Horváth Gyöngyvér kiállítása a Művészeti Múzeumban
Szögesdrót mögött vonagló, fájdalomtól eltorzult emberi testek látványa – Horváth Gyöngyvér egyik, az expresszionizmus jegyében fogant, korai rézkarca. Jó húsz évvel ezelőtt pillantottam meg először, hosszú percekig álltam előtte némán, csak néztem és néztem. A látvány felkavart, megrendített, de szaggatottan tömör vonalrengetegével, sajátos formavilágával is magához láncolt. Tetszik? – kérdezte a művész – hát jó, akkor legyen a tied. S én azóta is egyfajta kegyeletteljes meghatottsággal nézem. Igaz, most már a fiam lakásának falán, mert rá is ugyanolyan hatást gyakorolt, és elkérte.
A képeknek is megvan a maguk sorsa: minél többen látják és élvezik, annál tovább élnek. Merthogy kimondatlanul minden művészben ott bujkál az öröklét gondolata munkáival kapcsolatban.
Mindez Horváth Gyöngyvér sikeres Művészeti
Múzeum-beli kiállításán ötlött fel bennem, amikor a viszonylag frissebb munkák
láttán nagy hirtelen rám tört a múlt. Az együtt töltött „szabadságos” évek
hangulata, amikor a napilapszerkesztés fárasztó robotja mellett, a nyugisabb
percekben Gyöngyi hozta a mappáját, és együtt élvezkedtünk. Mert azon kevesek
közé tartozott, aki a dicséret mellett a kevésbé lelkendező megjegyzésnek is
örvendett. Elvárta, sőt, egyenesen igényelte az őszinteséget. Amikor például
ráállt a pasztellezésre, és azt találtam mondani, hogy virágcsendéletei
számomra túlságosan is szépek, azonnal értett a szóból, munkái lehiggadtak és
megteltek mélységgel. Mert sikamlós műfaj ám a virágcsendélet, s a látványt
túllihegő művészt könnyen tévútra vezetheti.
Lesben
Azóta hosszú évek teltek el, a nyugdíjas lét, a
kötöttségek megszűnte, mint annyi művésznél, Horváth Gyöngyvérnél is meghozta a
gyümölcsét. Megtapasztalhatta a valódi szabadság ízét, és maximálisan élt is
vele. Tehette, hiszen a mesterei, Feszt László, Ioachim Nica és Ioan Horvath
Bugnariu teremtette alapokról indulva nyitott az újabb és újabb lehetőségek
felé. A formák bűvöletében engedte szabadjára fantáziáját, játszott a technikák
adta lehetőségekkel, alakította ki a különféle eljárások kombinációján alapuló
sajátos, karakteresen egyedi stílusát. Amely, bevallása szerint is tovább
alakulhat, csiszolódhat, teljesedhet ki újabb értékekkel. S akárcsak annak
idején a már száz felé közelítő Cs. Erdős Tibor, ő is azt vallja, hogy még nem
jutott el a csúcsra. Hiszen szintén az örök kísérletezők közé tartozik, aki
mindig előre tekint, az újabb és újabb lehetőségek felé, mert úgy érzi, a
csúcsról az út már csak lefelé vezethet. Ami egy örök optimista számára
elképzelhetetlen és elfogadhatatlan.
Összefonódás
Hatvanhatodik születésnapján stílusosan hatvanhat munkát állított ki, javarészt az utóbbi két évtized termését. A munkák ismerősen tekintenek rám a falakról, a tárlat egésze mégis az újdonság erejével hat, Iacob Attilának, a kiállítás jó szemű, értő kurátorának köszönhetően. Aki a megfelelő paszpartuk és keretek hozzáadásával igényes, új ruhába öltöztette, és találó csoportosításban vonultatta föl a rendelkezésére álló anyagot. Összességében és egységében tekintve tehát a kiállításnak egyénisége van. Meglepetésként hatott.
A kollográfiák megkapó, élénk színekben pompázó világának s a pasztellek és vegyes technikával készült munkák sejtelmesen sokat ígérő, spontánul hömpölygő, a szürkék megannyi változatát felvonultató parádés felhozatalának kontrasztja adta meg a tárlat egészének sajátos hangulatát. S bár a kollográfia ugyancsak aprólékos, hosszadalmas előkészületet igénylő technika, a bemutató egészét mégis egyfajta, talán a művész alkatából is fakadó, játékos könnyedség lengte be. Az a jellegzetes spontaneitás, amely valamennyi alkotásából sugárzik.
Rusztikus táj
Bár a tematika korántsem mindig rózsaszínes. Amint arra előző kiállításaival kapcsolatban is utaltam, a természetből és az épített környezetből eredeztethető, de az elvonatkoztatás különböző lépcsőfokait megjárt látomásai sejtésekkel, érzelmi viszonyulásokkal telített fantáziajátékok.
Az idő múlása, az épített környezet pusztulása, a visszafordíthatatlan romlás jelei, a társadalmi közöny okozta sebek érintik a legfájdalmasabban. A többé már soha vissza nem térőt, az elmúlás kegyetlenül szép, líraian megkapó, s egyszersmind drámaian megrázó világát érzékelteti elégikus hangvételű formajátékaival. Egy lerombolt templom magányosan árválkodó ablakának barokk íve, a monarchia korát idéző, lyukas tetejű polgárház maradványok, a nyitott ablakon besütő nap sugárnyalábjaitól megvilágított romok az alkotó fantázia tömörítő törekvéseként állnak össze egységes egésszé, figyelmeztető művészi jajkiáltássá.
A hó, a jég, a fehér csend, a mindent megbénító fagy ércesen csikorgó fenyegetése, de egyben páratlan vizuális élményt is nyújtó igézete szolgál ihletforrásul több, vegyes technikával készült munkájának. Nem beszélve a „szúrós szépségekről” a bogáncsvilágban rejlő lehetőségek kiaknázásáról. Nem ritkán lélekbemarkoló, megrázó alkotások ezek, mégsem egyértelműen tragikus hangvételűek, hiszen magukban hordozzák az újjászületés, az új tavasz ígéretét. A tavaszét, amelyben a művész színpompás lepkékkel álmodik, pávákat formáz és barokkosan lüktető formavariációival csalogat. Sajátos „mű-fordítóként” pedig, nem ismerve lehetetlent, kollográfiai átiratban jeleníti meg Matisse Táncát és Klimt Csókját.
Hatvanhat kép a hatvanhat éves művésztől – Horváth Gyöngyvér születésnapi ajándéka önmagának és a közönségnek.
További, hasonlóan izgalmas kutakodást és beteljesülést a csúcs felé vezető úton, Gyöngyi! Isten éltessen sokáig!
Marionett
http://szabadsag.ro/-/kontrasztok-es-fantaziajatekok-csendzonaban
