A Barabás Miklós Céh kiállítása a Minerva-házban
A Barabás Miklós Céh kolozsvári csoportja, immár hagyományosan, januárban, a Magyar Kultúra Napjának jegyében rendezi meg éves, összegző tárlatát a Minerva-ház emeleti, Cs. Gyimesi Éva termében. A múlt év eredményeinek felmutatása, idősebb művészek esetében pedig csöppnyi ízelítő az életműből olyan nagyszabású kiállítások lehetőségét teremti meg, amellyel az alkotók java része szívesen él, s amely egyfajta sajátos komplexitást is eredményez. A különböző műfajok és stílusok találkozása és a rendezői koncepció szerinti egymásmellettiségük sajátos hangulatot kölcsönöz valamennyi BMC-tárlatnak. Amit lehet kedvelni vagy nem kedvelni, de figyelmen kívül hagyni nem érdemes. Hiszen egyfajta sajátos trendnek a megnyilvánulásaként, vagy ha tetszik továbbéléseként értelmezhető. Olyan, a kósi hagyományokból táplálkozó, de a mindenkori új felé nyitott művészi attitűd térbe és síkba konkretizálódásának, színekbe, fényekbe és formákba lényegülésének példáival szembesülünk, amely mintegy félszáz kolozsvári és Kolozsvár környéki festő, szobrász, grafikus, keramikus, textil- és fotóművész érzelem- és gondolatvilágába, művészi elképzeléseibe nyújt csöppnyi betekintést. Csöppnyit, hiszen egy-két munka láttán messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le. A művész életművének ismeretében viszont megállapíthatjuk, hogy sikeres vagy kevésbé sikeres évet tudhat maga mögött. Ugyanis a legjobb alkotónak is lehetnek kevésbé termékeny időszakai. Igy aztán a változatosság nem csupán műfaji és stiláris szempontból érvényes, hanem bizonyos mértékig a minőségre is vonatkoztatható. Mert mint minden csoportos jelentkezésnek, úgy az ideinek is vannak csúcsai és kevésbé kiemelkedő összetevői.
És van egy sajátos karaktere, ami most a művészeti ágak közti kapcsolatot, a zene és a költészet képi vetületeit, a hangok, a rímek és ritmusok szín- és vonalbeszédét, színvonalas egymásba olvadásukat, együtthangzásukat villantja föl, mély emocionális töltettel telítve a tárlatot.
Nem véletlen tehát, hogy a csúcsok is ehhez kapcsolódnak. A főfalat Valovits Lászlónak a műgonddal és ráérzéssel megalkotott, Guttman Mihály-portréja uralja. Az erdélyi zenei élet kimagasló személyiségét, a Romániai Magyar Dalosszövetség újraalapítóját ábrázoló érzékletes arckép mellett a jeles művészettörténész, Sümegi György néz le reánk szakmájából fakadó veséző tekintettel, mintegy orkesztrálva a zene(kép)kart. A tárlat szólistája pedig – úgy tűnik – Sipos László. Azaz hogy Szólistájával ő viszi a prímet. S nem csupán a címazonosság okán. Mert ha van kapcsolat a zene és a képzőművészet között, márpedig ez számtalanszor beigazolódott már, akkor Sipos karmesteri pálcával gordonkázó csellistájának egy egész művészcsapatot és néző-hallgató közönséget sikerült befolyásolnia. A múzsa messziről figyelő félszeme – a másik a hangszerbe-zenébe olvadt, – s a csellót pengető kézmozdulat, az ujjak siposi jelrendszer szerint vibráló játéka, valamint a színek egybeolvadó-elütő elegye magával ragadó, erőteljes, bartóki-kodályi hangzást kölcsönöz a munkának. Nézni kell!
Aminthogy nézni kell, de elmélyülten és hosszasan Orbán István finoman visszafogott, különleges szépségű, a geometriai és lírai absztrakt összefonódásából született, az ismétlődés ritmikáját is kiaknázó Átvilágítva/Belső tájaim című, emocionális töltettel teli munkáját, valamint Székely Gézának a már méreteivel is ható, de tartalmi-formai erényekkel gazdagon alátámasztott monotípiáit: a két felejthetetlen költőegyéniség, Nemes Nagy Ágnes és Hervay Gizella emlékét idéző munkákat.
Sajátosan ismétlődő motívumainak harmóniájával, a legkorszerűbb technikai lehetőségek hagyományos mezbe ágyazásával, egyfajta kedvesen-fiatalosan magakellető nosztalgiával hívja föl magára a figyelmet Matei László. Have a break – javasolja a művész, a szünetben pedig mélyedjünk el stílusalakzataiban. Megéri.
De persze megéri hosszasan elidőzni, meditálni Soó Zöld Margit leheletfinom, sejtelmesen könnyed felhőjátékai előtt, gyönyörködni Tosa Szilágyi Katalin aprócska, de annál kifejezőbb, különleges műgonddal megalkotott, visszafogott színvilágú olajképében, s a vele tökéletesen harmonizáló Palkó Ernő-féle, letisztultan gömbölyded formákkal kecsegtető kerámia Trófeában valamint Gally A. Katalin érzékenyen egyensúlyozó Kötéltáncosában, úgy is, mint a döntő pillanat eljövetelét sejtető, a lét-nemlét határait felvillantó, törékeny művészi üzenetben.
Lényegre törő, líraian meditatív stílusban, egyedi formavilágával és színharmóniáival ered a Múló idő nyomába Bordy Margit, és folytatja pasztellben formai tömörségével ható, valósággal sugárzó, transzcendentális ihletettségű Terra sorozatát. Horváth Gyöngyvér hű maradt a mesterétől, Feszt Lászlótól tanult kollográfiához, s ezzel a sajátos technikával teremtett látványos színvilágban merít a Tudás fájából és kacskaringózik Tűzmadarával.
