Titokfeltáró vallomások grafikában
Se szeri se száma a jó művészeknek, íróknak, pedagógusoknak. De már jóval kevesebben vannak azok, akiket mindhárom kategóriában számon tartanak. Orbán István az ő táborukat gyarapítja. Szándékosan használtam a jelenidőt, hiszen az egy évvel ezelőtt, 2016. április 4-én, 63 éves korában elhunyt művész alkotásai, a fekete-fehér és színes grafikák, művészeti írások, kötetek és tanárkodásának tanítványaiba oltott útmutatásai elevenen élnek és hatnak. Bizonyíték erre a jelenlegi emlékkiállítás, a napokban megjelent vallomásos, monografikus művészalbum és bizonyíték a tanárbácsit mind a mai napig emlegető és tanácsait művészi próbálkozásaikban hasznosító báthorys diákok sokasága.
De ki is volt valójában Orbán István? Sokoldalú művészegyéniség, rajz- és íráskészséggel megáldott gondolkodó, aki az elődei által felhalmozott ismeretanyag birtokában igyekezett továbblépni, újat alkotni. Monografikus összegzései, művésztársait bemutató írásai pontosak, jól dokumentáltak, s a precizitás és alapos kimunkáltság műalkotásaiból sem hiányzik. Mindez azonban csupán egyik, ha nem is elhanyagolható vonatkozása grafikusi tevékenységének. Amelyre szintén az analizáló és summázó művészi megnyilatkozás jellemző.
Mert mit is tesz valójában Orbán István? Szemrevételezi, élvezi és megörökíti az őt körülvevő világot. Pályakezdő éveinek festményein, akvarelljein, zsírkréta rajzain ennek az elsődleges, közvetlen élménynek a hatása érezhető. Hogy aztán az évek múlásával, fokról-fokra kerítse hatalmába a makro- és mikrokozmosz rejtettebb, sajátosan összetett világa. Az a minden mindennel összefüggő, jelrendszerként is értelmezhető csodavilág, amelyben oly gyakran és oly szívesen merült el, hogy megismerhesse és feltárhassa titkait, hogy belefeledkezhessen rejtelmeinek bonyolult szövevényébe. Amit aztán a sajátos megközelítéssel, egyedi grafikai nyelvezeten történő művészi élményfeldolgozás követett.
Mert nézzük csak meg ezeket jellegzetes, összetéveszthetetlen Orbán-grafikákat: a vonalak, vonalhálók, vonalszövevények egymásból fakadó, egymást megtámasztó kavalkádját, a sajátos energiákat tömörítő és felszabadító ritmikus struktúrákat, a dekoratív, képrejtvényszerű betűzsonglőrködéseket, az árnyalati különbséggel felsorakoztatott, párhuzamba állított vagy éppenséggel egymással feleselő dinamikus formavariációkat, a súlyosan sötét és levegősen könnyed vonalakkal érzékeltetett fény-árnyék játékokat. Amelyek a valóságból eredeztethetők ugyan, de az általánosítás megannyi lépcsőfokát megjárva, immár geometrikus alakzatokba tömörülve összegzik a művészi mondanivalót, teremtik meg azt a sajátos univerzumot, amelynek kapuját Orbán István szélesre tárja előttünk. Kísérlet és játék, de komoly játék ez a végletekig leegyszerűsített formákkal és színekkel – hiszen a fekete és a fehér is szín – , a piktogramokká sűrített élményanyaggal. Érdekes keveredése a precízen kiagyalt szerkesztésnek és a spontaneitásnak. A fehér és a fekete ellentétét békévé oldja a szürkék megannyi variációja, az éles vonalbeszédet pedig a folthatásos fogalmazás variálja. Látványosak, dekoratívak, de ugyanakkor elgondolkoztatóak, lírai vagy drámai felhangoktól sem mentesek ezek a sajátos, műalkotássá szerveződött jelek, jelképek, amelyek alkotójuk belső világát, lelki alkatát, gondolkodói mivoltát, egyszóval komplex művészi egyéniségét is felvillantják. Megrázó példája ennek a művész hattyúdala, a Belső tájaim című munka.
Merthogy, egyféleképpen, tükörképek az itt látható grafikák. Nem csak a szó konkrét értelmében, a művészt magát, saját arcát is megjelenítő vonatkozásban (Tükröm, tükröm), hanem ezen túlmenően, egész ars poeticáját, alkotói habitusát, érzelem- és gondolatvilágát egyedi jelrendszerbe foglaló alkotóművészete által.
És Orbán Istvánnak volt bátorsága szembenézni önmagával. Egykori, pályakezdő önmagával is. Megtette ezt kiállítások alkalmával nem egyszer, de persze tehette. Hiszen serdülőkori zsengéi sem érdektelenek, s mintegy előrevetítik a későbbi, érett művészt.
Özvegyének, Erzsébet asszonynak köszönhetően most itt, a Minervában is megtekinthetjük ezeket a különleges érettségről, szín- és formaérzékről árulkodó, még diákként készített olajképeket, zsírkréta munkákat és a pályakezdő éveiből származó, valósághű, a műfaj követelményeinek megfelelően levegős, míves akvarelleket. Ezekből absztrahálódtak aztán az olyan, a jelenlegi tárlat erősségének számító munkák mint a Düh, az Éjjeli lepke, a Telihold, az Éjmadár, A vörös bumeráng, amelyek mintegy összegzik Orbán István festői és grafikusi adottságait, s utat nyitnak ahhoz a summázó, lényegre törő művészi megjelenítéshez, ami az immár kiforrott alkotó sajátja. A megkapó színharmóniák láttán most mintha kissé sajnálnám is, hogy alkotói periódusa késői szakaszában jobbára a fekete-fehérre épített.
Orbán István tehetségét kitűnő középiskolai művésztanára, Váczy Margit fedezte fel, és indította el diákját a pályán. Az ismert művésszé érett tanítvány pedig egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy háláját kifejezze. Írásai mellett emlékkiállítással is adózott első mentora emlékének és mindazoknak, köztük szeretett főiskolai tanárának, Gedeon Zoltánnak, akik segítették művészi kibontakozásában.
Mi pedig hálával tartozunk Orbánné Balaskó Erzsébetnek, hogy szívvel lélekkel ápolja szeretett társa emlékét, hogy a Minerva illetve a Művelődés Egyesület valamint elnökeik,Tibori Szabó Zoltán és Szabó Zsolt segítségével sikerült ízelítőt nyújtania Orbán István sokrétű életművéből. Amihez még annyit fűznék hozzá, hogy a művész a Barabás Miklós Céh tevékenységében is részt vállalt, minden csoportos kiállításon szerepelt munkáival, itt a Minervában is, a BMC-székházban pedig Gedeon Zoltán retrospektív tárlatát rendezte meg, egyéni kiállítással jelentkezett és diákjainak a rajzait is bemutatta.
Halálának első évfordulóján kegyelettel emlékezünk szeretett tagtársunkra, aki munkáival most itt van közöttünk, és itt is marad. Hiszen a művész csak akkor hal meg, ha elfelejtik.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. május 3-án, a Minerva Galériában, a kiállítás megnyitóján.
