Báró Bánffy István (1913-2006), a Kereskedelmi Akadémia végzettje, a Szoboszlai-csoport perében 15 évi kényszermunkára ítélték. A beszélgetés időpontja: 1996. szeptember

Báró Bánffy Istvánnal itt, a kolozsvári lakásában beszélgetünk. Az ő élettörténetében bizonyos mértékig benne van az egész erdélyi magyar arisztokrácia sűrített históriája. Ha élne Bánffy Miklós, akkor talán róla mintázná meg regénytrilógiája egyik hősét. Én arra kérem meg Pista bárót – így szólították a családi birtokon, Aranyosgerenden, de a börtönben is –, meséljen egy kicsit saját életútjáról.

Aranyosgerenden születtem, hivatalosan 1919. április 3-án, de tulajdonképpen l-jén, a bábaasszony be volt rúgva, és így az anyakönyvi hivatalban csak harmadikán jelentett be. Akkor még a születést és a haláleseteket a bírónál, a falusi bírónál kellett bejelenteni. Igy, bár április l-jén születtem, 3-a a hivatalos születésnapom. Kilencen voltunk testvérek. Gerenden két évet jártam az elemi iskolába. A kultuszminiszter, gróf Klebesberg Kunó volt a nagybátyám. Ő volt tizenegy éven át Magyarország kultusz-, vallás- és közoktatásügyi minisztere. A nagymamám testvére volt, így aztán az összes Bánffy gyerek mind ingyen tanult. Én Bécsben, a Theresianumban, a másik Párizsban, a Notre Dame-ban, a harmadik London mellett, Brightonban, kettő Sopronban az erdőmérnökin, mert Palotailván és Maroshévízen nagy erdőink voltak, fűrészgyárral, parkettagyárral.

Én nagyon rossz tanuló voltam, és a Theresianumból - a beiratkozás után két évre - kitettek, eltanácsoltak. Küldtek valami cédulát a szüleimnek, hogy a következő évben be van töltve a helyem, valami ilyesmi mesével.

Magyarok összesen hatvanan voltunk, a Felvidékről, Délvidékről és Erdélyből. Akik nem voltak megfelelőek, rosszul tanultak - itt van a bizonyítványom, „nügen", „genügen", azaz elégséges -, azoknak megmondták, illetve írtak haza egy udvarias levelet, hogy be van töltve minden hely.

Akkor beírattak a kőszegi katonaiskolába - Hunyadi Mátyás Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet volt a neve -, ott voltam nyolc évig. De ott is nagyon rosszul tanultam, az volt a szerencsém, hogy kiváló sportoló voltam. Egészen fiatalon már a felnőtt atlétikai válogatott tagjává küzdöttem fel magam. A tokiói olimpiát 1940-ben kellett volna megrendezni, beválasztottak az olimpiai keretbe. Összesen hatvanan voltunk. A háború miatt elmaradt.

A báró úr milyen sportágban versenyzett?

Rúdugrásban és 110 méteres gátfutásban. Igy aztán mindig valahogy átcsúsztam a vizsgákon. Utána hazajöttem Gerendre, itt behívtak román katonának. A két világháború között is, a román időben, nagyon sokszor letartóztattak. Egyszer egy kötőfékkel egy bicikli után kötöttek. Húsz kilométerre volt tőlünk Torda, a vármegye székhelye, ott volt a vármegyeháza. Futottam a bicikli után húsz kilométert, ez nekem nem volt olyan nagy baj, az engem hurcoló őrmesternek sokkal inkább. Azon a rossz, köves úton a biciklivel húsz kilométert letekerni nem volt leányálom. Akkor még nem volt betonút, hanem csak ilyen gödrös, köves.

Mindig valahogy elengedtek. Anyám borral mindent elintézett, és én mindig megszabadultam valahogy. Egyszer beállított hozzánk báró Aczél Ede - ha mond valamit a név, valószínű, az oroszok nyírták ki -, a szomszéd birtokos volt. Ott voltam egyedül, mikor beállított egy szekérrel, egy ló volt befogva, a szekéren egy csomó sarjú. Azt mondja: vigyem el a sarjút Székelykocsárdra, és adjam át egy Bakcsi nevezetű parasztnak. Székelykocsárdon nincsenek kimondottan parasztok, az még Bethlen Gábor idejében nemesítve volt, akárcsak Felvinc is. Azok olyan büszke magyarok, nem parasztok igazában, földművesek, de nemesek, s ehhez tartják magukat. Hát leérkeztem a kocsárdi hegyen át, majd egy dombon keresztül. Nagy katonai kordont láttam. Ott igazoltattak, nem tudtam románul. Soha nem tudtam, még a börtönben sem tanultam meg, érteni nagyon jól értek, de nem tudok beszélni.

Mondom a parancsnoknak, hogy nincs „indentitate" - személyazonossági igazolvány -, otthon felejtettem, majd elhozom és bemutatom. Elengedtek. Én minden hájjal meg voltam kenve, ügyeskedtem, így aztán beállítottam Bakcsihoz. A falut akkor kutatták át magyar ejtőernyősökért. Mert Dés, Székelykocsárd, Piski, Tövis voltak a súlypontjai az 1944-es őszi, románok elleni támadásnak, hadműveletnek, mert fontos vasúti gócpontok is voltak. A székelykocsárdi Bakcsinak „levélkapu"-ja (deszkákból készült) volt, két cséplőgép állt a színben. Gazdag ember volt, vagy harminc hold földet, szőlőt örökölt. Mondom neki: Aczél báró küldte a sarjút. Azt mondja Bakcsi: „Vigye innen, báró úr, a sarjút, mert az egész falut átkutatják a magyar ejtőernyősökért. Ha elkapják, kivégzik." Nem kaptak el, nem végeztek ki.

Valójában az egész életem a román rendőrökkel vívott küzdelem volt.

Hadd kérdezzem a báró urat az aranyosgerendi kastélyról és a hozzá tartozó birtokokról. Mekkora birtoka volt a Bánffy családnak?

Az 1921. évi, az erdélyi magyar arisztokráciát kifosztó agrárreform után Gerenden 412 katasztrális hold és egy malom maradt, meg egy nagyon jó szőlős. Volt vagy negyven hold szőlő, az nagyon értékes volt, akárcsak a malom. Azért maradt meg nekünk olyan sok földünk Gerenden, mert a berkeket a telekkönyvben mind erdőnek minősítették. Igy aztán az erdőt nem vették el. Meghagyták tehát a kétszáz hold szántót és az Aranyos menti berkeket. Azok sokkal jobban jövedelmeztek, mint a szántóföldek. Azonkívül volt negyvenkétezer hold erdőnk Marosvécstől felfelé, ott, ahol az a nagy kő van a Marosban, az a terület maradt meg. Tetszett látni azt a hatalmas követ, azt úgy is hívják: Bánffy-kapu. Onnan fölfelé, Maroshévízig a mienk volt az egész. Maroshévízen volt egy fürdő, huszonnyolc fokos termálfürdő. Ma is a Bánffy nevet viseli. Azt a földreformkor nem vették el, mert családi jellegű birtok volt, csak fiú örökölhette. A fürdőnek csak húsz százaléka volt a mienk, húsz százaléka a Bánffy János, az apám testvérének öröksége volt, harminc százalékát Bánffy Dániel kapta, aki később földművelésügyi miniszter lett. A millenniumkor négy éven át ő volt a miniszterelnök. Az unokája, Bánffy Dezső örökölte a harminc százalékot. Harminc százaléka volt az irodalompártoló Bánffy Ferencé. Itt lakott Kolozsváron, az Unió utca 20. szám alatt. Borsa volt a birtoka, nagyon gazdag, spórolós ember volt, és nagy műgyűjtő.

A fűrészgyár sem volt teljesen a mienk, csak a fele. A fele egy svájci zsidó cégé volt. A gyár legelőször a Schwartzé volt, majd Schwarz után örökölte Krals, Krals után pedig egy Dittlné nevezetű hölgy kapta meg a gyárnak több mint a felét. A gyárnak ötvenegy százaléka volt a svájciaké, negyvenkilenc a Bánffyaké. Az erdő mind a miénk volt. A gyár nemcsak a mi fánkat dolgozta föl, hanem a báró Kemény Jánosét is. Ő egy leszegényedett arisztokrata volt, aki véletlenül megörökölte a marosvécsi kastélyt, a hozzá tartozó hatalmas birtokokat és erdőségeket. Tőlünk lefelé terült el az egyik legnagyobb erdélyi magyar birtok. Kihalt az a Kemény-ág, a Kemény Kálmáné - Bánffy-leány volt a felesége -, gyerekük nem maradt, mind halva születtek, vagy kisgyerekkorukban meghaltak. A kastély udvarán van mind az öt gyerek eltemetve, és így Amerikából hazahívták Kemény Jánost és két testvérét. Ezek mint csodabogarak jelentek meg itt, Erdélyben. Ki voltak festve. Itt nem volt szokásban, hogy a hölgyek a szemük körül festik magukat.

