Kedves  barátaink! Ötödször nyitom meg a Hargita szalont és mind az öt megrendezésen itt volt velünk  nem csupán munkáival, hanem a maga rokonszenves egyéniségével Nagy Ödön képzőművész is, Ödi - ahogyan barátai szólították. Nagy Ödön már több mint három hónapja nincsek közöttünk, valahol az egekben fest, szobrászkodik és kisérletezik minden olyan anyaggal, amely keze alatt válik alkotássá. Arra kérem önöket, emlékezzünk Rá egy percnyi néma csenddel.

 Egy perc néma csend Nagy Ödönért

 Köszönöm és úgy gondolom, hogy a csenden túl az emlékezet azt is megköveteli tőlünk, hogy vegyük számba Nagy Ödön munkáit és próbáljunk az emlékére egy albumot összeállítani. Ehhez minden pályatárs, megrendelő vagy bárki más hozzájárulhat, aki tudja, hol vannak Nagy Ödön alkotásai és néhány sorban megírja, megmondja, megtelefonálja Botár Lászlónak. Hadd kezdjük el már az idén a gyűjtőmunkát és akkor talán esztendő teltén már egy kiadvánnyal is tudunk emlékezni rá.

 Most pedig térjünk vissza a Hargita Szalonhoz, amely az idén az ötödik,  amolyan kerek évforduló, ezért hadd mérjük fel röviden a megtett utat.

 2013-ig  a térségünkben élő vagy innen elszármazott képzőművészek, a több évtizedes hagyományoknak megfelelően, rendszerint ősszel megrendezett megyei tárlatokon mutatták be munkáikat, méghozzá bármiféle téma- és műfaji megkötöttség nélkül. Négy esztendővel ezelőtt gondolta úgy Botár László festőművész, a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa, hogy mifelénk is eljött az ideje annak a váltásnak, amely szűkebb vagy tágabb földrajzi környezetünkben, Erdélyben, Romániában, Magyarországon. Európa művészi életében már érezhető volt. Ezért Hargitai Szalon néven hirdetett meg közös kiállítást és nem is akármilyen témával. A Káosz architektúrája. Ezt a szókapcsolatot kellett értelmezniük a művészeknek és rá is feleltek, nem is akárhogyan. A 2014-es téma sem jelentett kisebb kihívást. A munkákat beküldőknek a Jelen-jellem-jelenlét hármas szókapcsolattal kezdett megküzdeniük. Jelen? Persze, mindannyiunk jelene. Jellem? Ugyan kinek a jelleme? A művészé, a nézőé avagy mai világunk jól ismert típusfiguráié ? És a jelenlét? Vajon kinek a jelenléte? A művészé a társadalomban? Vagy zaklatott és rohanó, olykor gondolkodó és alkotó tagjai iránt oly gyakran érzéketlen társadalmunk otromba, behatolása a művész érzékeny lelkivilágába? A meglehetősen széles skálán szóródó válaszokat megtaláltuk a II. Szalonon.

Botár Lászlóból alighanem a próféta szólt, amikor  2015-ben, a III. Hargitai Szalon előkészítéseként a “határokat” ajánlotta alkotói témáként a képzőművészeknek. Prófétát mondtam, mert csak ezután dübörgött fel igazi hangerővel a menekült- és a határ-téma. Persze, Botár mindenekelőtt az emberi és alkotói lét különböző határaira gondolt, néhány meglehetősen rokonszenves mondattal, amelyek a művészi magatartásra utaltak. „ A határok betartása jelenthet törvénytisztelést, vagy megalkuvást, de fásultsághoz is vezethet. A határokat el lehet fogadni, vagy le lehet rombolni. A határokat átlépni nem mindig korlátok áthágását, hanem olykor önmagunk meghaladását, vagy akár a tudatra ébredést is jelenti.”

2016-ban az Együttélés címszó jelentette a Hargita megyében élő, innen elszármazó, vagy a megyével rokonszenvező képzőművészek alkotásainak alaptémáját. Az a közel félszáz képzőművész, aki beküldte a munkáit, ráérzett arra, hogy az együttélés ugyanúgy jellemzi a múlt-jelen-jövő időskálájára, mint az ember külső vagy belső világára, a vizuális nyelv jelképrendszereivel és metafóráival pedig majd valamennyi vonatkozás megközelíthető.

És így eljutottunk az idei, V. Hargita Szalonhoz, amelynek alaptémája, hivószava továbbra is filozófikus: Létformák.

Nos, hogyha az ember ezt a kifejezést olvassa, hallja, akkor képzettségétől, ismereteitől függően, más és más dologra gondol. Amennyiben biológus, akkor az élővilág jól vagy kevésbé ismert, esetleg még felfedezésre váró formái jutnak az eszébe. Ha földrajztanár vagy geológus, akkor a föld felszín fölötti és alatti alakzatok kötik le a figyelmét. Történészként vagy általában  társadalomkutatóként a kisebb-nagyobb emberi csoportosulások életének a változása érdekli, a lélektan művelőjeként pedig arra kiváncsi, hogy milyen szellemi-lelki-érzelmi sokszínűséget kinálhatnak a különböző életkorok, élethelyzetek. Ha pedig filozófus, akkor nem szakadhat el az  emberi lét alapjaitól és végig gondolja, hogy az idők kezdetétől az ember, amióta elkezdte megismerni az őt körülvevő világot, milyen magyarázatokat fűzött hozzá, az érzékelés tárgyaiból hogyan alakultak ki a gondolkodás témái és sémái, majd a bővülő szellemi ismeretek hogyan követelték meg az újabb meg újabb probléma felvetést és –megoldást. Ám

hogyha az ember művész, ráadásul képzőművész, hogyha eljegyezte magát nem csupán a megismerésnek, az összefüggések keresésének-kutatásának, hanem az alkotásnak, a teremtésnek a vágyával és rendelkezik a saját gondolkodásán alapuló és önmaga látásmódján átszűrt vizuális kommunikáció képességével, akkor szinte magától értetődik, hogy valamiképpen kapcsolatba kerül a „létformákkal”, megpróbálja mások számára is hozzáférhetővé tenni a maga szemléletének többletét.

És amint ez a kiállítás is igazolja: a „létformák” megintcsak olyan erőteljes ihletforrásnak bizonyultak, amelyek megmozgattak stílust és képzeletet, hagyományos és modern kifejezési eszközök igen gazdag tárházát hívták elő.  A vallásosságtól a digitális létig, a lényegi formáktól az újszerű jelképteremtésig hozzák közel hozzánk mindazt, ami jellemzi életünket: hangulatokat és életérzéseket, a hagyománytiszteletet és az új utak keresésének a bátorságát, a térnek és az időnek azt a kavargását, amelynek alkotó elemei valamiképpen megérintik belső és külső világunkat.

Az V. Hargita Szalonon negyvenkét képzőművész több mint félszáz munkája kinálja magyarázza létformáinkat. Nem annyira elandalításra, mint inkább töprengésre, elgondolkodásra késztetve. Alkotásaikkal valamenyiünket megszólítanak. Ne hagyjuk őket válasz nélkül!

Köszönöm a figyelmüket!

Székedi Ferenc, 2017