árhuzamos történet? Keveset tudunk az erdélyi művészetről. Az MNG Sors és jelkép című kiállítása 70 év erdélyi képzőművészetét mutatja be, Trianontól a rendszerváltásig. A kurátort kérdeztük.

Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet, 1920-1990.
Magyar Nemzeti Galéria (MNG), augusztus 23-ig.

Az MNG Sors és jelkép című kiállítása 70 év erdélyi képzőművészetét mutatja be, Trianontól a rendszerváltásig. Szücs György kurátor kilenc szekcióba rendezte a két korszakhatár közötti időszak fő irányait, törekvéseit, közben igyekezett elszakadni a megszokott sztereotípiáktól, az árvalányhajas-nosztalgikus Erdély-képtől. A tárlat főként erdélyi köz- és magángyűjtemények anyagára támaszkodik, ennek köszönhetően sok művet először láthatunk Budapesten. Szücs Györgyöt kérdeztük.  

aP: A kiállítás április vége óta látható, milyen visszajelzéseket kapott eddig?

Szücs György (Sz.Gy.): Kezdetektől úgy gondoltam erre a tárlatra, mint ami egy nagyívű átnézetet vállal, felmutat néhány jellemző problémát vagy tematikus egységet, összefüggéseket hangsúlyoz, ám az lenne a jó, ha a felvetett kérdéseket valaki továbbfűzné, újabb tanulmányokat ihletnénk, illetve kisebb kiállításokban más szakemberek egy-egy részletet alaposabban kidolgoznának. Minden szekciót jobban el lehetne mélyíteni, de ezt nyíltan kommunikáltuk, ilyen irányból nem kritikát kaptam, inkább észrevételeket. És jött egy érzelmi-pozitív visszhang: az erdélyi művészek, ott élők és áttelepültek, művészeti írók, szakemberek, az onnan származó értelmiségiek valamiféle jóvátételként élik meg a tárlatot: végre Budapesten, végre a Magyar Nemzeti Galériában, kifejezetten és célozva, nemcsak másodlagosan vagy zárójelben, Nagybánya vagy Ferenczy életműkiállítás keretében jelenik meg Erdély. Talán innentől kezdve eldobhatják a „szegény vidéki rokon” skatulyát és szélesebb közönséghez eljut, hogy minden korszakban nagyon markáns és magas színvonalú művészek tűntek fel ott is.

 A kiállítás részlete Gallasz Nándor, Szántó György és Ruzicskay György műveivel. Forrás: MNG

aP: Miért most? Felmerült az ötlet korábban is?

Sz.Gy.: A megnyitón elhangzott, hogy régi adóssága ez a Galériának. Talán korábban is meg lehetett volna rendezni, bár a magam részéről úgy gondolom, mostanra érett be. A kilencvenes évek a Nagybánya kutatásról szóltak, az 1996-os tárlat beemelte az addig elért eredményeket, de még az elmúlt években is számtalan fontos monográfia jelent meg. Nagybánya kutatásaim során végigjártam az erdélyi múzeumok raktárait, ahová csak 1990 után lehetett bejutni és közben, mellékágakon rengeteg információhoz jutottam. Tisztában vagyok a vállalkozás, ha úgy teszik vakmerő, másképp nézve pedig lehetetlen voltával – körülbelül olyan, mintha valaki a 20. századi magyar művészet egészéről szeretne időszaki kiállítást bemutatni – , de időnként szükség van összegzésekre, mert utána tisztábban lehet látni. Megérett tehát a pillanat, ez a kiállítás már stabilabb kutatási eredményekre támaszkodik, összefogottabb, mintha a 90-es évek lelkesedésében született volna.

aP: Ha már említette az erdélyi múzeumi kutatásait, honnan érkeztek művek?

Sz.Gy.:  Kifejezetten sok anyag jött Kolozsvárról, a Marosvásárhelyi Képtárból, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumból. A Csíki Székely Múzeumból Nagy Imre festmények és Benczédi Sándor karikatúra szobrai, a Temesvári Múzeumból Podlipny Gyula-grafikák érkeztek. Egyházi tulajdonból is  kaptunk műveket, például Kolozsvárról a református egyház gyűjteményéből Kós András-szobrokat, a katolikus egyháztól a Szervátiuszok műveit, és két festményt (Jándi Dávid, Nagy Albert) adtak az unitáriusok is.

aP: Volt olyan a kontrollszemély, akivel megbeszélte akár a neveket, akár a koncepciót?