Bánffy Miklós trilógiájának - „Megszámláltattál", „Híjával találtattál", „Darabokra szaggattatol" - a színhelye nem lehet éppen az aranyosgerendi kastély?

Nem, kérem szépen, azonosítani most így, utólag, tíz személyt lehetne. De az sem biztos. Ezek mind kitalált személyek. Minden regényében ő, Bánffy Miklós volt a főszereplő. Fizikailag egy gyenge ember volt, igen eszes, nagy műveltségű író, festő, szobrász, a Nemzeti Színháznak, az Operának az intendánsa, a budai Várszínházat is ő újította fel. Ő egy ilyen kiváló ember volt, de nem volt népszerű. Azonkívül rendkívül szerencsétlen időben volt Magyarország külügyminisztere: a trianoni békeszerződéskor.

Akkor az ország teljesen tönkre volt menve, a csőd szélén állott. Sokat tenni nem tudott. Utána talán még másfél évig volt a Bethlen-kormány külügyminisztere, majd hazajött Erdélybe. Ő Bonchidán gazdálkodott. Természetesen járt Aranyosgerenden, hogyne járt volna. Nagyon sokszor. A regényben nincs említés Aranyosgerendről. Igy, akikre rá lehet ismerni, azok a Szentkeresztyek, a Béldyek és Bethlen Bálint, az öreg, ezek mind „könnyű emberek" voltak. Sok könnyelmű ember szerepel a regényben. A tavaly volt a trilógia megjelenésének az évfordulója, és Koltay Gábor adott nekem egy példányt.

Aranyosgerenden és a környéken miért szólították Pista bárónak?

Azért, mert édesanyám engem Pistának, Miklóst Mikinek, Ádámot Adinak, Józsefet Józsinak, Endrét Endinek szólított, mind így szólítottak minket a családban.

A falusi gyerekekkel milyen volt a viszony?

Jó volt a viszony a falusi gyerekekkel. Minden cigánypurdé a nevünkön szólított. Mert játszottunk velük, hatalmas udvar volt, hát kivel játszódjunk, a kölykökkel, a cigánykölykökkel és a parasztokkal. Azok szedték a labdát, amikor teniszeztünk. Amikor futballoztunk, az egyik bekket játszott, a másik halfot, a harmadik csatárt vagy nem tudom micsodát. Különben tilos volt bejönniük a kastélyba. Anyám senkit, sem parasztot, sem mást nem engedett be. Rendkívül szigorú asszony volt. A paraszt kint várt. Ha kellett, várt egy fél napot, és anyám odatette daraszolni a sétányt, ameddig ott kint vár. Anyám a parasztoknak kiadta a kukoricaföldet, a kaszálót, és kiadta az aratást. Minden tizenharmadik kalangya volt az övék. Énszerintem borzasztó ősi állapotok voltak a mi falunkban. Egészen ősi állapotok. Borzasztó volt a kizsákmányolás! Ez nem úgy volt, mint a feleségeméknél. A feleségem, Apor Erzsébet Háromszékről, Torjáról származik, ott nem lehetett a székelyekkel azt csinálni, amit a mi falunkban. A mi falunk jobbágyfalu volt. Bár Aranyosszék meg volt nemesítve, Gerend nem. Gerend jobbágyközség volt, s nálunk így volt a szokás. Rendkívüli békés volt a falu, minket soha-soha nem bántottak, és valahogy tekintélyünk is volt, soha nem volt semmiféle zavar a falunkban, soha minket nem raboltak ki, ha volt egy-két tolvaj, azt az anyám összeszidta, és adott egy liter bort, hogy menjen a fenébe.

A lábát hogyan veszítette el?

Oroszországban, a háborúban „megdobtak" egy kézigránáttal. A kicsi, Vécsei-féle kézigránáttal, ami, ha az ember eldobja, négy másodperc után robban. Az oroszoknak másfajta volt. Az oroszoknak primitív gránátjuk volt, nem olyan jó, mint a magyar. Azzal a vacak Kalasnyikovval sem lehetett rendesen eltalálni senkit, összevissza lődöztek, avval csináltak zavart. A Csepel géppisztollyal például tökéletesen lehetett célba lőni.

A háború után sorstársaihoz hasonlóan maradhatott volna Nyugaton.

A háború után Pesten voltam a kórházban, a csonkoltak között. Külön voltak a csonkoltak, külön a „kosarasok" – akiknek keze-lába hiányzott -, azok mind külön voltak. Általában a csonkoltakat és a vakokat elrejtették a lakosság elől. A Margit-szigeten voltak, hogy az emberek ne lássák a szerencsétleneket. Minket egy gimnáziumban helyeztek el, egy nagyon jó helyen, a Jurányi utcában lévő leánygimnáziumban, a Széna tér mellett... Éppen a tegnap mutattak be egy Karády-filmet. Mondom a feleségemnek: na, Karády Katalin is jött - Kanczler Katalin volt a becsületes neve, kalapos volt, a testvére zászlós -, tizenketten feküdtünk egy kórteremben, mind tisztek, mert a tisztek külön feküdtek, a legénység is külön. A törzstiszteket, az őrnagyokat meg attól fölfelé következőket szintén külön helyezték el.

Báró úrnak milyen rangja volt?

A legkisebb tiszti rangot viseltem. Zászlós voltam, szakaszparancsnok. Amputálták a lábamat, s a csonk nagyon hamar gyógyult. Egy ilyen fiatal fiúnak nagyon hamar gyógyul a lába, három hét után már úgy mentem, mint egy bakkecske. Természetesen a mankó segítségével. Édesanyám Dél-Erdélyből feljött Budapestre, felültünk a vonatra - akkor nem kellett útlevél sem Ausztriába, sem Bécsbe -, és elmentünk egy magán műlábkészítőhöz, valami pincébe. Arra is emlékszem, hogy a Mariahilferstrasséből egy kis utca nyilt, és ott, a pincében készítették el a protézist. Pénzért nem lehetett semmit intézni, mert a pénznek nem volt semmilyen értéke. Csak élelmiszerjegyre lehetett vásárolni.

Édesanyám adott a mesternek vagy öt kiló szűzdohányt, öt kiló húsos szalonnát s nem tudom, még miket. Két nap alatt készen volt a műláb. Hát én felvettem a műlábat, de az úgy szorított, hogy majdnem megbolondultam. Nagy nehezen egyenesen a kocsmába mentem. Akkor az egyetlen hely volt, ahol jegyre adtak két deci bort, és sört is, amennyit akartam. A villamoson ingyen lehetett utazni.

Este már hozott a vonat Budapest felé. Haza is érkeztem, s egyenesen a kórházba mentem. Ott mind csodálkoztak: hogyhogy én járok? Jól tudtam menni, mert jó sportoló voltam. Nem is lehetett észrevenni, hogy protézisem van, olyan jó műlábat csináltak Bécsben.

Végül a szüleim kilenc gyerekéből egyedül én jöttem haza Aranyosgerendre. Gazdálkodni akartam.

Ugorjunk egy kicsit a történelemben. Hogyan történt az aranyosgerendi birtok, illetve kastély államosítása?

1949. március 2-án éjjel két órakor történt, éppen húshagyó kedd volt. Édesapám szerette az italt. Kitettem az asztalra egy üveg seprőt. Édesapám állandóan olvasott, rendkívül művelt ember volt, sok nyelven beszélt, és vetette a kártyát.

A Bánffyak nem kártyáztak, az a jó tulajdonságuk megvolt a Bethlenekkel szemben, ezért maradt meg a sok vagyon. Viszont szerették az italt. Igy okoskodtak: ha mindennap egy veder bort megiszom, attól még nem megyek tönkre, mert az harminc veder egy hónapban, háromszázhatvan veder egy évben. A bor megterem, attól nem mehet tönkre az ember, még a lónak is adhat belőle.

