Sóvidéki és egyetemes. Gondolatok Kusztos Endréről és művészetéről

Él a Sóvidéken egy madárcsontú ember, akire az élet, az erdélyi magyar sors súlyos terheket rótt.
Egy olyan ember, aki rengeteg saját gondja-baja mellett a világ fájdalmát is magára vette, s azt egyenes gerinccel, becsülettel, példát mutató méltósággal cipelte.
Egy ember, akinek lételeme a rajz, a szülőföld megörökítése.
Bár a rajzolás iskolás korától kezdve vonzotta, kereskedelmi középiskola után a kolozsvári egyetem jogi és közgazdasági karára iratkozott be. Ehhez a döntéshez családi és tanári intés egyaránt hozzájárult. Mindenki óvta a művészpályától, mert az, akárcsak manapság, akkoriban sem jelentett biztos megélhetést.
Kolozsváron azonban olyan művésztársaságba került, amelynek tagjai saját életpéldájukkal győzték meg arról, hogy a művészetért vállalt mindennapi terheket, a vívódást és a nélkülözést az alkotás öröme mindenképpen kárpótolja. Otthagyta a jogi és közgazdasági kart, s képzőművészetet tanult: festészetet – a legjobb erdélyi tanárokkal.
Magatartásában inkább azokat a művészeket követte, akik a megkövetelt szocialista realizmussal szembehelyezkedve, anyagi és erkölcsi elismeréssel mit sem törődve, saját útjukat járták. Művészetében pedig idejekorán rátalált saját nyelvezetére, és saját világot teremtett hamarosan magának. Olyan alkotások kerültek ki keze alól, amelyek egyszerre feleltek meg a szakmai tudás támasztotta követelményeknek és a modern művészet ízlésének.
Amikor már a fa és annak sorsa kezdték foglalkoztatni, művészete már érett szakaszába jutott. Ekkor kezdődött el nála annak a világnak a kibontakozása, amely a sóvidéki élményt általánossá nemesítette, egyetemesen érthetővé formálta. A megcsonkított, derékba tört, ki tudja milyen sorscsapások által megcsavart, megkínzott fák így kezdtek el az emberi sorsokhoz hasonlítani.
Volt, amikor többet magyaráztak bele rajzaiba, mint amennyit szabad lett volna. Volt, amikor a hivatalos hatalom lesújtott rá. Volt úgy, hogy még inkább magára maradt harcával. Akkor is a rajzba menekült, akkor is folytatta azt, amit elkezdett, s amiről minden bizonnyal már életében nem is lesz képes lemondani.
Lapjain a fekete és a fehér küzd meg egymással, rafinált egyensúlyra törekedve. Az árnyék és fény úgy viaskodik ezekben az alkotásokban, hogy egyik vagy másik jottányi megengedhetetlen előnyre szert ne tehessen. Leheletfinom egyensúlyuk a kompozíciónak, a mondanivalónak van alárendelve, s tán olyakor a pillanatnyi hangulatnak nemkülönben. A művész éppen annyi derű- avagy borúlátás visz bele esetenként ezekbe a munkákba, amennyit az adott helyzetben kívánatosnak tart. Így válnak munkái egyféle rajzolt napló lapjaivá egyben, amelyekről pontosan leolvashatjuk, mikor milyen csapás érte az alkotójukat, népét, szülőföldjét.
A művész teljes mértékben uralkodik eszközei fölött. Úgy bánik tussal, szénnek, ceruzával, pasztellel és olajfestékkel, hogy az általa szükségesnek tartott hatást elérje. S bár a kettétört, megcsonkított, szenvedő fáinak egyik-másik, a törzshöz s a gyökérhez alig néhány rosttal kötött ágán, helyenként az életigenlés jeleként új, fiatal és ígéretes hajtások és madárfészkek jelennek meg, munkáit elsősorban nem a derűlátás, hanem inkább a drámai hangulat sőt, a tragédia jellemzi.
Úgy örökíti meg a drámát, mintha feltartott kézzel csak azt mondaná: nem tehetek róla.
Mintha széttárt karokkal csak azzal védekezne: ilyen korban éltem én ezen a földön.
Él egy művész ezen a sóból épített földön, aki a kettétört fatörzsből megalkotta a népének sorsát talán legjobban jellemző motívumot: a székely csúcsívet.
Egy nagy alkotó.
Aki a Sóvidékit egyetemessé tette.
Egy sokszor – mikor az élet, mikor pedig emberek által – kirabolt egyén.
Aki saját gondjai és bajai mellett szülőföldje és a világ fájdalmát is önként és méltósággal cipelte.
Egy kiváló művész.
Aki nem hódolt be múló divatoknak.
Egy tanítómester.
Aki legnagyobb kétségbeesései közepette is folyvást arra buzdított: ne adjátok fel a reményt.
Egy igaz, becsületes ember.
Akit a fa ikertestvérévé fogadott.
Egy madárcsontú lény.
Aki képzeletünket szárnyalni tanította.
Kusztos Endre.

Tibori Szabó Zoltán

Az Erdélyi Művészet tizenkilencedik száma 2005