Sz.Gy.:  Boros Judit kolléganőm a leginkább járatos az erdélyi művészetben, vele sokat konzultáltam, az erdélyiek közül pedig elsősorban a katalógus szerzőivel. Ilyen Murádin Jenő kolozsvári művészettörténész az idősebb korosztályból, a Quadro Galériát működtető Székely Sebestyén, illetve Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész Sepsiszentgyörgyről. Az alapkoncepciót és az elgondolást elküldtem nekik, sokat segítettek ötleteikkel, hol és kik legyenek az egyes szekciók tartópillérei.

Baász Imre (Arad (RO), 1941 – Sepsiszentgyörgy/Sfântu Gheorghe (RO), 1991)
Rácstörő, 1976, linóleummetszet, papír; 460 x 670 mm, j. j. l. BAÁSZ ‘76,
Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy; ltsz. A 1073

aP: Kiállítások kapcsán nem feltétlenül lényeges kérdés, hogy mi a célcsoport, de most szükségesnek érzem. Kinek szól ez a tárlat? Az Erdélyben élőknek, nekünk, vagy a Várba látogató külföldi turistáknak? Hogyan lehetett összefésülni a különböző lehetséges látogatócsoportokat?

Sz.Gy.: Minimum két irányba szól. Be kellett látnom, hogy az erdélyi értelmiség sem ismeri az erdélyi művészet egészét, de értelemszerűen jobban tájékozott mint az itteniek, hiszen együtt él vele, nemcsak az újságban olvashat róla. Ráadásul a magyarországi közönségből sokan negatív szintről indulnak az erdélyi jelző hallatán, a „jaj, már megint Erdély” attitűd nagyon is jellemző, köszönhetően a giccsnek, a turista szuveníreknek, nem beszélve arról, hogy a politikában gyakran hivatkozásként, zavaros módon használják fel Erdélyt. Törekedtem arra, hogy a látogató ne a megszokott „Kós Károlytól Szervátiuszig” képet kapja, noha összességében nem hagytam ki senkit, s kapaszkodónak használtam az ismert neveket. Még egy fontos szempont lebegett előttem: az itthoni átlag látogató egyforma súlyúnak érezzen minden termet, ne laposodjon el az egész a kortárs irányába haladva. Sőt, a kortárs művészet hívei felfedezhessék például a grafikában a Kondorral párhuzamosan bekövetkező változásokat, vagy a kísérleti, neoavantgárd részben azokat a folyamatokat, amelyek ugyanúgy lejátszódnak itt is és ott is. Vagy például láthatóvá váljon, hogy Erdélyben is elindul az 50-es éveket követően  a mi szürnaturalizmusunk párhuzamos változata, Tóth László vagy Kákonyi Csilla festészetében megfigyelhető az a fajta nagyon festői, másfelől misztikus piktúra, ami itt a Bernáth-tanítványokra jellemző.

aP: A hasonlóságokon túl összeált valamiféle, csak  az erdélyi művészetre jellemző sajátosság?

Sz.Gy.: Erre én is kiváncsi voltam, hogy az összeállított anyag kiad-e valamiféle karakterisztikumot, de valójában nem igazán. Talán a tájfestészetnél, minden modernizmus ellenére a tájhoz való viszonyban, a kő- és fafaragásoknál az anyaghasználatnál érződik egy természetközelibb látásmód. Az sem véletlen, hogy az erdélyi szobrászat nagyon erős. Megkérdeztem a művészeket is erről, egyikük fogalmazta meg, úgy érzi, a figurativitáshoz való feszesebb viszony általános jellemző, ha vannak szüreálisabb, elvont dolgai, azokat inkább kirándulásnak, kísérletnek tekinti, s ha nagyon elszaladna az absztrakció irányába, akkor is meghagyja az ösvényt visszafelé. A leginkább kísérletezőnek tekintett Nagy Pál például amikor a képe már csak felületi játék lenne, belefest egy kis virágot, vagy a fatörzse szinte égetett porcelán felületeket ad, de odatesz egy fészket, amitől az egész mégis konkréttá válik. Mozzanatokat lehet felfedezni, de nem hiszek abban, hogy létezik egyetlen olyan elv vagy akár szellemiség, ami jellemző lenne.