Nos, az említett estén apám vetette a kártyát, és itta a törkölypálinkát. Éjjel két órakor elkezdték verni a tölgyfakaput - akkor még a tölgyfakapuk megvoltak -, az egyiket verték. Apám kiment a fejszével. Az ott volt a szobájában. A milicisták berontottak. Akkoriban öltöztek át a barna ruhából kék egyenruhába. Azt mondták: az állam nevében le vagyunk tartóztatva! Valamilyen hülyeséget mondtak. Ránk parancsoltak: csomagoljunk be! Nálunk elég humánusak voltak, mert mi jóban voltunk az emberekkel. Jött a falusi bíró is. Egy cigány volt akkor a falusi bíró, egy bizonyos Kerekes, aki Comanra románosította a nevét. Édesapámnak megengedte, hogy egy teljes nagy koffert megtöltsön. Nekem csak egy váltás ruhát engedélyezett. Egy kevés szalonnát, valami kenyeret is vihettem. Feltettek egy teherautóra.

Gerenden akkor hányan voltak a családból?

Ketten. Édesapám és én. Édesanyám akkor már halott volt.

A többiek?

Egy testvérem elesett a háborúban. A többiek mind elszállingóztak, elkerültek, én voltam egyedül édesapámmal. Bevittek bennünket Tordára. Édesapám - mondom - egy kicsit be volt rúgva, s a koffert letette a rendőrség udvarára. Ellopták a kofferét is.

Azt kérdezték: ki hová akar menni? Hat hely volt, ahová lehetett menni: Szilágysomlyó, Nagyenyed, Balázsfalva, Medgyes, Szamosújvár, Marosvásárhely. Marosvásárhelyt választottuk. Mellénk adtak egy rendőrt. A rendőr úgy berúgott - Székelykocsárdon, az állomáson kellett várni az átszállásra -, hogy mi kellett vigyük a rendőrt is. Megérkeztünk Marosvásárhelyre. A főtéren volt a Milícia épülete. A Milícia udvarán letettek, ott már nagyon sok öreg volt, kölykök, matracok. Nekem volt egy nagyon jó ismerősöm, egy újságíró, egy nagyon kedves hölgy: Hajós Aliz. Marosvásárhelyen jól ismert, nagyon kedves figura. Mondom az egyik ilyen barom rendőrnek: menjen és kerítse elő Hajós Alizt, majd kap tőle egy liter bort. Hajós Aliz tíz perc múlva már ott volt. Egykettőre kiszabadított bennünket a Milícia udvaráról. Szava volt a származása miatt.

Kényszerlakhelyre vitték?

Természetesen! Kolozsvárt jelölték ki kényszerlakhelynek. A személyazonossági igazolványomba beütötték a két betűt: a „D"-t és az „O"-t, „Domiciliul obligatoriu. Kényszerlakhelyes."

A feleségem, báró Apor Erzsébet ezt megúszta, mert Balázsfalvára került, ahol sokkal emberségesebben bántak az elhurcolt arisztokratákkal. Mivel a bátyám jó teniszező volt - mind kiváló sportolók voltunk -, valamikor neki szedte a labdát egy Fábián nevezetű labdarúgó, aki őrmester lett Balázsfalván. Azt kérdezte a feleségemtől: van valamilyen Bánffy-rokonsága? „Igen, a férjem" - válaszolta. Igy aztán a feleségem személyazonosságijába nem ütötték be a megbélyegző pecsétet.

A báró urat mikor ítélték el először?

Sokszor ítéltek el. Én nem is tudom, hányszor ítéltek el. Ahogy a múltkoriban összeszámítottam, tizenhatszor tartóztattak le, a bíróság háromszor ítélt el, legelőször 1949-ben, majd következett a deportálás. Utána három hónapra börtönbe zártak.

Milyen váddal?

Lázítottam a társadalmi rend, a kollektivizálás ellen a szülőfalumban, Aranyosgerenden. A lapok tele voltak a „rémtetteimmel".

Apósomékat, mint említettem, Balázsfalvára deportálták. Apósomék Torján voltak földbirtokosok. A sógorom, báró Apor Csaba szerencsére ismét „bajt csinált". Felpofozott egy igazgatót. 1949-ben először Sepsiszentgyörgyre vitték kényszerlakhelyre. Volt ott valami gőzfürdő. A sógorom került volna sorra. Odament hozzá egy alak, és azt mondta: most ő van soron! A sógorom, egy agresszív ember, hirtelen haragú, mint általában a székelyek, aki termetre akkora, mint én, de fizikailag sokkal erősebb, ennek az alaknak adott egy nagy frászt. Az egész családot azonnal felültették a vonatra, és szerencséjükre elvitték őket Balázsfalvára. Ott nem éreztették velük, hogy kényszerlakhelyesek, hagyták Csabát gazdálkodni. A balázsfalviak, az ottani románok ma is nagy-nagy szeretettel emlegetik, mert megmutatta, hogyan kell gazdálkodni, szőlőt termeszteni, hogyan lehet és kell a földből a maximumot kihozni! A háromezer-ötszáz, mindenüktől megfosztott arisztokrata család közül talán ők voltak az egyetlenek, akiket a munkájuk után megbecsültek. Amikor hazaköltöztek Torjára, az emberek sírtak. A sógorom a jég hátán is megél, a sziklát is termőfölddé formálja. Ma is ezt teszi. Torján mintagazdaságot hozott létre.

Pista báró hány évet töltött börtönben? Hol raboskodott?

Összesen tizennégy és fél évet ültem, tizenkét börtönben raboskodtam. Én börtönnek számítom a Duna-deltát is, ahol vágtam azt a vacak nádat, de én a nádat csak derékba vágtam, ne tessék gondolni, hogy én lehajoltam. Mondom, hogy minden hájjal megkent az Isten, mert kitanultam, hogy a nádat úgy kell vágni, mint a kukoricát.

Ért a mezőgazdasághoz?

Igen.

A kukoricát is sarlóval kell vágni. Különben is az a sarló egyáltalán nem vágott, sehogy se vágott, akkor meg minek törjem magam. A Deltában kivittek kaszálni, kaszakő nélkül.

Hogyan lehet kaszakő nélkül kaszálni?

Mondom, én a nádat csak derékba vágtam. Az ismerősöm, egy nagyon becsületes ember volt, a későbbi unitárius püspök, dr. Erdő János, ő tőből vágta a nádat. Mondtuk neki: „Tiszteletes úr - mert ő már felszentelt pap volt, teológiai tanár -, ne vágja alul, mert ahhoz mélyen le kell hajolni. Vágja derékban, ahogy mi vágjuk.” Ő továbbra is csak tőből vágta. Egyszer jött az a barom őr a kutyákkal. Tudja, milyen nagy kutyák voltak? Akkorák, mint egy borjú, farkaskutyák, szíjon vezették őket. Jöttek a kutyákkal, s mondták: „sotorogule”. Románul a sántának csúfságból úgy mondják: „sotorog”. Az valami bogárt vagy valami növényt jelent. Nem sokat törődtem azzal, hogy mit beszélnek. Ott az ember hiába sértődött meg. Ha csúfoltak, hát csúfoltak, ez a foglalkozásuk, hogy mondják.

A galaci börtönben kétszer voltam. Galac nagyon szigorú börtön volt. Voltam Brailán, a Nagyszigeten raboskodtam Peripráván, mellette volt Grindeni. Az volt még a legjobb hely, ezek a jó börtönök voltak. Galac rettenetes volt. Két paraszttal és az egykori igazságügyminiszterrel, Ion Bentoiuval voltam egy cellában. Borzalmas körülmények között voltunk. Fizikailag nem bántottak. Csak olyan helyek voltak, hogy nem tudtunk fürdeni. Egyszer egy héten volt fürdés. Ezek a szerencsétlenek meg olyan öregek voltak, hogy úgy támogatták őket a fürdőig. Egyedül csak engem nem akartak levinni a fürdőbe. Egy évig nem fürödhettem, így, ahogy mondom. Adtak valami horpadt, piros csuport, abba naponta beletöltöttek egy pohár vizet. Naponta egy pohár vizet! A „kiblát” ki kellett vinni, és letenni az ajtó elé. A „kibla” egy cseber, mind ilyen török kifejezéseket használtak. Magyarul: kübli. Abba végeztük a kis- és nagydolgunkat. Én lehetőleg mindig minden munkából kibújtam, de ettől az egytől nem tudtam megszabadulni. Csak a fronton nem bújtam ki semmiből. Akkor tudtam, hogy a hazámat védem. Bár tudtam, hogy a háborút elveszítettük. Annyi eszem volt, mert én egy politikuscsaládban születtem.

