A tegnap elbontottuk Vetró Bodoni Zsuzsa emlékkiállítását. Ennek kapcsán idéződött fel bennem a 2012-ben, a rajztagozat 40 éves évfordulóján vele készített interjúm. Én ezzel emlékezem Zsuzsika nénire. (fotó: 2011, rajztagozat kiállításának megnyitója)

Dobolyi Annamária (D.A.): Hogyan kerültek Kézdivásárhelyre? Első benyomások, élmények, fogadtatás… Pontosan melyik évtől kezdve tanítanak a rajztagozaton?

Vetró B. Zsuzsa (V.ZS.): Én követtem a férjemet, 1975-ben érkeztem Kézdivásárhelyre, akkor már a rajztagozat szép eredményekkel dicsekedhetett. Az első benyomásaim abszolút pozitívak voltak, nagy szeretettel, barátsággal, kedvesen fogadtak itt a tanárkollégák, és általában az emberek. Sokan csodálkoztak azon, hogy mit keres itt két kolozsvári fiatal képzőművész, akkor amikor mindenki nagyobb városokba irányult. A férjem első perctől nagyon elégedett volt, jól érezte magát itt, eszébe sem jutott másfelé menni. És valóban, ez a gyönyörű, szép kisváros, a jó iskola a jól felszerelt rajzteremmel, az igényes képzőművészeti oktatás, amit már a lelkes művészházaspár, Kosztándiék elindítottak – nekem is otthonommá lett.

Kezdetben egy 5. osztályos grafika csoportom volt, mert rövidesen megszülettek a fiaink, de azt követően évről évre nőtt az óráim száma a rajztagozaton. 1990-ig a katedrám csak úgy állt össze, ha a város három-négy iskolájában is tanítottam. Reggelente nem azon gondolkodtam, hogy hányadikosokkal kezdek, hanem azon, hogy milyen irányba vegyem az utam, melyik iskolába kell elérnem.

D.A.: Hogyan látták akkor a rajztagozat jövőjét?

V.ZS.: Én akkor fiatal tanárként úgy éreztem, hogy ez a legszebb, legjobb dolog, ami velem történhetett: gyerekek közt művészettel foglalkozni. Szeretettel, élvezettel tanítottam 35 éven keresztül, s még ma is van néhány órám a tanítóképző főiskolán. Ennél szebb pályát nem is tudnék elképzelni! Azon, hogy milyen jövője van a tagozatnak nem gondolkoztam sokat, inkább azt éreztem, hogy igazán csak ennek van jövője, és nem utolsó sorban átsegíthet azokon a feszültségteljes évekenamiket akkoriban éltünk. Gyógyír volt művészetről elmélkedni, alkotni, kiállításokra járni gyereknek is, szülőnek is és persze nekünk is. Alig is értettem, hogy milyen nehezen vívták ki évről-évre a tagozat jóváhagyását, de szerencsére ügyes vezetőink voltak, akik mindig tudták hogyan kell intézkedni, így a rajziskola 40 éve töretlenül működhet.

D.A.: Melyek voltak a gyakori témák/technikák? Mennyire volt ebben meghatározó az Önök művészete?