 

Nagy István (Csíkmindszent/Misentea (RO), 1873 – Baja, 1937)
Téli táj, 1927, pasztell, papír; 695 x 875 mm, j. j. l. Nagy István, MNG, Budapest; ltsz. 9249

aP: Mitől virágzik most a romániai művészet, mitől sikeres a sokat emlegetett kolozsvári iskola? Külföldi kurátortól hallottam a Viennafairen, hogy a romániai művészet arról beszél, ami a világot belőlük érdekli, a blokkházakbeli életről, a provinciáról. Míg a magyarok azt hangsúlyozzák, ugyanolyanok mint a nyugatiak, és ettől nem tűnnek annyira eredetinek. Igaz ez? Vagy a kérdés másik oldala: hová vetik az erdélyiek vigyázó szemüket? Milyen a viszonyuk a román művészettel?

Sz.Gy.: A kérdés kortárs részére nem tudok válaszolni, ahhoz benne kellene élni. A történeti vonatkozásokat sem könnyű felfejteni -túl nagy időszakot ölel fel a mi kiállításunk, hogy a kérdés minden elemére igaz megállapításokat tegyünk. Kezdjük talán a két világháború közötti időnél, amikor számot kellett vetni azzal, van-e értelme erdélyi képzőművészetről beszélni, hiszen a művészek többsége magyar művésznek tartotta magát. A korábbi évtizedekben is tapasztaltam, hogy többször kikérték maguknak, ők nem romániai vagy kisebbségi, hanem magyar művészek, akik az összmagyarsághoz tartoznak. Sokáig a nagybányai művészet képviselte nyugat felé az eredetiséget, ugyannakkor a Nagy István-i tájfestészet nem illeszkedett ebbe a hagyományba. Az 1940-es bécsi döntés után, az észak-erdélyi művészeket erős integrációs törekvés jellemezte, oda-vissza vándoroltak a kiállítások Kolozsvár és Budapest között, hamar kiviláglott egy fontos különbség:  mi a francia hatást a 19. században részben német közvetítéseken keresztül, Matisse-tól kezdve pedig közvetlenül hoztuk haza és úgy írtuk át saját képünkre, Perlrott Csaba Vilmos, a korai Zifferek, a nagybányai neósok munkássága jó példa erre. Bukarest mindig közvetlenül Párizsra figyelt. Az 1926-ban indult kolozsvári Szépművészeti Iskola, a későbbi Képzőművészeti Főiskola elődjének tanárai közül Aurel Ciupe,  Tassy Demian, Romul Ladea tökéletesen beszéltek magyarul, és közvetlenül Párizsból jöttek vissza. Jakobovits Miklós, aki elméleti szinten is, publicisztikájában is megpróbálta  a magyar művészet viszonyrendszerét nemzetköziség–egyetemesség, és a nemzeti művészet összefüggésében végiggondolni, a bukaresti, inkább könnyedebb festőiség, és a magyar, elsősorban Nagybányában gyökerező plasztikusabb, keményebb kompozicionális stílus között helyezte el az erdélyi művészetet. A román festészetben fontos inspiráló erő az ortodoxia, míg nálunk a két háború közötti római iskolások egyházművészete ugyan stiláris megújításnak tekinthető, de nem fajsúlyos, kötött képi rendszereket sugalló kánont vesznek át, mint a románok. A nyugati kereszténység határa valahol a legkeletibb, csíkmenasági szárnysoltár környékén van, és Erdélyben a vegyes, multikulturális területeket a transzdencenshez való viszonyban, az ábrázolás mikéntjében, egyáltalán az ábrázolhatóság kérdéseiben mindenképpen befolyásolja.

 

Nagy Albert (Torda/Turda (RO), 1902 – Kolozsvár/Cluj-Napoca (RO), 1970)
Hárman a tengeren, 1968, olaj, vászon; 148 cm x 152 cm, j. j. l. Nagy A., Magyar Unitárius Egyház, Kolozsvár

aP: Mennyire volt átjárás Bukarest és Budapest felé?