Szoboszlai Aladár magyarpécskai plébánossal hol ismerkedett meg?

Az aradi börtönben. Egy cellában voltam Szoboszlaival. Mikor vége volt a pernek, akkor valamilyen teherautókban hasra fektettek. Nagyszámú őrséggel, a szokásos mesével, dudával, fényszóróval meg micsodával, elvittek az aradi börtönbe, egy nagyon jó börtönbe. Én mondom ezeket a differenciákat, jó meg rossz. Arad a jó börtönök közé tartozott. „Pazar” hely volt. A magyarok építették a századfordulón. Amit akkor építettek, az nagyon jó volt, ma is használható.

A Szoboszlai-perben ötvenhét személyt állítottak bíróság elé, ötvenhatot ítéltek el. Voltak románok is. Egy alezredes is volt, Draganita Constantin.

Önöket mivel vádolták?

Benne van a periratban. 1950-ben létesítettek egy Keresztény Munkáspárt nevű szervezetet, amely majd a Román Népköztársaság hatalmát megdönti, és visszaállítja a kereszténységet, a régi rendszert. Ötszáz hold földet lehet megtartani. Körülbelül ez volt a terv. Szoboszlai Aladár aradi plébános volt. Akivel én bajba kerültem, az báró Huszár József volt. Egy elszegényedett mágnás ivadéka. Valamikor dúsgazdagok voltak, az apja mindent „elafrikázott”, afrikai vadászatokon vett részt. A felesége szintén dúsgazdag, ugyancsak Huszár volt, csak egy másik ág. Jóskának az édesanyja azt akarta, hogy a Huszár család ezen a néven fennmaradjon. A család birtoka Abafáján volt, Szászrégentől három kilométerre. Nagyon gazdag volt. Pesten az Angol Királyné Szálloda volt az övé, olyanszerű volt, mint ma a Hilton, tehát a legelőkelőbb szállodák egyike. Volt vagy ötezer holdja Gyomán. Az az Alföldön van. A Kner Nyomdáról tetszett hallani? Ott is részvényesek voltak.

Szűkítve a kört, kapcsolatba került báró Huszár Józseffel.

A háború után Jóskát mint háborús bűnöst letartóztatták. Mert bejött a honvédség, és a kémelhárító Jóskáéknál, a kastélyban szállt meg. A kémelhárítók 1940-ben érdeklődtek, ki hogyan viselkedett a faluban. S Jóska mondta: ez gazember volt, az tisztességes. Összeszedtek tizenkét embert, köztük az abafájai román pópát is. Ezeket kivitték az erdőbe, kettőt agyonvertek, tíz megszabadult.

Fordult a kocka. Jóskát ezért a dologért feljelentették. Behozták ide, Kolozsvárra a börtönbe, a Tardos utca 8. szám alá, ahol Badi Mihály hóhér Ferenc József idejében az utolsó kivégzést lebonyolította. Én is ültem abban a börtönben. Kétszer is.

Jóska bent volt a börtönben, akkor még a politikai foglyoknak lehetett kintről kosztot vinni. Én megszerveztem, s felváltva vittük neki a kosztot. Csak ebédet volt szabad bevinni. Jóskának fogadtam egy ügyvédet is. Az ügyvéd beszélt a parasztokkal. A parasztok azt mondták, elállnak a feljelentéstől, ha Jóska ad mindegyiknek három hold földet. Mondom: „Jóska, tőletek mindent elvettek, teljesen mindegy, hogy neked van három holdad vagy nincs három holdad, vagy hat holdat adj a parasztoknak! Mindegyiknek három holdat!" Nem adott! Igy „háborús bűnös"-ként elítélték.

A Szoboszlai-per hogyan zajlott le?

Jóska a szabadulása után is járt hozzánk, mindig valami fényképnagyításokkal jött. Arra kért: csináltassak vagy szerezzek neki ilyen kicsi fényképeket, azokat megnagyíttatja, mert azzal jól lehet keresni. Én segítettem rajta. Mindig pénzt kért kölcsön, mert mindig kártyázott, bridzselt, állandóan veszített, és nem tudta kifizetni a vonatjegy árát sem.

Jóska egyszer azt mondja nekem: „Te, Pista, van egy összeesküvés, amely készül megdönteni az államhatalmat, és nagyon magas rangú emberek vannak benne. Benne van egy páncélos alezredes is, benne van Mogyorós Mária. A testvére, Mogyorós Sándor, a nagy kommunista vezér vasesztergályos volt Tenkén, Nagyváradtól délre.” Mindezt elmondja nekem Jóska. Kérdeztem: „Te, Jóska, mit kell én csináljak?” Ha valaki jelentkezne az „Acél Sas” jelszóval, akkor mutassam meg a kaszárnyákat, az állambiztonság, a pártbizottság s a szakszervezet, a tűzoltóság székházát. Az ilyen dolgokra én nem voltam alkalmas. A fronton is mindig voltak jelszók, a jelszót nem volt szabad felírni, de én mindig felírtam a noteszomba, mert elfelejtettem. Ezúttal is felírtam pénztárcámra. Egy kis pénztárcám volt, egy elég ócska, és betettem a bélyegtartóba: „Acél Sas”. Odaírtam románul is: „Vulturul de otel.”

Jóskának megmondtam őszintén: már nem vagyok „tiszta”, én már voltam börtönben! Jóskában nem nagyon bíztam, de nem akartam, hogy gyávának tekintsen. Mondom: „Jóska, egye meg a fene, annyi bajt csináltál már, belemegyek ebbe is!” Elvállaltam. Akkor azt kérdezte Jóska, kit ajánlok még. Mondom: „Jóska, én nem tudok olyan katonaviselt embereket, akik elvállalják. Parasztokat tudok, akikkel együtt voltam Oroszországban.” Vagy tízzel kapcsolatban voltam jártak föl hozzám. Most is jár négy vagy öt.

Azt mondja Jóska, hogy Teleki Ernő grófot és Kemény Bélát is be szeretné szervezni. Mondom: „Azokat nehezen szervezed be. Kemény Béla és Teleki Ernő most szabadult a Duna-csatornától. Különben is, ő egy félős ember. Nagyon művelt, de gyáva.

Kemény Béla 195 zsidó állítólagos meggyilkolása miatt akkor szabadult. Börtönben ült, holott csak jót tett, mert kosztot vitt nekik. Azzal vádolták, ő hergelte fel az őrséget, hogy lőjék le ezeket a zsidókat. Hamis vádak alapján ítéltek el embereket. Számításba jöhetett volna még Majthényi István báró, de ő ivott.

Kitört a magyar forradalom. Nem sokkal azelőtt szabadultam a börtönből. Jóska újból megjelent, valami fényképnagyításokat hozott, nagy fényképeket az esküvőkről, meg parasztképeket. Itt voltunk ebben a cementes konyhában. Jóskának letettünk a földre vagy négy párnát, s azokon feküdt. Én a feleségemmel az ágyban feküdtem. Nagyon kicsi volt az a vacak konyha. Lehajoltam Jóskához: „Mi van az összeesküvéssel?”Azt mondja: „Megbukott! Nagy Imrét leverték, el van halasztva, idejében leszel értesítve!”

Mikor tartóztatták le?

1957. szeptember 22-én. Három zsidó, egy román és egy magyar szekus jött be. Jól emlékszem a neveikre: Gruia Manea, a kolozsvári szekus parancsnok vezette a különítményt. Soha nem felejtem el az életben. Volt egy Bartos Károly nevezetű is, őt Marosvásárhelyről erősítésnek hozták át. Volt nekem egy arany cigarettatárcám, azt is az üzletelésből szereztem. Ne tessék azt gondolni, hogy a kastélyból hoztam el! Hogy hozhattam volna el? Ott még tű sem maradt. Volt egy aranyórám is, egy nagyon értékes darab. Ezt kaptam a konfirmációra. Tizennégy éves voltam, akkor a katonaiskolába jártam. A szüleim megajándékoztak egy aranyórával. Egy stopperóra volt, huszonkét karátos. Amikor letartóztattak, fel kellett tartani a kezet, megmotoztak, én az órát a kezemben tartottam. Motozáskor a kezet soha nem nézték meg. Ezt a trükköt régen használtam. Amikor vége volt a motozásnak, egy hirtelen mozdulattal a párna alá dugtam a stoppert. Sajnos, az arany cigarettatárcát a román Gruia Manea elemelte abból a szekreterből, amelyikben elrejtettem. Nézte, fogdosta, egy szarvasbőr tokban volt. Akkor egy autó ára volt az az arany cigarettatárca. Csak rám nézett sokatmondóan. Elvittek öt könyvet is. Kemény János egyik könyvét, a Bethlen-könyvet, a Lukinich-kötetet, és még három könyvet, köztük egy Károli Gáspár-bibliát, nem az eredetit, hanem a másolatot.

