Látogatóban Gedeon Zoltán festő- és grafikusművésznél

Korelnökét, a 95 éves Gedeon Zoltánt köszöntötte születésnapján a Barabás Miklós Céh küldöttsége. A jó mesélő hírében álló mester örömmel fogadta kollégáit, tanítványait és azonnal bele is fogott regényes élettörténete felejthetetlen mozzanatainak ecsetelésébe.
Békésen iszogattunk, amikor belépett a vendéglőbe egy pöffeszkedő nyilastiszt. Hát te ezt hagyod? – fordult felém katonatársam. Nem hagytam. Felszólítottam, hogy távozzon. De persze esze ágában sem volt elmenni. Pimaszul szembevigyorgott. Erre aztán előrántottam a pisztolyomat, sőt ki is biztosítottam. Tovább már nem kockáztatott, elment ugyan, de néhány perc múlva jött is értem a csicskása és vitt a parancsnokhoz. – Nem ússza meg a halálbüntetést, ha azonnal el nem tűnik innen – tanácsolta jóindulatú feljebbvalóm, s én mentem is. Budapestig meg sem álltam, de az már a nyilasoké volt. Elfogtak, s vittek a többiekkel együtt a Dunához. Ha nem jön egy bombatámadás, amikor a nagy kavarodásban sikerült ismét elszöknöm, sorstársaimhoz hasonlóan már csak egy bronzcipő emlékeztetne rám. De megúsztam, mint ahogyan életben maradtam akkor is, amikor a bunkerunkra dobott kézigránát nem robbant fel – meséli széles kézlegyintések kíséretében a nem éppen szívderítő tematika ellenére is derűsen, a mindig jó kedélyű Mester. Meséli négyünknek, Kolozsi Tibornak, a Barabás Miklós Céh elnökének, Gally A. Katalinnak, a hűséges és mindig segítőkész tanítványnak, jó barátnak, Horváth Lászlónak, a minden fontos eseményt lencsevégre kapó fotósnak és nekem, akik a BMC képviseletében kerek évfordulós születésnapján, június 29-én felkerestük Széchényi-téri otthonában. És örömmel nyugtázhattuk, hogy optimizmusa, életkedve, vitalitása 95 viharos esztendő elteltével is töretlen. Látása igaz, már nem a régi, de pótolja mindezt egyfajta intuícióval, azzal a kifinomult belső látással, ami mindig is sajátja volt, s aminek segítségével születtek az elsődleges látványt kiteljesítő, művészivé, műalkotássá avató, valósághű vagy a realitástól az absztraktig elmenő, látványosan gondolatébresztő grafikái, festményei. S miközben felesége, Ildikó asszony kíséretében végigvezet a falakat zsúfolásig megtöltő házi kiállításán, a tárlatokról ismert munkái mellett valódi, számomra eddig ismeretlen művészi csemegékre bukkanok. A realista stílusban megfestett nagyméretű női akt mellett egy lehelet könnyed, majdhogynem pointilista stílusú, női páros ihlette, lírai kompozíció kerít hatalmába, de hosszas mélázásra, nincs idő, mert a Mester már hozza is mappákban gondosan őrzött grafikáit, kompozíció-vázlatait, még meg nem valósított ötleteinek, elképzeléseinek papírra vetett dokumentumait. – Osztogattam is őket tanítványaimnak, fiatalabb társaimnak, hátha tovább gondolják, kidolgozzák – jegyezte meg. S itt már a művészpedagógus, a tanár, a mindig segítőkész jó tanár beszélt belőle. Merthogy tanítóképzői végzettséggel kezdte annak idején, 1942-ben pályáját, hogy aztán a frontszolgálat és a szinte négy évig tartó orosz hadifogság után, 1949-ben hazatérve, első látásra beleszeressen a szép szemű tanítónőbe, Lévai Ildikóba, akivel mind a mai napig boldog házasságban él, és egy évi tanárkodás után 1950- ben beiratkozzon a Képzőművészeti Főiskolára. A művészi mellett a pedagógusi diplomát is megszerezte, és ez a kettősség, egymást kiegészítve és erősítve, végigkísérte egész hosszú életét. Élvezte a tanítást és komolyan is vette. Csakhogy fura idők voltak azok, s Gedeon Zoltán megalkuvást nem tűrő igazságérzete nem felelt meg az elvtársak elvárásainak. Amikor a párttitkár fiának a maximális jegy helyett csak nyolcast adott, búcsút mondhatott egyetemi oktatói állásának, hogy aztán csak később, évek múltával kerülhessen át a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola metodika tanszékére. Csak hogy lássátok milyen idők voltak azok – nyomatékosítja szavait, bár egyikünk másikunk nem volt éppen minden hasonló tapasztalat hiányában. Gedeon Zoltán életműve a lehető legváltozatosabb és legteljesebb. Kiváló elméleti szakember, aki vaskos kötetekben foglalta össze a rajztanítás metodikáját az elemi oktatástól a legfelső, egyetemi képzésig, miközben napilapokban, szakfolyóiratokban népszerűsítette meglátásait. Gondosan összefűzött kötetek őrzik ebbéli ténykedését, valamint a publikációkban megjelent reprodukcióinak, rajzainak összességét. A rendszerető, akkurátus tanárember dokumentumai ezek, akitől még a könyvkötészet sem idegen, merthogy diákkorában azt is megtanulta. Ami pedig művészi munkásságát illeti, az olyannyira sokoldalú és összetett, hogy talán nincs is a grafikának olyan ága, technikája, kezdve a linótól a kollográfiáig, amit ki ne próbált volna, s amiben maradandót ne alkotott volna. De bevallása szerint a szitanyomat áll hozzá a legközelebb. Örömmel hallom, mert ilyen vonatkozásban egy húron pendülök a mesterrel: az
én kedvenceim, a Frenetizmus, a Rivaldafényben és a Sirató is szitanyomat. S talán nem túlzok, ha azt állítom hogy a művészt, lelkialkatát, optimizmusát, féktelen örömét, bánatát leginkább kifejező munkák ezek. Színben, formában egyaránt. A figuralitást mindössze nyomaiban őrző, harsogó vörösbe, narancsba fogalmazott, dinamikus zsongás, az a Gedeon-féle formaakrobatika, amely oly jellemző a mindig előre tekintő, jövőbe látó, kitűnő színérzékkel megáldott művészre, jól tetten érhető ezekben a munkákban. Íme a színek nyelvén megjelenített öröm és bánat: a zöldekkel megtámasztott vörös lángolás és formailag a hulló csillagok nyomatékosította, szürkébe, fakó kékbe fogalmazott fájdalom. A siratás, a végső elmúlás okozta szomorúság. De persze nem lennék igazságos, ha ha nem szólnék a művész szülőfaluját, a Hargita megyei Szentegyházát sajátos módon megidéző olajképeiről, az olyannyira népszerű bivalyosokról. A gyermekkor mélyenszántó, emlékképekben megörökített és mindegyre felbukkanó mozzanatai fogalmazódnak érzelmi felhangokkal dúsított, valósághű művészi dokumentumokká, egy eltűnőben levő, de napjainkban újra felfedezett, s talán újra feléledő, feltámasztható életforma, a vissza a természetbe életérzés propagálóivá. Ugyanakkor azonban Gedeon Zoltán ízig-vérig urbánus festő is, aki sajátos formában állított emléket műemlékekben gazdag, patinás hangulatot árasztó erdélyi városoknak, s persze Kolozsvárnak. És Tokaj-hegyalja szerelmese is. Néhány évvel ezelőtt még szorgalmas látogatója, népszerű Zoli bácsija volt a Tállyai Nemzetközi Közép-európai Művésztábornak. Keze nyomát ma is őrzi az általa tervezett, nagyméretű, a szüreti vigasságot érzékeltető hangulatos falikép az egyik patinás borospince homlokzatán. A művészpedagógus úgy általában is közismert, népszerű ember. Gedeon Zoltán azonban különösképpen kedvelt és ismert személyisége Kolozsvárnak. Kellemes modorával, segítőkészségével belopta magát tanítványai, fiatalabb pályatársai szívébe. Öt évvel ezelőtt, 90. születésnapján még a felejthetetlen emlékű, fiatalon elhunyt tanítvány, Orbán István grafikusművész rendezett számára retrospektív tárlatot a Barabás Miklós Galériában, majd a Báthory Líceum Klubgalériájában. Székely Géza grafikusművész, az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének égisze alatt működő képzőművészeti kiállítások kurátora pedig Székely Bertalan-díjjal honorálta egykori mentora és az EMMEtárlatok elmaradhatatlan résztvevője tevékenységét. S talán az sem véletlen, hogy az idős mester 95. születésnapján készült és a facebookra feltett fotókat majdhogynem százan lájkolták és kívántak erőt, egészséget az örökifjú művésznek. Amit jómagam csak megismételni és megerősíteni tudok. Isten éltesse sokáig kedves Zoltán, szeretett élete párjával, Ildikóval együtt. És köszönjük a szíves vendéglátást, a felejthetetlen emlékeket!

Németh Júlia