Sz.Gy.: 1924-től indult Bukarestben a Salon Oficial, a Hivatalos Szalon, a budapesti Nemzeti Szalon pendantja, ám ott kísérleti munkák is helyet kaptak. Erdélyből többen rendszeresen kiállítottak a román fővárosban, Fülöp Antal Andor, Szolnay Sándor, Szervátiusz Jenő és mások, de csak egyénileg küldtek be képet vagy szobrot a tárlatra. A húszas években újra és újra visszatért a gondolat, legyen egy átfogó nagybányai, esetleg erdélyi kiállítás Bukarestben és Budapesten. Végül Bukarestben 1939-ben a nagybányaiak csoportként szerepelhettek, előtte 1937-ben Budapesten a Csekonics-palotában szerveztek egy akkori kortárs kiállítást. Egyébként Kolozsvár mellett Bukarestben sokan tanultak, hiszen Budapest felé nehezebb volt a mozgás, az ötvenes évektől pedig még inkább. Nehezen adtak útlevelet, mindent megnehezítettek, ezeket a viszonyokat a későbbi évtizedekből jól ismerjük magunk is. Végig kevés volt a kapcsolat a két művészeti színtér közt. Igény lett volna, de aránytalanul nagy energiákat kellett mozgatni hozzá.

A nyolcvanas években, amikor én elkezdtem Erdélybe járni, tapasztaltuk, hogy a beszűkült kapcsolatok miatt minden kulturális terméket, könyvet, filmet, zenét, amihez hozzáfértek, alaposabban tanulmányozták, sokkal mélyebben élték át. Az általunk vitt művészeti vagy más elméletei könyvek feldolgozására olvasókörök alakultak, míg mi ugyanazokba a könyvekbe gyakran csak belelapoztunk, majd feltettük a polcra, mondván, ha kell újra elővesszük. Ők kritikai végiggondolással feldolgozták ezeket. A 60-as évek Henry Moore kiállítása után például sokan kipróbálták az áttört negatív formák használatát, a Vasarely-kiállítás beindította a vizuális- elemző gondolkodást, ezek a mozzanatok jól megragadhatóak az utána jövő időszak kiállításain.

 

A kiállítás részlete Plugor Sándor, Szervátiusz Tibor és Albert László műveivel. Forrás: MNG

aP: Miért kezdett Erdélybe járni, mikor kapta el el a téma?

Sz.Gy.: Nem vagyok erdélyi, noha mindenki azt hiszi rólam. Generációmban sokaknak volt romantikus, Erdélybe járó korszaka, amellett hogy sokan inkább Csehszlovákiába, vagy a lengyel jazzfesztiválokra jártak. Egyetemista barátaim egyszercsak megkérdezték, nincs-e kedved velünk jönni a feketetói vásárra? Addig sose jártam külföldön. Rávágtam, dehogynem és rendszeressé vált az utazás, könyveket, gyógyszert vitünk ki hátizsákban, majd megismertem egy sor neves irodalmárt, néprajzost, köztük művészeket is. Ironikusan szólva, ha tudom, hogy ennyire „markánsan” művészettörténész leszek, akkor többet beszélgettem volna velük szakmai kérdésekről és szisztematikusabban kerestem volna fel a műtermeket. A nyolcvanas évek végén a Képzőművészeti Kiadóban én gondoztam Banner Zoltánnak a 20. századi erdélyi képzőművészeti életet feldolgozó könyvét. Banner hozott egy csomó diát, amit úgy csempésztek ki Erdélyből, ott volt a kézirat, s értelmesen össze kellett párosítani a kettőt, de  sokszor nem felelt meg a a szövegnek a rendelkezésünkre álló dia, helyette be kellett szereznem másikat. A kötet végén található regiszter több száz nevét is megtanultam a munka során, később sokukkal barátságba keveredtem. Az „i”-re a pontot a már említett Nagybánya kutatás tette fel a kilencvenes években, így lassanként összeállhatott a fejemben egy ilyen kiállítás koncepciója.

 aP: A kiállítás finoman kezeli a politikai kérdéseket. Gondolom tudatos, de mégis rákérdeznék a döntés szempontjaira.

Sz.Gy.: A kísérő katalógus tanulmányai a jelenből néznek visszafelé és többségük kifejezetten az 1945 utáni helyzetet elemzi, ezekben a politikai háttér erőteljesen megjelenik. A kiállítás esetében kezdetben azt terveztük, külön szekcióban valamilyen módon bemutatjuk a hivatalos propagandaműveket, amelyek előterében zajlottak a tényleges művészeti folyamatok, de nem akartuk a jó minőségű képek rovására leszűkíteni a rendelkezésünkre álló teret. Felmerült aztán, hogy monitoron futassuk a szocialista realista ábrázolásokat, kontrasztként, ám végül elvetettük ezt is. Leginkább azért, mert a hazai művészettörténeti írás se tudja szervesen beilleszteni a 20. század történetébe a szocreált, tehát elhagytuk a direkt politika megjelentetést.Kétségtelenül felróható lehet, hogy most egy olyan „laboratóriumi” válogatást mutatunk be, mintha a kulturális élet nem egy politikai szituációban zajlott volna. Arra építettünk, hogy a a legfiatalabbak kivételével mindenkiben élő még a kádári, Ceauşescu-i időszak.