A letartóztatás után hová vitték?

Először feltettek egy sötét pléhszemüveget. A két kezemet megbilincselték egy vacak kicsi bilinccsel. Ha a kezem be lett volna szappanozva, levehettem volna, el is szaladhattam volna, de műlábbal hogyan lehet futni? Levittek egy autóhoz, beletuszkoltak, majd megérkeztünk a kolozsvári Szekuritátéra.

Nem félt?

Nem! Engem soha nem vertek. Én nem is tudok olyanról, akit vertek. Mind rablómese, tetszik tudni. Számtalanszor mondtam, Csiha Kálmán püspöknek s a többi papnak is mondtam, amikor összegyűltünk a püspökségen vagy harmincketten. Mindenik dumálta: verték. Mindenki bemondja a másikat, és azt mondja: kényszerítették.

Oda beviszik Bánffy Istvánt, mondjuk nyolc óra egy perckor. Ráültetnek egy székre, és megkezdődik a kihallgatás. Egy kicsi íróasztal van az ember előtt, ott ül a bűnügyi vizsgáló, az „anketátor”. Most őrnagy vagy ezredes, azelőtt suszter volt. Kihallgatja a delikvenst. Azt a sok hülyeséget! Mindig ugyanazt kérdezi. A hathónapos vizsgálati fogság idején összesen vagy tizenkétszer hallgattak ki. Elgáncsolni elgáncsoltak, az őrök a nyakamat megütötték, mert a műlábammal szándékosan ráléptem a lábukra, mikor a csigalépcsőn vittek le a pincébe. A pléhszemüvegen alul ki lehetett látni. Hátba ütöttek vagy a Duna-deltában fenékbe rúgtak, mert kivágtam a nád helyett a kukoricát.

A kolozsvári Szekuritátén mennyi időt töltött?

Nagyon keveset. Beültettek egy autóba, és elvittek Nagyváradra. Váradról elvittek Aradra. Aradról elvittek Temesvárra. Temesváron megint bedugtak egy pincébe. Egyedül voltam egy pici szobában a német konzulátus épületében. Akkor ott volt a Szekuritáté. Még aznap felvittek kihallgatásra. A smasszer bemutatkozik: Gluvakov Nicolae. Cipész, most őrnagy. Moszkvában végzett, ő fog engem vallatni. Mondja nekem: olyan híre van, hogy nagy hazug vagyok. Nem tévedett! Majd megfenyegetett: csak az igazat mondjam, csak az igazat, mert magamon könnyítek. Tehát a szokásos rablómese.

Hát én ezt maguknak nem hiszem el. Ők sem az én „vallomásomat". Akkor nagy körülményesen rögzítette az első jegyzőkönyvet. A végén húzott egy hosszú vonalat, és alá kellett írnom. Bánffy István kihallgatása tizenkét óra egy perckor befejeződött. Pontosan így volt. Utána csengettek, bejött az őr, megbilincselt, szememre rakta a sötét szemüveget, és levittek a pincébe. Ott voltam két vagy három hétig.

Mikor volt a nagy tárgyalás?

1958 májusában. Külön autóba ültettek, teljesen törvénytelenül. Egyáltalán nem tudtam románul beszélni. Betettek hozzám egy vasgárdistát. Ő azt mondta, hogy tíz évet már ült. Az arcáról úgy láttam, hogy sápadt. Néha elhittem már, hogy ült, mert a rabok mind sápadtak, de a tíz évet már nem hittem el. Láttam, hogy nagyon durva, „kidolgozott" a keze. Ha valaki fizikai munkás vagy értelmiségi, azt a kezéről rögtön lehet látni. Már tudtam, miért tették be hozzám: besúgónak! Beszélgettem vele, állandóan azt nézte, ahogyan a pókok másztak a falon vagy a sarokban. Mondom neki: az utolsó szó jogán azt fogom mondani: „Kérem a felmentésemet, és kérek százezer lej kártérítést!” Nagy nehezen lefordítjuk román nyelvre. Megjegyezte: azt ne mondjam, hogy kártérítést követelek, mert akkor nagyon felbosszantom őket. Akkor kétszázötven lej volt a nyugdíjam. Ekkora összeget, százezer lejt kérni egyenlő volt egy halálos ítélettel!

Beszélgessünk a temesvári munkásklubban lezajlott tárgyalásról!

A súgólyuk mögé egy emelvényt építettek. Arra három mikrofont helyeztek el. Valami filmfelvevő gépet is hoztak, mint Antonescu marsall kivégzésekor. A tárgyaláson a mikrofon mögé kellett állni! Kérdezték a nevet, az apja nevét, az anyja nevét.

Mivel vádolták?

Hogy részt vettem az összeesküvésben, és akceptáltam azt, hogy a kolozsvári szervezetet irányítom. Még azzal is vádoltak, hogy tudomásom volt arról, hogy a pécskai és az aradi katolikus templomban az oltár előtti emelvény alatt fegyverek voltak. Letagadtam a csillagot is a égről. Mindent, mindent, mindent. Azért vagyok most itt! Mindenre azt mondtam: nem igaz! Kérdezték, hogy miért. Mondom, Huszár Jóska el akarta venni tőlem a feleségemet. Ezt mind kitaláltam. Elhitték, hogy amit mondtam, bosszúból tettem, mert Jóska pénzzel tartozott nekem. Nekünk, Bánffyaknak még abban az időben is sok pénzünk volt.

Hány napig tartott a tárgyalás?

Közel két hétig.

Mindennap tárgyalták az ügyüket?

Igen, mindennap.

A családtagok hol ülhettek?

A kakasülőn ültek. Színházi nyelven így mondják. Huszár Jóska édesanyja mellett senki sem akart ülni, csak a feleségem ült egyedül mellé.

Hogyan zajlott le a tárgyalás?

Kérdezték a nevemet, és hogy fenntartom-e a vallomásomat. Bántalmaztak? Elfogadom az ügyvédet? A védőügyvéd egy nagyon jó hírű jogász volt, egy zsidó, Burger László nevezetű. A feleségem fogadta föl. Egy nappal a tárgyalás előtt felvezettek hozzá, levették a szememről a fekete szemüveget. Olyan furcsa volt: hirtelen magam előtt láttam egy alacsony, kövérkés embert. Azt mondja nekem: báró úr! Igy mondja nekem. Fenntartom-e az eddigi vallomásomat? Nagyon nagy bátorságot adott nekem. Mondom: természetesen, fenntartom. Ezzel be volt fejezve. Bele se nézhettem a vádiratba, a kihallgatási jegyzőkönyvekbe! Az őr rám ordított, hogy forduljak meg. Ismét a szememre rakták a pléhszemüveget.

Megbilincselték?

Akkor nem voltam megbilincselve. Csak amikor vittek le a Szekuritátéra.

Nehéz volt a lánc?

Nem volt olyan nehéz a vas... Mint egy tehén, úgy járt az ember. Csupán az volt a furcsa, hogy a műlábamat is megbilincselték. Nem engedték, hogy csörgessük a láncot. Az ember lehajol, és húzza magával a láncot. Lehet a bilincsben járni. Uramisten, hányszor voltam bilincsben!

Hány évre ítélték?

Tizenöt évre.

Tizenegy vádlottat ítéltek halálra?

Tizenegyet, tízet végeztek ki. Itt van nálam a névsor. Kolozsváron lakik egy ember, dr. Koszta Imre, aki - állítólag - a kivégzésnél jelen volt. A feleségem falujában, Torján szolgáló plébánost, Ábrahám Árpádot legéppisztolyozták, de nem halt meg. Akkor az egyik őr odament a lerogyott paphoz, és a pisztollyal halántékon lőtte. Ezt mind ettől a Kosztától tudom. Koszta Imre alezredes egy lezüllött alak, fizetek neki egy vizespohár szilvapálinkát, és megoldódik a nyelve.

Egyesek szerint Jilaván végezték ki őket.

Nem Jilaván, szó sem lehet róla! Ez egészen biztos, mert másnap vagy harmadnap egy Tamás nevezetű foglár azt mondta: „Au fost executati!" „Kivégezték őket!"

A tárgyaláson ki is mondták a halálos ítéletet?

