág voltam, gyökér lettem,/ súlyos, sötét föld felettem,/ sorsom elvégeztetett, fürész sír fejem felett./

Manapság a gyökereket azonban az erdélyi magyarság legnagyobb huszonegyedik századi  sorskérdésével, a kivándorlással, a külföldi munkavállalással, a szülőföld elhagyásával vagy éppen a globalizálódó világ székelyföldi kihívásaival kapcsolatban említik a leggyakrabban és hogy nem csak szűkebb pátriánkról van szó, hadd álljon itt Kulcsár Tibornak, a már nem élő, kiváló szlovákiai magyar költőnek egy versrészlete: „ a külföldet sokfele bejártak/láttad Londont Stockholmot Bécset/Helsinkiben a fehér éjszakákat/láttad Velencét és a tengert/szépségeit újra meg újra megcsodáltad/a fényben úszó esti Budapestnek/ereidben lüktet, zúg Európa/mégis kell hogy valahol megvethesd a lábad/nem lehetsz a nagyvilág lakója/elválaszhatatlanul ide kötnek milliónyi szálak/ide köt minden vágyakozásod és keserved/egyedül csak itt van otthon a lelked…"

Gyökerek tehát. És hogyha ennyiféle érzés, gondolat, értelmezés köthető a hozzánk közel álló szavakhoz, akkor ne csodálkozzunk, hogy a képzőművészeknek a témával kapcsolatos  vizuális nyelve olyannyira szerteágazó. Nemzedékeken átívelő műfajok, stílusok, a legkülönbözőbb látásmódok és egyéni megközelítések ötvöződnek ezen a tárlaton, hogy igazolják: a Hargita megyei festők, szobrászok, grafikusok, fotósok, keramikusok és a nem itt élő, de innen elszármazott, vagy térségünkkel rokonszenvező alkotók fontos szereplői művelődési életünknek, képzőművészeti hagyatékunk méltó továbbvivői a megannyi új egyéni és közösségi életérzést sűrítő huszonegyedik században.

 Székedi Ferenc