 

Szolnay Sándor (Kolozsvár/Cluj-Napoca, 1893 – Kolozsvár/Cluj-Napoca (RO), 1950)
Park templommal, 1939, olaj, vászon; 65 x 54 cm, j. b. f. Szolnay 939, Böhm-gyűjtemény, Németország

aP: Mit tartalmaz a katalógus?

Sz.Gy.: Egy általam írt bevezetőt 14 tanulmány követ. Persze, nyilván életem főművét szerettem volna beletenni, sajnos ez idő hiányában egyelőre elmaradt, praktikusan a koncepcióra szorítkoztam. A Balázs Imre József–Vallasek Júlia páros az „erdélyiség” és „romániaiság” kérdéskörét vizsgálta meg irodalmi kézikönyveken és alkotásokon keresztül. Murádin Jenő összefoglalta az erdélyi köz- és magángyűjtemények alakulását, illetve a bécsi döntés éveinek erdélyi képzőművészetét és elkészítette a kronológiát és bibliográfiát. Tibori Szabó Zoltán a kolozsvári Minerva nyomda művészetpártoló munkáiról írt,  Banner Zoltán, Gazda József a művészet megjelenési lehetőségeiről számolt be az újságokban, kiállításokon és különböző egyéb kiadványokban. Sümegi György a három jellemző életutat megvizsgálva tárta elénk Nagy István, Nagy Imre és Miklóssy Gábor más és másképpen meghatározó szerepét az erdélyi művészetben. Negyedikként említhetjük a Magyarországon alig ismert Nagy Albertet, akinek sajátos realizmusát Boros Judit elemezte.  Kántor Lajos újra megírta a „két” Korunk-at, a baloldali-avantgarde zászlóvivő folyóiratát és az 1973-tól működő galériát. Székely Sebestyén a hatvanas–nyolcvanas évek művészetének hagyományosnak mondható és kísérleti vonulatát vázolta fel, Vécsi Nagy Zoltán a marosvásárhelyi líceum hatását és Nagy Pál generációját dolgozta fel. Erre ráépülve Novotny Tihamér a Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ) történetét gondolta újra a 90-es évekig, és egy temesvári művészettörténész, Ileana Pintilie az erdélyi akcióművészetet ismertette, utalva Ütő Gusztáv szervezésében lezajlott, későbbi Szent Anna tavi performance napokra is. Sajnos hiányzik néhány fontos kérdés elemzése, a román összefüggésekről, a bukaresti jelenlétről vagy a szász analógiákról. Kétségtelen, amikor az ember feltálalja az ebédet – megnyitja a kiállítást – nem magyarázhatja el, mi minden nem volt a boltban, vagy miért nem volt elég pénze az alapanyagokra, ideje a hús átsütésére, ugyhogy mindezt csak historiográfiailag mondom, de remélem sem a katalógussal, sem a tárlattal nem kell szégyenkeznünk, hiszen alaposan végiggondoltuk.

aP: Végül még egy kérdés: milyen az élet az MNG-ben az összeköltözés után?

Sz.Gy.: Az intézmény minden tekintetben a Szépművészeti Múzeum szerves részévé vált, annak működési rendjéhez igazodik. Nagyon sajnálom, hogy az MNG egykori arculatát markánsan meghatározó, önálló gondolkodásra képes kollégákkal már nem dolgozhatom együtt. Veszprémi Nóra a művészettörténeti tanszékre, Róka Enikő a BTM Fővárosi Képtárába ment, Mikó Árpád pedig az akadémiai kutatóintézetben dolgozik,  Boros Judit nyugdíjba vonul… – őket emberileg és szakmailag is nagyon hiányolom. Kiállítást rendezni, katalógust írni, publikálni, tudományos munkát végezni egyszerre, ilyen tempóban nehéz volt, hiszen jelenleg leginkább a végrehajtásnak, az ügymenetnek vagyok a része.

http://artportal.hu/magazin/klasszikus/mit-jelent-az-hogy-erdelyi-kepzomuveszet