Már nem emlékszem pontosan. Csak a fellebbezési cirkuszra emlékszem. Behoztak egy cédulát, és az ítélet ellen mindenki fellebbezhetett. Utána behoztak egy nagy könyvet, és abból felolvasták a végleges ítéletet. A tizenegy halálraítéltet kettesével hurcolták el. Összeláncolták őket. Kivéve Mogyorós Máriát, őt külön vitték. Később a büntetését életfogytiglanira változtatták. Szoboszlai Aladár a siralomházban utoljára Orbán Pista bácsival volt együtt.

Orbán Istvánnak a fiát és a lányát is elítélték?

Orbán Etelka nagyon-nagyon szép lány volt, olyan 18 éves forma. Érettségizett, pénzügyi szakiskolát végzett, pénztáros volt a bankban. A vád szerint neki kellett volna a csíkszeredai bankot kinyitnia, és a kulcsot átadnia Szoboszlaiéknak. Ez mind rablómese, tessék elhinni nekem!

Az ítélet felolvasása után mi történt?

Megbilincseltek, egyenként kivittek a folyosóra, ahol hasra kellett feküdnünk. Késő este kivittek az állomásra egy rabszállító vonathoz. A váróteremből kizavarták az utasokat. Bennünket összegyűjtöttek. A láncot mindenkinek fel kellett emelni, és fel kellett szállnunk egy vagonba. Az rettenetes volt! Mind nyafogtak ezek a székelyek. Jól emlékszem rá. Nyafogtak. A vallatáskor rendszerint egyik a másikat berántja. A Szekuritáté nem Jézus Krisztus. Mindig a letartóztatottakról tud meg valamit. A szokásos fenyegetés: a felesége ki lesz rúgva a tanári állásból, a lakásából kiteszik az utcára, bebörtönzik a gyerekeivel együtt, „téged pedig elviszünk a Duna deltájába, hogy a szúnyogok agyoncsípjenek. A leányodat kiteszik a gimnáziumból. Minden hozzátartozódat behozzuk a Szekuritátéra." Ilyeneket mondanak: „A feleséged el fog válni." Erre én azt feleltem: „Hála istennek, legalább megszabadulok a feleségemtől."

A negyvenhat túlélővel mi történt?

Betettek egy vagonba. Rettenetes volt, három vagy négy napon át egész Jilaváig vittek. A pályaudvaron teherautókra raktak, és elvittek a földi alatti börtönbe. Az körülbelül húsz kilométerre van Bukaresttől, illetve a Chitila nevű külső pályaudvartól. Ott állt meg a szerelvény, ott lecsatolták a rabszállító vagont, onnan vittek a börtönbe. Jilava rémes, rettenetes hely. Betették oda a rabokat, ahol negyven decemberében a vasgárdisták kivégezték a minisztereket. Betettek egy olyan cellába, ahol a golyó ütötte lyukak még látszottak. Hat hónapig tartottak ott. Tessék elhinni az én szavamat: engem nem vertek.

Én jó viszonyban vagyok Alexandru Todeával, a görög katolikus püspökkel, Szászrégenben lakik. Ő is végigjárta az összes börtönt. Minden hónapban felkínál nekem százezer lejt. Nem kell, kell a fenének a pénz, az a pénz egy darab papír.

Jilaváról hová vitték?

Újból megbilincseltek, és az idejövetelhez hasonló cirkusszal kivittek Chitilára. Az olyan, mint a ferencvárosi külső pályaudvar. Onnan elszállítottak Galacra. Galac borzasztó börtön. Én mondom: szörnyű hely! Egy patkó alakú börtön, középen van egy templom, ott álltunk, és behoztak egy csomó ócska, csíkos rabruhát. A civil ruhát le kellett vetni, rátettek egy számot, mert a nevünket nem tudták. Az Istennek sem tudták a románok elolvasni a nevet. Nem tudtak, csak ötösével számolni. Utoljára maradtam. Látok két bocskoros rabot, vagyis traktorkerékkülsőből készült lábbeliben. Nagyon öregek voltak. Ott állt az egyik megrokkanva, és állandóan ment a falhoz pisilni, mert prosztatabántalmai voltak. Tudtam vele értekezni, mert nyelveket ismert. Én jól beszélek németül. Elmondta, hogy 1935-ben igazságügyminiszter volt. Dr. Bentoiu Ioan volt a neve. Felvittek a harminchármas cellába, oda betettek. Én felülre feküdtem, a másik szerencsétlen öregember, aki még valamennyire mozgott, az is felül. „Fugar"-okat, szökevényeket, a rendszer ellenségeit bújtatták. Ő azt mondta, hogy puliszkát meg sajtot adott nekik.

Nem tetvesedtek meg?

Dehogy tetvesedtünk! Én még Oroszországban sem szedtem fel a tetűt. Akkor aztán egy nap bejöttek, és mondták: „Kolozsvár, Kolozsvár! Ki a kolozsvári?" - kérdezi az őr. Az őröknek nem volt szabad velünk beszélni. A két öreg közül az egyik meg is halt a börtönben. Mondta nekem az őr, miért nem eszi meg a kásáját? A halála előtt fehér kását adtak neki. Én nem akartam megenni, visszaadtam az őrnek. Azt mondta: idióta vagyok! Ez meghalt, én pedig nem eszem meg a kásáját, pedig attól életben maradhatok.

Másodszor is jöttek, és nagy nehezen kiáltották: „István, István!" Gondoltam: itt ismét valami disznóság készül. Kisült a végén, hogy valóban engem kerestek. Hoztak egy pokrócot, a fejemre tették, és levittek az irodába. Átadták a civil ruhát: öltözzek föl, és menjek újra a tárgyalásra. Mialatt folyt a vitám, és az őr kiment, hogy megnézze a nevemet, átkopogtam a túloldalra, ott volt Schell báró Marosvásárhelyről, ott volt egy Kézdi Árpád nevezetű jegyző, a Nagyszeben megyei Alsószombatfalváról, ott volt egy Bulárka István nevezetű autószerelő Szentkatolnáról és egy Salamon Zoltán nevezetű Csíkpálfalváról. Mondom Schell bárónak - rendkívül okos ember volt, nem mártott be senkit, de elismert mindenféle marhaságot -: „István, visznek el!" Arra kért, szóljak a feleségének, hogy ő annak idején, amikor báró Huszár Jóska ott volt a lakásukon, akkor ő nem is ülhetett bent a szobában! Kérte: mondjam meg a feleségének, hogy adjon be perújrafelvételt. Én azt hittem, hogy újból tárgyalásra visznek.

Levittek a kovácsműhelybe, ott ismét hasra fektettek. Mondom az őrnek: műlábam van. Azt felelte: fogjam be a számat, így van ez a küldő cédulában. Rám tették a bilincset, de pechemre nem a csavaros bilincset tették rám, hanem nittoltat (szegecsest). Ott volt egy vasgárdista meg egy Sofronie Ioan nevezetű, aki már tíz évet töltött le. Kivittek a pályaudvarra. A vasgárdistát újból kiválasztották közülünk, Sofroniéval betettek egy vécé nagyságú kicsi fülkébe. Beszélgetek Sofroniéval: mondja, hogy szabadul, mert letöltötte a tíz évet. Megkértem, menjen el Kolozsvárra a Szentegyház utca 6. szám alá, és keresse Bánffy Istvánnét, Erzsébetet. Mondja azt, hogy most szabadult, és esküszik az Istenre, hogy én jó ember vagyok. Elismételtettem vele vagy ötször ezt a dolgot. Odaadtam neki a háromnapi hideg élelmemet.

