Kádár Tibor gyerekkori akvarelljét mutatja. Fotók: Nagy Lajos
– Ezt az önarcképet 1960-ban, nyolcadikos koromban festettem Nagybányán – vág a közepébe Kádár Tibor, aki régi munkáit is elővette, miközben Dohnál Sonja művészettörténeti muzeológussal, a kiállítás kurátorával a kiállítás anyagát válogatták. – Tizenegyedikes koromban pedig ilyeneket stilizáltam, pedig akkor még a szocreál volt az elvárt stílus. A tanáraim tehetségesnek tartottak, az egyetemisták elájultak a munkáimtól.
Sajnos még Kolozsváron több ezer képét elégették. Nem a Securitate volt, amellyel sokszor került konfliktusba. Az ok prózaibb: édesapja eladta a szülői házat, amelynek a padlásán ezek a művek voltak, és az új tulajdonos megígérte ugyan, hogy vigyáz rájuk, később mégis hívta a tűzoltókat, akik hatalmas máglyát raktak a padláson tárolt „holmiból”.
– Pedig egész Kolozsvárt megörökítettem, még azokat az épületeket is, amelyeket azóta már lebontottak – jegyzi meg pár pillanatra elkomorodva.
Kádár Tibor már akkor absztraktot festett, amikor másnak ez még meg sem fordult a fejében. Miután egész Európát bejárva látta, hogy a magukat művésznek nevező emberek miként „alkotnak” – fognak egy darab vásznat, néhány festékkel teli edényt, különböző eszközöket, fésűt, faágat, ecsetet, vésőt, rongydarabot, és ezekkel, valamint saját kezükkel maszatolnak, csorgatnak, csöpögtetnek –, nagy váltás következett be a művészetében.
– Mindenkinek szíve joga, hogy festőnek nevezze magát, ennél azonban nagyobb baj, hogy a hivatalos képzőművészeti kritika is elfogadta ezt a nagy semmit – mondja. – Az emberek pedig sznobok, és nem merik azt mondani, hogy ez tényleg egy nagy semmi. Rájöttem, hogy sem az alkotóknak, sem a nézőknek, de még a kritikusoknak sincs fogalmuk a mesterségről. Én ötven éve vagyok a szakmában, és ez a megtapasztalás hozott vissza a figuratív festészethez.
Megalakulásától kezdve tagja a Figuratív Csoportnak. Szerinte szakmai körökben a mai napig nincs visszhangja a csoport működésének, az embereknek viszont nagyon tetszik a tagok munkája.
– Visszatértem ahhoz a festészethez, amelyet igazából szeretek: a bartóki, kodályi értelemben vett gyökerekhez. Van mit feldolgozni a múltból. Három művésztelepre járok, ahol a természetben, az ott élő emberekben megtalálom ezeket a gyökereket, és igazán fel tudok töltődni: a kalotaszegi Zsobokra, a székelyföldi Bálványosra és a gyimesi Borospatakára. Azt hiszem, mindig is ez érdekelt igazán.
Kádár Tibor a nyolcvanas évek végén költözött a családjával előbb a fővárosba, majd egy évvel később Veszprémbe. Akkor már mögötte volt 24 év tanítás Kolozsváron, itt mégis nehezen kapott munkát. Végül elfogadta őt a közösség, tanított több intézményben, és nyugdíjazása előtt a Kolozsvári Egyetemre is visszahívták.
– Ez utóbbi nagy elégtétel volt nekem, mert amikor még ott éltem, mindig az volt velem a gond, hogy a magyar tanítványaimmal az anyanyelvünkön beszéltem. Ott tanultam Földes Lászlótól, Bretter Györgytől és másoktól. Hihetetlen élmény volt oda visszamenni, Mátyás király egykori lakóházában, egy román egyetemen magyarul tanítani.
Kádár Tibor áprilisban töltötte be a hetvenet. Az életkora soha nem zavarta, de hat évvel ezelőtt át kellett gondolnia az életét, mert súlyosan megbetegedett.
– Majdnem elmentem, de Isten megsegített. Nekem csak az számít, hogy tudjak dolgozni. Egyáltalán nem érzem magam hetvenévesnek, csak az a furcsa, hogy most egy év hamarabb eltelik, mint fiatal koromban fél óra.
Kádár Tibor édesapja vasárnapi festő és hegedűművész volt. Szerette volna, ha fia is hegedülni tanul, a kis Tibort azonban mindennél jobban érdekelte a festészet. Már hétévesen megkapta édesapjától élete első palettáját, ecseteit, és vasárnaponként egymás mellett alkottak.
A festőművész tagja a Magyar Képzőművészeti Alapítványnak, a Magyar Képzőművészek Szövetségének és a Magyar Festők Társaságának. Évekig tagja és céhmestere volt a Veszprémi Művész Céhnek, 2004-ben öt művésztársával megalapította a figuralitást vállaló F Csoportot. Díjai többek között: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Nívódíja (2002), Veszprém Megye Érdemrendje (2006), Prima Primissima-díj (2007), Gizella-díj (2011).