A Hargita Megyei Kulturális Központ által felkarolt és a Megyei Tanács valamint a Csíkszeredai Polgármesteri Hivatal támogatta Hargitai Szalon - hiszen más jelzőt el sem tudnánk képzelni - az utóbbi időben a megye képzőművészeinek kedvelt találkozóhelyének bizonyult. A társadalmi változásokkal együtt járó életmódváltás következtében a szalon szó a maga legkülönbözőbb összetételeiben napjaink meglehetősen divatos kifejezésévé vált az autószalonoktól kezdve mondjuk a szépség-, a fitness- és masszázs szalonokig, de azért nem árt emlékeztetni: valamikor, még a tizennyolcadik században, a szalon az irodalom- és művészetpártoló előkelőségek házában nem csupán a tágas termet, hanem az itt összegyűlt írók és művészek társaságát jelentette. A későbbiekben ebből alakultak ki a a felolvasó estekkel egybekötött irodalmi szalonok, innen ered a festészeti kiállítások szalon megnevezése, majd az évszázadok magukkal hozták a szalon garnitúrákat, a szalonkabátot, a szaloncukrot, a szalonzenét, amelyre egy szalonképes fiatalembernek még szalonspiccesen sem szabadott táncolnia. Szóval a szalon szóban mindig akad egy kis nosztalgia, egy kis romantika, egy kis történelem és persze mindenekelőtt ott rejlik benne a társalgás, vagy ahogyan ma mondanánk, a színes, szellemes, a nyelv szépségeitől, fordulataitól még meg nem fosztott, még nem világhálósított, a csupán néhány szóra még teljesen be nem tömörített emberi kommunikáció. Ezért javasolom azt, hogy ezen a kiállításon térjünk vissza a szalon eredeti fogalmához, a társalgáshoz, hiszen mi másért hozták volna ide a művészek az alkotásaikat, minthogy társalogjanak a nézőkkel, a befogadókkal, vagy akár az elutasítókkal. A katalógusban bemutatott és először a Csíki Székely Múzeum Kossuth utcai kiállítótermében kiállított műveket ugyanis nem lehet csupán egy-két szóval – szép-nem szép, tetszik-nem tetszik – leírni, hanem egyrészt már itt, hosszú perceken át tartó kapcsolatteremtésre adott a lehetőség, másrészt pedig a látottak arra is képesek, hogy még napok múltán is elindítsanak bennünk érzéseket, érzelmeket, gondolatokat. Voltaképpen a modern és a posztmodern képzőművészet legfontosabb jellegzetessége éppen ez. A bárki számára elérhető külvilági elemekből vagy látványtöredékekből, a színekből, a formákból, a sík- és térbeli alakzatokból a művészek beavatkozásának, értelmező és átértelmező képességének, ha úgy tetszik, teremtő munkájának köszönhetően, olyan új, a különböző nézők számára nem azonos, hanem más és más vizuális élményeket, megközelítéseket, eredeti jelentéseket átalakító, kitágító vagy éppen beszűkítő és lényeget hangsúlyozó művek születnek. Itt már szó sincs a természet vagy bármiféle emberi arckifejezés rögzítésének vagy visszadásának a pontosságáról, ezeket az alkotásokat más mércével, a szakmaiságnak vagy szakmaiatlanságnak, a már kiforrott egyéniségnek vagy továbbtartó útkeresésnek, az eredetiségnek vagy utánzásnak teljesen más, csak a művészetben honos eszközeivel mérik. A vonalak formái és méretei, a színek egymás mellettisége és egymás fölöttisége, kizárólag néhány színnek és árnyalatainak a használata, a felületek kitöltése vagy szabadon hagyása, a fények és árnyékok játékai, az átmenetek, áttűnések vagy éppen a hiányuk, a merev elhatárolódás vezethet az alkotásoknak azoknak az önmagukban létező, belső egyensúlyhelyzetéhez vagy tudatosan felépített diszharmóniájához, olyan vizuális üzenetek megfogalmazásához, amelyek valamilyen formában, szellemileg, érzelmileg, esztétikailag megérinthetnek valamennyiünket. Igen, megérinthetnek. És nem véletlenül választottam ezt az igét. Mert a modern és posztmodern alkotások nem kizárólag gyönyörködtetnek, nem boldoggá tesznek, nem mindig örömre hangolnak, hanem az emberi érzelmek, a tudat és tudatalatti sokkal szélesebb skálájával játszanak. A Hargitai Szalont a szervezők már a tavaly közös témára hangolták. Akkor a Káosz architektúrájával kellett megküzdeniük a résztvevőknek, de az idei kihívás sem maradt alábbrendű: Jelen-jellem-jelenlét. Jelen? Persze, mindannyiunk jelene. Jellem? Ugyan kinek a jelleme? A művészé, a nézőé avagy mai világunk jól ismert  típusfiguráié ? És a jelenlét? Vajon kinek a jelenléte? A művészé a társadalomban? Vagy zaklatott és rohanó, olykor gondolkodó és alkotó tagjai iránt oly gyakran érzéketlen társadalmunk otromba, behatolása a művész érzékeny lelkivilágába ? Szóval a téma körül szép számmal akadnak kérdőjelek és talán ezért is olyan változatosak a válaszok. Derűsek vagy borúsak, groteszkek vagy fájdalmasak, töprengőek vagy ötletszerűek, a létezés alapkérdéseire választ keresők vagy az az élet apró mozzanataiba belekapaszkodók. És mindezt teszik egyazon műfajon belül ugyanúgy, mint a műfajok és technikák egymásba hatolásával, ötvözödésével, hagyományos vagy új eszközök igénybevételével. Aki figyeli a Hargita megyei képzőművészeti élet alakulását, a legtöbb, itt kiállított műről már akkor is el tudná mondani, hogy kinek a kézjegyét viseli, ha nem látná a nevet. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy művészeink önálló egyéniségek és  nem riadnak vissza a művészi jelenlét, jelen és jellem – azaz a közös téma - legfontosabb összetevőjétől, az állandó szellemi készenlétet feltételező munkától.

Székedi Ferenc