Szubjektív sorok arról, ami örök

Soó Zöld Margit munkái a kolozsvári Művészeti Múzeumban


Dubrovniki emlk Dubrovniki emlék
Ismét itthon. Nyár eleji kiruccanásom élményeivel gazdagabban, de egy kiállítás megnyitóval szegényebben.
 
A veszteség pótolhatatlan. Az ünnepi percek hangulata, amelyet a művész jelenléte tett még ünnepélyesebbé, a pillanattal együtt elszállt – mondhatnám, ha nem Soó Zöld Margitról lenne szó. Az Ő esetében viszont csínján kell bánni a szavakkal. Hiszen Soó Zöld Margit úgy is ünnepélyessé tudja tenni a pillanatot, a pillanatokat, a mindenkoriakat, hogy belopja személyét, mondjam hát ki bátran, varázslatos lényét munkáiba. A Bánffy-palota földszinti termeinek hűvösében bóklászva ezért éreztem úgy, hogy ott van mellettem. Hogy együtt gyönyörködünk Gilovics mester „egyszer volt, hol nem volt” Petőfi utcai házának mosolyában (az utca neve sem a régi már), szívjuk magunkba a dobrudzsai ősz illatát-zamatát, raktározzuk el egy füzesmikolai alkony emlékét, teszünk kitérőt a még érintetlen szépsége teljében pompázó Dubrovnikban, pihenünk meg egy halásztanyán vagy éppen Jozefa néni öreg házának környékén, hogy aztán egy hűvösen ziháló nádasmenti ösvényről eljussunk az aranyló dombok alján megbúvó aprócska házakig miközben évtizedek súlyát nyögő göcsörtös fák, szilárd talajért epedező gyökerek szegélyezik utunkat. A csíkdelnei télből egy óriáslépéssel pedig már a jászdózsai perzselő nyárban oldjuk szorongásainkat, beleveszünk a végeláthatatlan sík mezők levegőegébe, s „a felhők honából, ég guzsalyából” merítünk erőt a továbblépéshez.

Igen, hazajöttem. Most már tényleg itthon vagyok azok között az ismerős színek és formák között, amelyekkel Soó Zöld Margit évtizedek óta, apránként meg-megajándékoz bennünket, szerencsés kolozsváriakat. Másokat is, de mi szerencsésebbek vagyunk, mert szinte évente gyönyörködhettünk egy-egy kamara kiállításnyi anyagban.  Nem beszélve a megyei tárlatokon és a Barabás Miklós Céh csoportos kiállításain bemutatott tollrajzairól, pasztelljeiről. S most mindez itt együtt a legszakavatottabb és legértőbb válogatásban. Úgy ahogyan azt csak egy igaz barát és művésztárs, a kiállítás rendezés nagymestere, Unipán Helga teheti. Köszönet érte mindkettejüknek, s persze a  kiállítás ötletadójának, a művész fiának, Soó Zöld Balázsnak, aki egyébként az Unipán Helga tervezte, Demény Péter előszavával (fotók: Feleki István, Márton Zoltán) megjelent igényes katalógus kiadója is. És köszönet a befogadóknak, a kolozsvári  Művészeti Múzeumnak, élén Lucian Nastase-Kovács igazgatóval.

Egy műalkotás akkor él igazán, ha közkinccsé válik, ha kikerül a műterem falai közül. Jól tudja ezt Soó Zöld Margit, ezért is jelentkezett oly gyakran az utóbbi években kiállításaival a közönség előtt, jobbára kedvenc kiállítóhelyén, a nevéhez ezer szállal kötődő Barabás Miklós Galériában. Az egykori neves kolozsvári grafikai iskola  holdudvarában kiteljesedett, Szolnay- és Munkácsy-díjas művész ugyanis az 1994-ben újraalakított Barabás Miklós Céh alapítótagja. A Művészeti Múzeumban utoljára 1994-ben mutatkozott be nagyszabású, retrospektív kiállítással, amelyet akkor mentora, a grafikai iskola megteremtője, Andrásy Zoltán nyitott meg, méltatva egyik legtehetségesebb tanítványa érdemeit: kiváló rajztudását, színérzékét, kompozíciós erényeit, precizitását, de ugyanakkor magával ragadó spontaneitását is, asszociációs készségét, a természetből kiinduló, de gyakorta az elvonatkoztatás magasiskoláját is megjárt munkáinak erőteljes kisugárzását, sajátos hangulatát.

Huszonkét esztendő elteltével most ugyanitt, a Bánffy-palota földszinti termeiben mérhetjük fel azt az utat, amit a művész azóta bejárt. Úgy, hogy a régebbi munkáiból is kapunk csöppnyi ízelítőt. Gondolok itt többek között  a kor hangulatát is sejtető, kifejező tollrajzaira, amelyek a modern grafika sajátosan látványos, szürrealisztikus-szimbolikus vonulatát erősítik. A figurális részletek, természeti, florális, zoomorf, illetve antropomorf elemek drámai kompozíciókká állnak össze. A művész csapongó fantáziája hűvösen kimért, nagyvonalúan elegáns vonalbeszéddel párosul. Az egymásba fonódó képi síkok szinte mozzanatokra bontva sejtetik a mozgást, az öröklét és a mulandóság ellentétének képi harmóniává lényegített együttes létét. De láthatunk néhány kitűnő portrét is, és a művész sírva-nevető lelkületéhez oly közel álló bohóc ábrázolást.

Idők, terek, évmilliók és kozmikus mélységek, magaslatok között evickélve csöppenünk a mába, hogy a múlt relikviáit, képletesen szólva, aranyba foglaló, a művészet aranyába menekítő  Soó Zöld Margittal együtt hódoljunk a nagybetűs Természetnek és a nagybetűs Embernek, aki keze munkájával csodákra volt képes.  Ezekből, az immár elpusztíthatatlan csodákból kapunk most ízelítőt a kolozsvári Művészeti Múzeumban. Köszönjük. Közelgő születésnapja alkalmából pedig boldogságot, erőt, egészséget kívánunk a nagybetűs művésznek, SOÓ ZÖLD MARGITNAK, szeretett Itikénknek!