Határok, határmentiség, határtalanság (III. Hargitai Szalon, 2015)

 Botár László festőművészből, a III. Hargitai Szalon kurátorából alighanem a próféta szólt, amikor három hónappal ezelőtti felhívásában a „határokat” aján-lotta alkotói témaként mindazon képzőművészeknek, akiknek levelét címezte, azaz minden Hargita megyében élő, megyénkkel rokonszenvező vagy innen elszármazott művésznek, akik felsőfokú tanulmányokat végeztek vagy most végzik azokat, illetve országos képzőművészeti szövetségek tagjai, vagyis nem amatőrök. Írom most mindezt szeptemberben, mert a nyár elején, amikor a felkérés útnak indult, még nem dübörgött olyan hangerővel sehol Európában, mint most a menekült- és a határ-téma. Botár László tehát nem a szír, a pakisztáni, az iraki és más menekültek határokkal mit sem törődő áradata nyomán fogalmazta meg szavait, hanem mindenekelőtt az emberi és alkotói lét mindenféle határaira gondolt. „Léteznek fizikai, szellemi vagy érzelmi határok. Vannak, amelyek elválasztanak dolgokat, tárgyakat, jelenségeket, de ennek éppen az ellenkezője is előfordulhat, egyesíteni óhajtják azokat.” Legyen akár így, akár úgy – emeli ki Botár –, de a határ örökké figyelmeztet valamire, aminek egy adott ponton vége 156 szakadhat. Folyamatok szűnhetnek meg, sorsok törhetnek ketté, szemléletek ütközhetnek a határok két oldalán, majd hozzáteszi: „A demarkációs vonalat átlépni jelenthet bátorságot, merészséget vagy jövőkeresést. A határok betartása jelenthet akár törvénytisztelést, akár megalkuvást, de fásultsághoz is vezethet. A határokat el lehet fogadni, vagy le lehet rombolni. A határokat átlépni nem mindig korlátok áthágását, hanem olykor önmagunk meghaladását, vagy akár a tudatra ébredést is jelenti.” Nem folytatom. Ez a szöveg olyan, akár egy manifesztum, amely a művészet-történetben egyáltalán nem ritka, hiszen a tizenkilencedik, a huszadik, sőt immár a huszonegyedik században is számtalan példa akad rá, hogy egy-egy irányzat először szavakban, szövegekben fogalmazta meg nézeteit és csak utána követke-zett a formáknak és a színeknek az a nyelvezete, amely ráhangolódott az ideolo-gikusan előzőleg már megválogatott szemléletmódokra és értékekre. A határ-kérdés, mint témaajánlat azért is telitalálat, mert ha jobban meggondoljuk, a külvilágban élő, annak társadalmi kihívásait, sémáit a megélhetés kényszere miatt is elfogadó, de legszívesebben mégis csak a saját belső világának alkotó parancsaira hallgató művész különösképpen itt, Közép- és Kelet-Európában majd mindig határhelyzetben él, s az említett, korántsem egyenes, hanem meglehetősen zegzugos demarkációs vonalnak pedig hol az egyik, hol a másik oldalán találja magát, az átjárás tehát nem is egy-, hanem kétirányú és nem is egyszeri, inkább többszörös. A művésznek ezen az alapvető léthelyzetén túl azonban a határkérdés jelentheti az addig megtett úttal való szakítást, és valami újnak, valami másnak a keresését, mint ahogyan azt sem zárja ki, hogy valaki úgy érezze: megérkezett a saját határához, megtalálta, elérte mindazt, amire törekedett és nem is kíván többet, otthon érzi magát azokon a földrajzi és művé-szeti tereken, ahol élete zajlik. A határok átjárhatóságának, szétválasztásának, felszámolásának vagy éppenséggel összemosódásának a kérdése műfajilag is indokolt, hiszen a huszadik század végén, a huszonegyedik század elején és nem utolsósorban a művésznek is egyre inkább a rendelkezésére álló elektronikus és digitális eszközöknek a birtokában a rajz, a festészet, a grafika, a textilművészet, a szobrászat, a kerámia hagyományos eljárásai, anyagai is ötvöződnek és nem egyszer hosszabb távon is együtt élnek. És ráadásul az egykoron csupán bátorta-lanul kopogtató fotók után megjelent a bármit-bármikor-bármivé átalakítható fotófeldolgozás mindenhatósága, a világhálón, a képernyőkön való közlés gyors kényszere, amely gyakran nem várt eredményeket szül a hagyományos hordo-zókra átvitt nyomatokon vagy a valóságban másként ható látványterveken. Igen, itt nincs visszaút, a határok elmozdultak, akárcsak a társadalomban, a művé-szetben is együtt kell élni a változásokkal, az elszigeteltségnek vége, a vizuális nyelv egyre változatosabbá, nyitottabbá és – nemzeti jellegen innen vagy túl –, az érző és figyelő, a világ elmozdulásait követő egyén számára válik leginkább olvashatóvá. A határok, a határmentiség, a határtalanság és bármiféle más határeset jegyé-ben a bevezetőben említett művészkörből közel ötven olaj- vagy akrilfestmény, 157 pasztell, linómetszet, digitális nyomat, tűzzománc és a határátlépéseket már rég-óta előkészítő vegyes technika, fából készült szobor és mázas kerámia érkezett e kiállításra, amelynek a megnevezését ne értsük félre: nem a Hargita megyei művészek őszi seregszemléjéről van szó, hanem Csíkszereda után még Székely-udvarhelyen és Gyergyószárhegyen is jelentkező, az ajánlott témára fogékony művészek alkotásaiból összeálló Hargitai Szalonról. Ahol senki nem húz fel semmiféle kerítést. Hanem inkább lebontani igyekszik bármiféle akadályt az alkotók és a közönség között.
(2015, Megyeháza Galéria)