Boldizsár Szabolcs fuvolaművész játékát követően házigazdaként Nagy Miklós Kund üdvözölte a résztvevőket, és elmondta, nagyon örvend annak, hogy a művésztelepen készült rangos, érdekes anyagot vendégül láthatja a galéria.

– Eldöntöttük, hogy a nyári szünet után úgy nyitjuk meg a ház kapuját, hogy a fiatal, kortárs művészeknek is adjunk bemutatkozási felületet. E kiállításon azokat a kísérleteket láthatjuk, amelyek nyaranta folyamatosan felmutatják, hogy milyen színes és gazdag az a generáció, amely az idősebb nemzedékeket követi – mondta a házigazda, majd Berze Imre mutatta be a tárlatnyitón részt vevő alkotókat.

A kiállítást Kovács Árpád művészettörténész méltatta. Elárulta, magánkezdeményezésre, hivatásos képzőművészek részvételével első ízben 2013. június 27-e és július 4-e között szerveztek művésztelepet Nyárádszeredában.

– Örvendetes dolog, hogy Erdélyben, Székelyföldön egyre több alkotótábor üti fel a fejét, és az ideális alkotási közegekben nap mint nap olyan meghatározó művek születnek, melyek a kortárs helyi képzőművészet megújulását eredményezhetik. A közelmúltban ilyen szándékkal alakult meg a Jelek szobrászati alkotótábor Sepsiszentgyörgyön, illetve tavaly nyáron a Pulzus Székelyudvarhelyen is. Éppen ez utóbbi ihlette a nyárádszeredai művésztelepet, melynek megálmodója és teljes körű támogatója helyi vállalkozó, Tordai Levente, aki aktív sportolóként érmek sokaságát hozta éveken át haza Székelyföldre, és manapság egyik mecénása a helyi Bekecs néptáncegyüttesnek.

A 2018-as Zereda kimondottan egy jó és különleges csapatot hozott össze. különböző világok egymásmellettiségéről van szó, de fontos kiemelni, hogy a tábor ideje alatt a művészek, a munkák hatottak egymásra, és így létrejöttek különböző metszéspontok, közös „vonások”. Az idei felhozatalban a frissesség és kiforrottság dialógusai valósulnak meg különböző formákban; az alkotók pedig az ezeket egybefogó narratíva lehetőségeivel kísérleteznek. Ezen a kiállításon a táborban részt vevő művészek munkásságába, gondolati és perceptuális világába nyerhetünk bepillantást.

Amikor e kiállítás megnyitására felkérést kaptam, elgondolkodtam azon, hogy miért verődnek kisebb-nagyobb csoportba a képzőművészek, hisz sajátos, felismerhető (tehát elkülöníthető) önkifejezési formára törekszenek. És arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez a tábor, a csoportos munka azért jó a csoport tagjainak, mert ezek kölcsönhatások, a táborban született műtárgyaknak – szoktuk mondani – erősíteniük kell egymást, és ha megfigyelik, ezen a kiállításon úgy vannak elrendezve a műtárgyak, hogy az egyik engedje élni a másikat, és ez a tárlatnak is többlettartalmat ad.

A közös vonásoktól függetlenül azonban még hozzá kell fűznünk azt a humboldti premisszát, amely szerint a műalkotásnak eleven, személyes jellege kell legyen, hiszen ugyanúgy egyedi, mint alkotója, egyetlen vonását sem lehet módosítani anélkül, hogy az alkotás egésze meg ne szenvedje azt. Tehát a művészek hatnak egymásra, akadhatnak közös vonások, de ez nem sértheti az alkotói szabadságot és a műtárgyak egyediségét. A kiállításon hagyományos és alternatív műfajok jutnak érvényre egyaránt, nagy fontossága van a művek anyagszerűségének is, hiszen a megválasztott anyagok, amellett hogy különböző princípiumokat képviselnek, szimbolikus értelemben is hatnak.

Daczó Enikő gondolatébresztő installációkat – A teremtés misztikája, a szülésznő áldása – és performance-okat készít, ismertek a nőiséget meghatározó jegyeket vizsgáló műtárgyai, a női lélek érzékenysége, sérelmeinek és örömeinek tematizálása. Szimbolikus, többletjelentésű képcímeket adott a táborban született alkotásoknak, melyekre az erős gesztusok és a leredukált színek egyaránt jellemzőek.