V.ZS.: Rengeteg témával foglalkoztunk az évek folyamán. Sokat vázlatoztunk, krokiztunk, tanulmányokat készítettünk. Rajzoltuk, festettük az iskolát, a múzeumot kívülről-belülről, az udvartereket, a főtéri eklektikus épületeket, a környékbeli falvak templomait, utcáit, szép tájrészleteket, csendéleteket, portrékat, önarcképeket, virágokat, fákat örökítettünk meg. A föld problémáival is foglalkoztunk, feldolgoztuk a 1848-as, 1956-os eseményeket, királyaink és szentjeink életét, irodalmi illusztrációkat készítettünk, a játék, a tánc, a zene szépségét próbáltuk megragadni, a csendet, a növekedést, a száguldást vagy a repülést igyekeztünk képbe fogalmazni, és még sok mindenre odafigyeltünk, ami a gyerekeket érdekelte: szeretet, barátság, összetartozás. Kalandoztunk Európában vagy más földrészeken, akár az űrben vagy vízi világban. Igyekeztem rávenni a tanítványaimat, hogy nyitott szemmel járjanak, mindent jól megfigyeljenek és sajátítsák el azt, amit meg lehet tanulni: a rajzolási technikákat, a méréseket, arányosítást, árnyékolást, ecsetkezelést, színtani ismereteket, grafikai eljárásokat, kollázs, montázs lehetőségeket, hogy tudják alkalmazni a saját kompozíciójukban. Legfontosabb feladatomnak azt tartottam, hogy olyan helyzetbe hozzam a gyerekeket, hogy kívánjanak rajzolni vagy festeni. Meséltem, olvastam, verset mondtam, albumokat nézegettünk, zenét hallgattunk, együtt bontogattuk a téma kínálta lehetőségeket, míg beugrott az ötlet, működésbe lépett az emlékezet, a képzeleterő és beindult az alkotómunka. Onnan tovább már csak irányítgattam mindenkit a maga mezsgyéjén. Egy újabb technika bevezetése még vonzóbbá tudta tenni a témát. Örültem, ha láttam, hogy foglalkoztatja a gyerekeket a téma, ha ők maguk is dokumentálódtak, ha többször is átkomponálták a munkájukat, ha kísérleteztek, hogy kifejezőbbé tegyék a gondolati tartalmat, ha törekedtek az esztétikumra.

Ceruzával, tussal, akvarellel, temperával, olajfestékkel mindenki dolgozott, fehér-fekete linómetszetet és kollázst is mindenki készített, de színes linót, szenet, diópácot, monotípiát, kollográfiát, akrillt, pasztellt csak akkor vezettem be, ha igény, érdeklődés és mód is volt rá. A festményeken és képgrafikákon kívül készültek plakátok, lemezborítók és üdvözlőlapok is.

D.A.: Milyen volt a rajztagozat és a múzeum kapcsolata?

V.ZS.: A múzeum fennállása óta minden évben itt állítanak ki a diákok, kivéve azt a négy évet, amikor 1990 előtt nem lehetett a nagyteremben időszakos kiállításokat rendezni. De nemcsak a rajztagozatos kiállításokra jöttek el szép számban gyerekek és szülők, hanem más képzőművészeti tárlatokra is, mert a megnyitókon megismerhették a művészt és azt is, aki méltatta a kiállítást. Ezenkívül minden kiállításra elvittük a múzeumba a rajztagozatos osztályokat, téma- és technikaelemző órákat tartva. Ilyenkor nem a kézügyességük fejlesztésére törekedtünk, hanem a szellemi-, értelmi fejlődésüket céloztuk meg, mert nem 25-30 diákból kívántunk négy év alatt képzőművészt faragni, hanem azt akartuk, hogy művészetet értők és kedvelők legyenek, művelt fiatallá váljanak.

D.A.: Esetleg érdekes történet, szituáció…

V.ZS.: Minden óra egyszeri és érdekes volt számomra, és gondolom, hogy a gyerekek többségének is. De azok a helyzetek voltak érdekesebbek, amikor kimozdultunk akár egy kiállításra, akár a városközpontba rajzolni, akár hétvégi biciklitúrák alkalmával rajzolni mentünk. Ezeknek a fénypontja egy rajztábor volt, amit Haralyban szerveztünk meg és egy igazi, izgalmas művésztáborrá alakult. Minden délelőtt tájképeztünk olajjal, délután grafikázni, akvarellezni lehetett, este kiértékelő volt, majd jött a művészettörténeti óra, minden diák bemutatott egy művészt, akinek munkásságáról még otthon felkészült. A 8-10 napos tábor végén a haralyi művelődési házban kiállítottuk a munkákat.