Dobribán Emilt a Görgényi táj egy lépéssel mintha közelebb vitte volna a figuralitáshoz. Eddigi, esetenként már a gesztusfestészet határait is súroló markáns festői megnyilatkozásai némiképp mintha megenyhültek volna. Lendületes ecsetkezelése a régi ugyan, de az aranyló táj festői énje líraibb oldalának felvillantására teremtett alkalmat. S a művész maximálisan kihasználta a lehetőséget. Munkája ugyancsak tekintetcsalogató, akárcsak Dobribán Lini Enikő színeiben visszafogottabb, de tematikájában és formavariációiban szintén figyelemfelkeltő, Haldokló szilvafája.
A korlátokat nem ismerő művészi fantázia tartalmi-formai-technikai megvalósításának izgalmas példáját nyújtja Koncz-Münich Judit látványos triptichonja, az Időgép, s egyfajta sajátos művészi időgéppel ugrik vissza az időben, Kőmíves Andor is, amikor magát romantikusnak tituláló hölgyével egyfajta bukolikus, idillikus légkört teremt a rá olyannyira jellemző, rafináltan könnyed, de mindig célba találó, finom iróniával. S ugyancsak a múltba röpít Lukács Solymossy Éva modern festői eszközökkel megjelenített, mitológiai felhangokkal is fűszerezett „kastély-nosztalgiája”.
Tompos Opra Ágota Bolyongásai egy markánsan jelzett, erőteljes festői univerzumba engednek bepillantást, míg M. Lovász Noémi könnyeden-tömören vibráló fény-játékai már csöndesebb vizekre vezetnek. Nagy Endre dekoratív Napraforgós csendéletével, de főként ötletesen tálalt, míves grafikai Széljegyzeteivel jeleskedik, míg Nagy Tibor belső feszültségektől fűtött energiatartalékait juttatja kifejezésre rendteremtő konstruktivizmusával. És konstruktivista töménységű, rendezett vonalegyüttesek szigorából kibomló, visszafogottságukban látványos művészi megnyilatkozásoknak számítanak Palkó Ernő táblaképei. A kortárs grafika közismerten ötletgazdag, elismert művelőjének, Károly Zöld Gyöngyinek a fekete lehetőségeiben való sajátos kalandozásai viszont már sokkal avatottabb műélvezői magatartást igényelnek.
Megkapó, különösen kifejező, színpompás akvarellben juttatja kifejezésre a vihar előtti hangulatot Fodor Nagy Éva, és mívesen-látványosan dekoratívak Takács Gábor olaszországi grafikai élménybeszámolói.
Labancz C. Ágnes avatott kézzel megkomponált, lírai színharmóniái, ifj. Starmüller Géza metafizikus töltetű, vörösbe játszó festői vallomásai, Pócsai András realisztikus hangvételű olajképei, valamint Starmüller Katalin, Lukáts Mária, Gedeon Zoltán, Essig Kacsó Klára, id. Starmüller Géza, Palkó Csaba, Kocsis Ildikó és Suciu Katalin munkái egészítik ki az idei festői-grafikai kínálatot.
Mennyiségi felhozatal szempontjából a szobrászati anyag idén visszafogottabb, minőségi vonatkozásban viszont annál jelentõsebbA. Kolozsi Tibor Együtt a múzsával című bronzszobrával fejezi ki kevés beszéddel sokat mondó stílusban, tömören, lényegre törő, markánsan lírai, elegáns megfogalmazásban érzelmi töltettel telített művészi gondolatait, s hasonló alapállásból, de fában, s az anyagnak megfelelő, fölöttébb igényes kivitelezésben, szellemesen választékos formában jeleníti meg a Várakozót Gergely Zoltán. Suba László pedig egy Új korszak kezdetét jelzi alkotásaival.
Különösen igényes a kerámia felhozatal: Forró Ágnesnek az ismétlésben rejlő ritmusosságot sejtető, modern vonalú hullámverése és Kolozsi Gabriella Simona maximális tömörségű, nemesen elegáns Törzse valamint Koncz Münich András önfeledt, kedvesen szeretni való, látványosan összetett, stílusparódiának is beillő, fölöttébb ötletes Játéka. És különszámnak számít az üvegművész, Nagy Annamária térbe fogalmazott formai bravúrja, az Ősrobbanás. Egyébiránt Forró Ágnes a népi barokk jegyében fogant látványos pasztellben is megfogalmazta Alfalvi emlékeit.
Mint általában, most is különleges élményt jelentenek a textilművész, Tudoran Klára finom utalásokkal teletűzdelt, gondolatgazdag, formai bravúrokban bővelkedő faliszőnyegei, valamint a bőrmetszeteivel jeleskedő Balázs László választékos tálalásban megjelenített Kék kabátos Rodinje és Gyertyánosa.
S a művészfotó sem hiányzik a tárlatról. Essig József egy Fotós rohamtűzről számol be találó megvilágításban, s egy Gyalui szépséget is lencsevégre kap, míg Horváth László egy bogárlesrõl tudósít érzékletesen, s a tánc forgatagának egy pillanatát is rögzíti. Erdős Zsigmond pedig megkapó lírába fogalmazza fotósélményeit.
A tárlat február 6-ig 11-15 óra között tekinthető meg a Jókai/Napoca utca 16. szám alatti Minerva-ház emeleti, Cs. Gyimesi Éva termében.
NÉMETH JÚLIA
https://www.youtube.com/watch?v=wPktDt9M8m0