Dóró Sándor a Drezdai Képzőművészeti Egyetem Anatómia Tanszékének docense. Sorozatokat készít, a kiállításon egy portrésorozata látható, a fehér papíron erős, színes kontúrokkal rajzolja meg alakjait, a személyiségjegyeket, de a fény-árnyék hatásokat figyelve, a harsány színek felvonultatásakor érezhető az improvizatív kézmozdulatok tusája. A képek a pillanat fogságában készülnek, majd később igyekszik a kompozíciós elveket is alkalmazni. Ezek a színes grafikák vitalitástól duzzadnak. Jól látszik az is, hogy a művész szeret kísérletezni, a nemes eszközök lehetőségeit kutatja, a korszerű akrilfesték és a papír találkozásából születnek a munkái. A képek a pillanat fogságában készülnek, aztán elrendezi, sorba rakja őket.

Fábián Emőke a képzeletbeli tájkép témáját követi, érdemes megfigyelni, ahogyan a különböző színekkel gazdagítja a felületeket, újabb jelentéseket igyekszik sugallni a szín- és ecsetkezelés által. Az előző időszakhoz képest fontos változás figyelhető meg, az, hogy a színvilága kivilágosodott, az ecsetkezelése játékosabbá vált, de azért törekszik egyfajta „fegyelmezettségre” is. Nagy hangsúlyt fektet a harmóniákra mind színben, mind formában, ugyanakkor egyes helyzetekben megtöri azt, hogy ritmust teremtsen és variáltabbá tegye a felületeket.

Kuti Botond az összegző és művészettörténeti hidat képező székelyföldi művész, aki sikeresen valósítja meg a huszadik század irányzatait szintetizáló értékmentési műveletet. Tetten érjük alkotásaiban a fotorealista megközelítést, a számítógépes képfeldolgozás módszereit, a konceptuális szerkesztési viszonyulást, az egzisztencialista térmegoldásokat, az absztrakt expresszionista ecsetkezelést stb. Megfigyelhető összegző művésztársunknál az impresszív festésmód néhány jellegzetes megoldása, a romantikus drapériakezelés stb. A többféle művészeti irányzatot szintetizáló festmények egy újszerű avantgárd alkotásmódra utalnak, amelynek elengedhetetlen eszköze a folyamatos kísérletezés. A mulandóságot sugalló tematikák érdeklik, az ember halandósága és környezetének lassú pusztulása, rothadása. Mindezek ellenére mégis az elmúlás tragédiájának szépsége az, ami folyton inspirálja, újra és újra munkára készteti. Elhagyott iskolák, tönkrement színházak, félig összedőlt, patinás lakótömbi szobák, és az emberi test, melynek szépsége véges. Itt kiállított festményeinek anyagkezelése és színvilága felidézi mindazokat a viszonyokat, amelyek miatt a római-görög művészetben Pax/Eirene istennő kultusza tavaszkultuszként is szimbolizált, azonban a munkára jellemző dinamikusság mindezt még egy jókora csavarral is ellátja.

Major Barna művészetében – a kolozsvári főiskola elvégzésétől napjainkig – az absztrakt és a figuratív képi kifejezésmód egyaránt tetten érhető. Mindkettőnél a művészetet tisztelő, igényes, saját határait feszegető, a hitelességet kereső és állandó szakmai alázattal festő Major Barna van jelen.

Absztrakt festményein a színek harmóniája, az esetenként szabályosan lüktető felületek elhelyezése és azok rendezésének logikája határozzák meg a képek szerkezetét. Ezek a festmények a világból mind a mikro-, mind a makrokozmosz szintjén villantanak fel, tárnak elénk érdekes, izgalmas részleteket, momentumokat. Figuratív képei a látható, megfogható, fizikailag érzékelhető, reális lét tükörképei, amelyek Major sajátos optikáján átszűrődve születnek meg. Jellegzetességük, hogy nézőpontjuk gyakran csak egy szűkre nyitott „résen” át láttatják a világot. Ezért a fókuszba vett tárgyak, épületek, tájelemek részletei, a színek ereje, a fény-árnyék játékai markánsabbak.