Valami sózott szalonnát adtak az útra. Az valami borzadály volt. Kaptunk egy darab kenyeret. Ennyi volt a háromnapi élelem. Azt egyszerre megettük. Nem volt víz. Akkor engem biztattak - én mindenre kapható vagyok -, hogy üssem az ajtót, mert én féllábú vagyok, s ezért úgysem pofoznak fel. Ütöttem az ajtót, mondtam az őrnek: vizet kérünk. Hozott egy kevés vizet. Akkor mondta Sofronie: engem biztosan a belügyre visznek, újratárgyalják az ügyemet, s hamarosan hazamegyek, de ő azért szólni fog a feleségemnek. Újból bevittek Jilavára. Beraktak egy bódéba. Azt mondja Sofronie: ez baj, mert innen viszik kivégezni az embereket! Mielőtt bementünk volna abba az úgynevezett várba - amelyik nem vár, egy nyavalyát, az épületre rá van hányva vagy két méter vastag föld, ez a Jilava, olyan, mint egy kripta -, útközben Sofronie azt mondta: vegyem le a bilincset! Veszi a fene, rajta van a nevem, válaszoltam. Őt már annyiszor hurcolták ide-oda, ő mindig leszerelte a bilincset. Hozzá is fogott, hogy a műlábamról leszerelje. Egy nittszeggel volt odaerősítve. A műlábamról levette, a másikról az Istennek sem tudta. Annyit ütötte a lábamat, hogy már borzasztóan fájt a bokám. Jól beszélt magyarul, Arad mellől volt. Az egyik lábamon bilincs, a másikkal mentem simán. Igy érkeztünk be Jilavára. Kérdezték: hol van a másik lánc? Mondom az őrnek: leesett. Akkor beadtak egy kalapácsot és egy harapófogót. Sofronie újból ütötte a jó lábamat, és nagy nehezen levette a bilincset a bal bokámról is. Bevittek egy cellába, éjszaka volt, ott estünk keresztül a fekvő rabokon. A műlábbal nem lehet érezni, hogy az ember hová lép, hát ott tapostam az embereken. Ott állok, s nézek a sötétben, de nem látom a szuszogó embereket, a föld tele volt rabbal. Végül láttam egy embert, ült egy ágyon, és mellette két fiatal gyerek. A férfi hozzám szólt magyarul. Bemutatkozott: Sasu Valeriu Szinérváraljáról. Úgy beszélt magyarul, mint én. Mondja, ő halálra van ítélve, leszámolt, ki fogják végezni. Ha szabadulok, akkor keressem fel a Szebenben élő orvos testvérét. A szülei szintén Váralján laknak. Kérdezte: van-e cigarettám. Mondom, van, mert Jilaván ideadták a négyszáz cigarettát, amit a feleségem küldött. De nem volt gyufa. Mondja nekem ez a Sasu Ioan Valeriu, hogy menjek, üssem az ajtót, s kérjek gyufát. Én minden ilyenre kapható voltam, Oroszországban is, amikor foglyot kellett elkapni, én jelentkeztem. Ott is olyan marha voltam. Kiderült, hogy akitől a tüzet kértem, az volt a hóhér. Ő végezte ki a halálraítélteket. Mondom románul: tüzet kérek! Meggyújtotta a cigarettámat, odabotorkáltam Sasu loan Valeriuhoz. Az pillanatok alatt kovakövet vett elő, azzal lehet csiholni a tüzet. Minden hájjal meg volt kenve. Őt Bécsből rabolták el az oroszok. Kém volt, kapott, háromszáz dollárt, az akkor nagyon nagy pénz volt. Az angolok javára kémkedett.

Jilaváról hová vitték?

Újból megbilincseltek, és felhoztak Kolozsvárra. Kolozsváron pedig a törvényszékre. A Protestáns Teológiai Intézet hallgatóinak a perét tárgyalták. Öt teológus ült a vádlottak padján, köztük a marosvásárhelyi Csatlós Csaba.

Kolozsvárról elvitték a Duna-deltába?

Dehogy! Onnan elvittek kihallgatni: mit beszéltem a Szent Mihály-templom előtt Majthényi báróval és még nem tudom, kivel. „Elfelejtettem" - válaszoltam. Egy árva szót sem beszéltem. Én annyit tagadtam, hogy nem voltam hülye egy újabb perbe belekeveredni. Az a hülye Graia Manea vallatott. Grünn volt az igazi neve. Később lottócsalásért letartóztatták, elítélték, és hamar kirúgták.

Meddig tartották a kolozsvári börtönben?

Négy vagy öt napot. Onnan elvittek Szamosújvárra. Szamosújvár aránylag jó hely volt, könnyű börtön.

Szamosújváron kivezényeltek a folyosóra: mindenki tolja le a nadrágját! Nem tudtuk, hogy miért. Letoltam a nadrágomat, így a műlábat nem látták. Megnézték, kinek van sérve. Akinek sérve volt, azt visszazavarták. Nálam nem volt sérv. Két nap után éjszaka újból kizavartak: „Fa-ti bagajul!" „Csomagolj!" Mi volt a csomag? Két rossz szappan, ami egyáltalán nem habzott. Kivittek az állomásra, ott betettek egy vagonba, és újból megbilincseltek. Két hétig vittek Brailáig, a kikötőbe. A kikötőben vártak már az uszályok. Bezavartak egy uszályba. Rémes hely volt, olyan füst volt, hogy fulladt meg az ember. Betettek az uszályba, és sokáig vittek egészen a Duna-delta széléig. Ott volt Peripráva, egy úgynevezett kikötő. Kikötő a nyavalyát!

Ott kellett vágni a nádat, ott kellett kukoricát kapálni és törni...

Ott kellett repülőteret gyomlálni, kikapálni a füvet, mert ott befüvesítik a repülőteret. Itthon nem vetnek fűmagot, itt betonnal fedik le a repülőteret. Nem is tudtak fel- és leszállni a repülőgépek. Több kárt csináltunk, mint hasznot.

Ausztráliából hozták a juhokat. Akkorák voltak, mint egy borjú, hatvan kilósak. Azokat akarták párosítani ezekkel a szerencsétlen román juhokkal. Ezek a juhok nem bírták el ezeket a nagy kosokat. Azok pedig mindenféle betegséget kaptak.

Olyannal is beszéltem, akinek a Deltában kígyót kellett fognia.

Oh, dehogy kellett! Egyetlenegy volt, egy karmester. Szervátiusznak a feleségét vette el. A testvérét Antonescu idejében kémkedésért kivégezték. A legjobb karmesterek egyike volt, Pesten a Filharmóniának volt a vezetője. Azt egyszer láttam egy Constantinescu nevezetű román tengerésszel, hogy megnyúztak egy kígyót, és megették. Ez a Constantinescu Svédországba akart kiszökni, tengerész volt. Felszökött egy svéd hajóra, elbújt, de észrevették.

A Duna-deltában raboskodók említették, hogy lázadás is volt ezen az uszályon.

Nem tudok róla. Az uszály két részből állt. Középen volt az úgynevezett torony, ott volt a parancsnokság. Jobboldalt volt egy két négyzetméteres lejárat, ahol korábban töltötték le a búzát, a gabonát. Ezek mind gabonaszállító uszályok voltak. Mikádiosznak hívták a görög hajómágnást, mind ott voltak még a görög feliratú táblák az uszályon.

Milyen volt a koszt?

Rémes volt, mindig csak savanyú káposztát adtak vagy pedig két darab „turtolyt", mint a krémes tészta, olyan nagyságú sült málét. Valójában puliszka volt, de beleőrölték a csuszát is. A Duna-deltában aki nem dolgozott, az naponta tíz deka kenyeret kapott. Az nem volt tíz deka, mert az őr is ellopott belőle. Aki osztotta, az úgy csinálta, hogy sok morzsa jusson neki, mert a morzsa az övé volt. A bakancsnak a végén lévő spicc ki volt élezve, azzal szeletelte fel a fekete kenyeret. Én soha nem vágtam, nem értettem hozzá. Nekem ideadták a hét-nyolc dekát, amennyi jutott. Mindig volt két „turtoly", azt odaadtam cigarettáért a jehovistáknak. Ők nem dohányoztak.

A foglyok közül haltak meg?

Nem olyan sokan. Karácsony Pista bácsi, a minorita szerzetes a munkában összeesett, és meghalt, szívszélhűdésben. Aradi minorita prédikátor, teológiai professzor volt. Karácsony Pista bácsit előttem ítélték el életfogytiglanra. Szintén „Szoboszlai-gyerek" volt.

Hány évet töltött a Duna-deltában?

Én Peripraván nem voltam, csak Grindeni-ben. Az egy alantas fogolytábor volt, ott voltunk nyolcszázán. Brigádokra osztottak, és minden reggel ki kellett mennünk dolgozni. Tíz órát dolgoztunk, és két órát motoztak, mert az a sok hülye őr számolt: tíz-tizenöt. Állandóan hiányzott valaki, vécén voltak, öregek voltak, minden baj volt.

