Rétegződések. Interjú Sipos Sándorral


2021. március 10.
– Szerteágazó, megannyi témát, nyelvet és stílust érintő munkásság az öné. Mi készteti alkotásra?

 – A több mint 100 éve bekövetkezett robbanás teljesen megváltoztatta a kepzőművészet tartalmi és formai jellegét és minőségét. Többé nincsenek tabutémák és -tartalmak. Tehát szabadon hozzá lehet szólni mind társadalmi és szociális, mind filozófiai és antropológiai problémákhoz. Egy egészséges társadalomban a művészet (tág értelemben) mint érzékeny szenzor is működik.

 – Mennyire fontos ön számára a szertartás, a rítus az alkotási folyamatban?

 – Egy gondolat előhívása hasonlítható a fényképész sötétkamrájához: a képet a megfelelő pillanatban rögzíteni kell, különben eltűnik. Egyik legnehezebb dolog számomra a folyamatosság megszakítások nélküli egyenletes fenntartása: egy új gondolat felvetése, elmélyítése, rögzítése és továbbfejlesztése. Malevich eljutott a két végső színhez (vagy nem-színhez), a feketéhez és a fehérhez, amely új utakat nyitott meg az absztrakció felé. Duchamp ready-made művészete eljutott a konceptuális művészet határához, ahonnan számtalan irányba ágazódik szét.

 – Kifejtené, pontosabban mit is jelent az ön által használt „dekoratív ösztön” kifejezés?

 – A „dekoratív ösztön” az én értelmezésemben a spontán díszítő művészetet is jelenti (aminek önmagán túl nincs különösebb konnotációja): a székelykapuk vagy pásztorbotok díszítőelemeire gondolok, melyek spontán megnyilvánulásai valamilyen mélyebben fekvő érzelemvilágnak, és amely motívumvilág búvópatakként nagyon mélyen húzódik meg egy nép kultúrájában. Vagy ott vannak a Haida Gwaii indián mikrovilág totemoszlopai (tudomásom szerint közel 10 000 évesek): e motívumok kezdetei nagyon mélyre nyúlnak vissza, és szinte lehetetlen szavakba önteni őket.

 – Hogyan fér meg egymás mellett ősi szimbolisztika és társadalmi érzékenység?

 – A képzőművészet egy metanyelv – ilyen értelemben a fenti fogalomköröket akár kutatási területemnek is nevezhetném, az irántuk való érzékenységem már itt, Kanadában alakult ki, amikor ellátogattam az Occupy Montreal mozgalomra. Otthon ’89 előtt minden társadalmi összejövetel tiltott volt, nekem tehát meg kellett tanulnom megélni a felelősségteljes szabadságot.

 – Van valami meghatározott ars poeticája?

 – Számomra a szabadság mint attitűd elsődleges fontosságú, nem csak a képzőművészetben. Ugyanakkor szabaddá válni vagy szabaddá tenni önmagunkat egy hosszú folyamat.

 Eddigi munkásságom során három nagy témakör foglalkoztatott: a dekoratív ösztön dimenziója, az absztrakt dimenzió és a társadalmi-szociális dimenzió. Sokféle műfajt érintettem. Ezeket egy kicsit úgy képzelem el, mint egy földcsuszamlás alkalmával láthatóvá váló geológiai rétegződéseket: bizonyos nyomás (társadalmi vagy más) szegmentumaként egyszer csak előhívódnak.

 Egy nap elteltével rengeteg kép villan át a képzeletünkön – hogy ebből mi lesz a fontos, az mélypszichológiai folyamat is. A gondolatok átfordulnak képpé (és fordítva), testet öltenek az alkotási folyamat során, és a munkák egymásutánisága valamilyen hozadékot eredményez.

 Munkám során gyakran eljutok egyfajta határhelyzetig, egy olyan dimenzióba, amelyben a „tiszta kép” létezik csupán, más szavakkal: eljutok a vizualitás határáig.

 Ezért is gondolom fontosnak az alkotót és az alkotásokat folyamatukban szemlélni, az alkotó munkásságán belül elhelyezni őket. Mert csakis egymásutániságában követhető nyomon a téma, a felvetés alakulása, a rezdülések és az átváltozások.

 Sipos Sándor képzőművész, tanár, 1957-ben született Székelykeresztúron. 1989-ben kivándorolt Kanadába, azóta Montrealban él és dolgozik.