Peter Felixnek számos installációja ismert, az itt kiállított Fuvallat című képe egy applikáció, a fa, a deszka és a fém összekapcsolásából született, amelyet szimbolikus tartalommal, jelentéssel ruházott fel a művész. A Vízió I. című képe esetében a tudatos komponálás, a különböző horizontok ismétlése és megmutatása figyelhető meg egy nagyon kellemes és megnyugtató színvilággal.

Vízió II. című térplasztikája szimbolikus, játékos tartalommal van felruházva, ugyanakkor értékelni kell azt a törekvését, ahogyan a klasszikus és modern szobrászati anyagokat ötvözi és felhasználja.

Sipos Gaudi Tünde sorozatrajzai motívumszériák, előszeretettel használja az ismétléseket, melyek csak mélyítik az egyedi formák tartalmát. Kerekded, burkoló foltok, amelyek magukban hordanak egy magszerű formát, mintha a kezdetek kezdetét idéznék. Ez a feketével, fehér alapon kibontakozó körkörös forma ölelő, óvó forma. Ismétlődő mozgással végzett rajzolása, ritualitása egy majdnem szakrális idő lenyomata, graféma, mely a létezés konkrétumáról, pulzusáról számol be. Tollrajzainak leegyszerűsített formavilága a körkörös ismétléssel a középpont kérdését járja körül. Az egymásra épülő árnyalatok és feltűnő figurák körforgása az egyensúly vélhető lehetőségére utal.

Szabó Csongor Előkészített rajz című sorozata először egy könnyű, játékos megoldásnak tűnik, ugyanakkor tetten érhető benne egy erős gondolatiság és jelszerűség.

Berze Imre Silencium című plasztikája a tábor ötletgazdája, lelke és házigazdája, munkáiban törekszik az építészeti rendre és racionalitásra, a szobrászati empátiára és spontaneitásra. Foglalkoztatja a realitás elvonatkoztatása és absztrahálása, valamint a konceptuális gondolatok figuratív megfogalmazása. Sommás plasztikai nyelvezetre törekszik, anyaghasználatát leginkább a fa, kő és bronz használata jellemzi, de nem zárja ki a jó minőségű és esztétikus modern anyagokat sem. Kutatja a geometrikus és organikus formarendszerek harmonikus ötvözését, és többek között a hagyományos népi építészet ácstechnikai megoldásaiból inspirálódik. Itt a táborban is egy színvonalas, magas gondolati tartalommal bíró munkáját láthatjuk, az anyag struktúrájának a vizsgálatát, a szobrászat lehetőségeit kutatja, és igyekszik olyan hatásokat kelteni, elérni, amelyek már-már formájuk alapján túlmutatnak az anyagon, mindezt pedig nagyon jól össszekötötte a mondanivalóval, a gyász kifejezésével.

Végül pedig lássunk néhányat abból az összekötő szálból, amely e művészi közösködést egyben tartja. Említésre méltó az alkotók organikus művészetlátása. A szakmai nyelvezetet összefüggően alkalmazzák, nem pedig a szakadás, a sokkolás lehetőségeit keresik. Természetes anyagokhoz nyúlnak, közvetlen kapcsolatban vannak az anyaggal, nincs digitális vagy egyéb komplex technológia a munkák hátterében. Érdeklődési körük közel áll a természethez és az emberi természethez is.

Egyikük sem provokatívan kortárs, nem a nagyvárosokat átitató görcsös érzések, szociális problémakörök jelennek meg náluk, hanem általánosabb emberi életérzések, jellemzések, amelyek időben és térben is eltolhatók, és épp ezért bárki részéről könnyebben felvállalhatók. Egyikükre sem jellemző az elbeszélő hajlam, inkább tömör képi metaforákban fejezik ki magukat. Hiányoznak a szájbarágós leíró részletek, az anekdotikus betétek, helyettük utalások vannak, hangulati jelentések. A fogalmi világnak és a látás világának egyaránt ugyanabban rejlik a bűne, mint az érdeme: az elsőnek az elvontságban, az utóbbinak a konkrétságban – mondta méltatása során a művészettörténész.