D.A.: Úgy tudom a rajztagozatos diákok mindig jól szerepeltek az iskolai farsangokon is. Talán ez nem véletlen…

V.ZS.: Volt egy olyan időszak, amikor a férjemmel csak egymás között versenyeztünk, hol az én osztályom, hol az övé volt a nyertes. A rajzterem a farsang előtti napokban mindig egy óriási műhellyé változott át, ahol az egész iskola ott gyártotta a díszleteit, maszkjait. Sokszor hasra fekve festették a gyerekek a tornyokat, a várakat, a vízeséseket, a Trianon palotát vagy a Big Bent. Ilyenkor megtanultak együtt dolgozni. Azt is mondhatnám, hogy a farsangok személyiségépítő, csapatszellem-erősítő programok voltak. Ugyanakkor a rajzteremmel ekkor ismerkedtek meg az iskola azon diákjai, akik nem rajzosztályban jártak. Mindenki belopakodott egy ollóért vagy ragasztóért, és akkor csodálkozott rá, hogy ilyen is van a Nagy Mózesben.

D.A.: Kik tanítottak még az elmúlt években a rajztagozaton?

V.ZS: A kisebbik fiunk, Vetró Barnabás a 2002-2003-as tanévben helyettesítette a férjemet. Ő újításként bevezette a számítógépes grafikát a bohóc témára, amit az akkori ötödikesek lelkesedéssel fogadtak. A nagyobbakkal logóterveket és kollázsokat készítettek.

D.A.: Mi a véleményük arról, hogy nincs középiskolai szintű képzőművészeti oktatás a városban? Ha tovább akar tanulni valaki, 9. osztálytól más városba kell mennie?

V.ZS.: Szerintem ehhez elsősorban több képzőművészre lenne szükség Kézdivásárhelyen, és nem valószínű, hogy egy megye két művészeti középiskolát is tudna működtetni. Mi nagyon örvendtünk, amikor 1990-ben a zeneiskola mellett Sepsiszentgyörgyön megalakult a képzőművészeti tagozat is, mindkét fiunk ott végezte el a középiskolát. Hálásak vagyunk, hogy alkotó embert faragtak gyermekeinkből, mindketten ma is megállják a helyüket, jó emlékeik vannak az iskolájukról, az itteniről és a sepsiszentgyörgyiről is. És nemcsak ők vélekednek így.

D.A.: Hogyan sikerült a pedagógusi és a művészi pályát összeegyeztetni? Milyen hatással voltak egymásra?

V.ZS.: Össze lehetett egyeztetni, hiszen a mindenségről szól a dolog, s egyik a másiknak a meghosszabbítása. Mégis néha nagyon kimerített a napi 6-8 órai tanítás, éppen a sokrétűsége miatt, máskor szinte gyerekjátéknak tűnt.

D.A.: Így visszatekintve, mire a legbüszkébbek a tanári pályát illetően?

V.ZS.: Arra, hogy sok ügyes, tehetséges gyermek között dolgozhattam, és hogy ezeknek a gyerekeknek tudtam valamit nyújtani. Munkáikat elküldtük Japántól Ausztráliáig, Magyarországon keresztül Német-, Francia- és Finnországig, ahol megismerték a gyerekrajzokon keresztül Kézdivásárhely és a Nagy Mózes Líceum nevét. Ugyanakkor bebizonyosodott számukra, hogy ha komolyan dolgoznak, annak eredménye lesz. Lett is: Tokióból különdíj, Finnországból I., Moszkvából II. díj, Budapestről egy 1956-os témájú pályázaton négy I. díj, Bukarestben Az én történetem témára egy I.díj és három dicséret, Beregszászról Csernobil tragédiája pályázatra I. díj, Hatvanból a Rózsacsoda témára négy aranydíj, Együtt a szeretetben c. pályázatra egy különdíj, arany-, ezüst- és bronzdiplomák, Szentesről Erdély kincsei. Szülőföldem kincsei témára II., III. helyezés. A Cimbora diáklap által meghirdetett Önarckép, Meseillusztráció, Farsang és Mi leszek, ha nagy leszek című pályázatokon első díjtól a dicséretig díjazták a diákjainkat, de eredményeket értek el a román posta által meghirdetett bélyegterv pályázatokon, kül- és belföldi nagycsaládosok rajzversenyén, különböző plakátversenyeken, megyei képeslapterv pályázatokon is. A gyerekek díjazott munkái megjelentek Az öt titok könyvében és a háromnyelvű Az aranytulipán című mesekönyvben is. Még nekem, mint irányítónak is küldtek oklevelet Lengyelországból, Bulgáriából és Magyarországról, a tanítványaim színvonalas szerepléséért.