Ott kellett a juhhodályt építeni az ausztrál juhoknak. A gyapjújából ki kellett szedni a bogáncsot. Amikor kihúztuk a bogáncsot, a bőr is lejött vele. Amikor megszállták őket ezek a „csecseméhek", mind megdöglöttek. Amikor a hodályt építettük, akkor kivittek, kérdezték: ki végzett mérnökit. Egyik barátom, egy rendes kolozsvári fiú, dr. Kóta Péter - Magyarországon van most, polgármester is volt Domoszlón - előlépett, hogy ő mérnök. Helyettesnek kellett. Semmi köze nem volt a mérnökséghez. Akkor aztán válogatták ki az embereket. Persze, a barátok, a magyarok együtt voltunk, én is köztük. Felálltunk ötös sorokban, adtak valami szerszámot a kezünkbe, és kivonultunk - farkaskutyák kíséretében! - három vagy öt kilométert. Abban a nagy homokban alig lehetett járni, karon fogva kellett menni, karon fogva, ötösével. Ott kezdtük meg a munkát. Kellett vágni a nádat.

Grindeni-ben hány évig raboskodott?

1962-ig. Onnan újra elvittek Galacra, ahol betettek a templomba, mert nem volt hely a cellákban. Onnan ismét Szamosújvárra vittek. Ott aztán gyomorvérzéssel megoperáltak. Egy éjszaka úgy hánytam, mint a lakodalmas kutya. Ott, Szamosújváron szerencsém volt, mert a börtönorvos civil volt. Dr. Baumgarten, Bányai Lászlónak a testvére. Csak ez nem magyarosította a nevét. Ő volt a börtönorvos. Nekünk Aranyosgerenden volt a háziorvosunk.

Mikor szabadult?

1964. augusztus 20-án. Mindössze negyvennyolc kilós voltam. Megberetváltak, csak úgy, pusztán a késsel, szappan nélkül, ki kellett vasalni a nadrágot, és meg kellett varrni. Ha volt mit varrni. Én egy nappal tovább ültem, azt hittem, újabb börtönbe visznek.

Honnan szabadult?

Szamosújvárról. Mindenki onnan szabadult, oda gyűjtötték össze a rabokat. A háborús bűnösöket, a gyilkosokat is, akik kétszáznyolcvanezer zsidót leöltek Tiraszpolban, Odesszában, Kisinyovban, Csernovicben, akiket nem végeztek ki, azokat is mind oda áthozták Szamosújvárra. A vasgárdisták Nagyenyeden ültek.

Hogyan szabadult?

Átadták a civil ruhát. Kértem a mankót. A mankóval, amit Budapesten kaptam a magyar kincstártól, mikor hazajöttem Oroszországból, akkorát csaptak a hátamra, hogy kettétört. Nem ilyen mankó volt, mint a mostani tartalék. A fél ház most is kéri tőlem, mert én nem használok mankót. Aki a lakásunkban megsántul, rögtön jön hozzám a mankóért. Itt van a konyhában. Dr. Gundhart Egon nevezetű orvossal szabadultam, valamint dr. Csávossy Bélával, a Csávossy György édesapjával. Velünk volt egy dr. Fazekas János nevű Székelykeresztúr mellőli, fiátfalvi származású ügyvéd is. A testvére országgyűlési képviselő volt. A börtönben rendje volt a megszólításnak: báró úr, szolgabíró úr, ügyvéd úr. Ha pásztor volt az illető, akkor gazduram. A börtönben mindenkit a rangján szólítottak. Nem elvtársoztak. Ma is, ha találkozunk, ezt a megszólítást használjuk.

A báró úr Kolozsvárra jött haza?

Idejöttem Kolozsvárra, és az állomáson felültem egy autóbuszra. Ötven lejem volt, mert a feleségem minden börtönbe küldött ötven lejt. Szamosújváron azt mondták, akinek van pénze, az ne jelentkezzék. Én nem tudtam, hogy van pénzem. Adtak egy vasúti jegyet. Ismét hallom, hogy ordibálnak: Bánffy, Bánffy, majd újra valami trágárságokat kiabáltak. Megyek oda, gondolom, megint valami baj van. Akkor mondták, nekem van 50 lejem, adjam azonnal vissza a jegyet! Meg akarom csalni az államot, még most sem javulok meg. Visszaadtam a jegyet, ideadták az ötven lejt. Mindenki kölcsönkért tőlem, mindenik kért öt lejt. Gundhart Egon kért kölcsön öt lejt, hogy fiákeren mehessen haza a lakására. Nem maradt semmi pénzem, mind szétosztogattam, és hazajöttem. Később Kolozsváron jött a postás. Elkezdenek kiabálni lent, báró úr, báró úr! Ki az isten kiabál úgy, hogy báró úr? Akkor mondta a postás, érkezett a címemre öt lej. Gundhart elküldte az öt lejt.

Miből élt, miután hazajött?

A feleségem kötött. Ott laktunk a kicsi konyhában, a cementes konyhában, ahová Huszár Jóska beszervezett. Én elkezdtem üzletelni, mert ahhoz érzékem volt. Bélyeget gyűjtöttem, mindent gyűjtöttem. Festményeket, képzőművészeti alkotásokat vásároltam, azokat cseréltem, adtam, vettem. Mentem a zsidókhoz, mert azoknak sok festményük volt.

A báró úr hány nyelven beszél?

Németül beszélek.

Nyelvórákból nem lehetett megélni?

Dehogy lehetett!

Mindig megőrizte a humorát és az életkedvét?

Mit csináljak, akasszam fel magamat a körtefára?

Ilyen vidám természetű volt egész életében?

Egész életemben ilyen voltam.

Tulajdonképpen ez mentette át minden tragédián?

Keserűség volt ott a börtönben lenni. Mindig hozzám jöttek, mert azt hitték, hogy én egy vezető vagyok. Én olyan rab voltam, mint a többi. Nem is tudtam rendesen románul beszélni, de mindig hozzám jöttek, ha valaki valamilyen marhaságot csinált.

A fiatalok morzéztak, mi van a szomszéd cellában, mi történik a kinti világban. Mondták, hogy most jön Kennedy, az amerikai elnök. Egyszer sorba állították a brigádot, a románokat baloldalt, a protestánsokat jobboldalt, az ortodoxok oda, a görög katolikusok ide állnak, a szektások amoda. Odamentünk mi, reformátusok is, volt egy csomó református pap, becsületes, tisztességes volt a zöme. Voltak katolikusok is, nagyon becsületes, művelt emberek. Volt ott mindenféle szektás, pünkösdista, jehovista, baptista, mindenféle. Mi ott álltunk, szerencsétlenek, reformátusok. Ott mondták, hogy a római pápa megmenti a katolikusokat! Amikor hazaértünk, akkor tudtuk meg, hogy Vásárhelyi János, a református püspök úr meghalt. Vásárhelyi János hogy tudna minket, erdélyi reformátusokat menteni?

A feleségével levelezhetett?

Nem! Amikor a Szekuritátén voltam, a feleségem csomagot küldött. Amikor Grindeni-ben voltam, akkor nekem nem járt csomag, mert a normát én soha nem tudtam teljesíteni. Akik megcsinálták a normát, azoknak nem volt, aki küldjön. A levelet románul kellett írni. Kockacukrot, sajtot, cigarettát lehetett küldeni. A megállapodás az volt, hogy a fele csomag az őröké, illetve azoké, akik teljesítették a normát. A csomagokat becsületesen mindig elosztottuk.

A börtönélményeket sohasem írta le?

Nem írtam le, de már sokat beszéltem róluk. Elmeséltem a Magyar Televíziónak, a Duna Tévének, az osztrák televíziónak.

Ma is szellemi frissességben éli az életét?

Állandóan olvasok. Tizenhét szervezetnek vagyok a tagja, a Vitézi Rendtől kezdve a Lovagkeresztesekig, a Magyarok Világszövetségétől az RMDSZ-ig, nem is tudom felsorolni, hogy hány szervezetnek vagyok a tagja. Mindeniknek fizetem a tagsági díjat. A feleségemnek van tíz hektár földje, az iskoláknak adta az egész jövedelmét. Elosztottuk a Báthorinak, a református gimnáziumnak, a Dávid Ferenc Egyletnek, a Brassai Sámuel Gimnáziumnak. Ennyi, amit tehetünk. Sajnos, az aranyosgerendi harminchét termes kastélyt hiába ajánlottam fel az egyházi és kulturális szervezeteknek. Senkinek sincs tízmilliárd leje, több millió dollárja, hogy az erdélyi magyar kastélyépítészet egyik legszebb remekművét helyreállítsa.

Amikor tőlünk elvették, gyönyörű épület volt, megvolt az arborétum, a park. Ma minden romokban hever. Ez az én legnagyobb bánatom.

Forrás: Tófalvi Zoltán: 1956 erdélyi mártírjai V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják. Mentor Kiadó, 2012.