Él a Sóvidéken egy madárcsontú ember, akire az élet, az erdélyi magyar
sors súlyos terheket rótt.
Egy olyan ember, aki rengeteg saját gondja-baja mellett a világ fájdalmát
is magára vette, s azt egyenes gerinccel, becsülettel, példát mutató
méltósággal cipelte.
Egy ember, akinek lételeme a rajz, a szülőföld megörökítése.
Bár a rajzolás iskolás korától kezdve vonzotta, kereskedelmi középiskola
után a kolozsvári egyetem jogi és közgazdasági karára iratkozott be.
Ehhez a döntéshez családi és tanári intés egyaránt hozzájárult. Mindenki
óvta a művészpályától, mert az, akárcsak manapság, akkoriban sem jelentett
biztos megélhetést.
Kolozsváron azonban olyan művésztársaságba került, amelynek tagjai saját
életpéldájukkal győzték meg arról, hogy a művészetért vállalt mindennapi
terheket, a vívódást és a nélkülözést az alkotás öröme mindenképpen
kárpótolja. Otthagyta a jogi és közgazdasági kart, s képzőművészetet
tanult: festészetet – a legjobb erdélyi tanárokkal.
Magatartásában inkább azokat a művészeket követte, akik a megkövetelt
szocialista realizmussal szembehelyezkedve, anyagi és erkölcsi elismeréssel
mit sem törődve, saját útjukat járták. Művészetében pedig idejekorán
rátalált saját nyelvezetére, és saját világot teremtett hamarosan magának.
Olyan alkotások kerültek ki keze alól, amelyek egyszerre feleltek meg
a szakmai tudás támasztotta követelményeknek és a modern művészet ízlésének.
Amikor már a fa és annak sorsa kezdték foglalkoztatni, művészete már
érett szakaszába jutott. Ekkor kezdődött el nála annak a világnak a
kibontakozása, amely a sóvidéki élményt általánossá nemesítette, egyetemesen
érthetővé formálta. A megcsonkított, derékba tört, ki tudja milyen sorscsapások
által megcsavart, megkínzott fák így kezdtek el az emberi sorsokhoz
hasonlítani.
Volt, amikor többet magyaráztak bele rajzaiba, mint amennyit szabad
lett volna. Volt, amikor a hivatalos hatalom lesújtott rá. Volt úgy,
hogy még inkább magára maradt harcával. Akkor is a rajzba menekült,
akkor is folytatta azt, amit elkezdett, s amiről minden bizonnyal már
életében nem is lesz képes lemondani.
Lapjain a fekete és a fehér küzd meg egymással, rafinált egyensúlyra
törekedve. Az árnyék és fény úgy viaskodik ezekben az alkotásokban,
hogy egyik vagy másik jottányi megengedhetetlen előnyre szert ne tehessen.
Leheletfinom egyensúlyuk a kompozíciónak, a mondanivalónak van alárendelve,
s tán olyakor a pillanatnyi hangulatnak nemkülönben. A művész éppen
annyi derű- avagy borúlátás visz bele esetenként ezekbe a munkákba,
amennyit az adott helyzetben kívánatosnak tart. Így válnak munkái egyféle
rajzolt napló lapjaivá egyben, amelyekről pontosan leolvashatjuk, mikor
milyen csapás érte az alkotójukat, népét, szülőföldjét.
A művész teljes mértékben uralkodik eszközei fölött. Úgy bánik tussal,
szénnek, ceruzával, pasztellel és olajfestékkel, hogy az általa szükségesnek
tartott hatást elérje. S bár a kettétört, megcsonkított, szenvedő fáinak
egyik-másik, a törzshöz s a gyökérhez alig néhány rosttal kötött ágán,
helyenként az életigenlés jeleként új, fiatal és ígéretes hajtások és
madárfészkek jelennek meg, munkáit elsősorban nem a derűlátás, hanem
inkább a drámai hangulat sőt, a tragédia jellemzi.
Úgy örökíti meg a drámát, mintha feltartott kézzel csak azt mondaná:
nem tehetek róla.
Mintha széttárt karokkal csak azzal védekezne: ilyen korban éltem én
ezen a földön.
Él egy művész ezen a sóból épített földön, aki a kettétört fatörzsből
megalkotta a népének sorsát talán legjobban jellemző motívumot: a székely
csúcsívet.
Egy nagy alkotó.
Aki a Sóvidékit egyetemessé tette.
Egy sokszor – mikor az élet, mikor pedig emberek által – kirabolt egyén.
Aki saját gondjai és bajai mellett szülőföldje és a világ fájdalmát
is önként és méltósággal cipelte.
Egy kiváló művész.
Aki nem hódolt be múló divatoknak.
Egy tanítómester.
Aki legnagyobb kétségbeesései közepette is folyvást arra buzdított:
ne adjátok fel a reményt.
Egy igaz, becsületes ember.
Akit a fa ikertestvérévé fogadott.
Egy madárcsontú lény.
Aki képzeletünket szárnyalni tanította.
Kusztos Endre.
Tibori Szabó Zoltán
Az Erdélyi Művészet tizenkilencedik száma 2005