Soó Zöld Margit minden kiállítása ünnep számunkra. Ünnep, hiszen a művész személyében a világviszonylatban is ismert és elismert kolozsvári grafikai iskola jeles képviselőjét köszönthetjük. Annak a grafikai iskolának a követőjét, amelynek alapjait az 1950-es évektől kezdődően Andrásy Zoltán és Feszt László teremtették meg, s amelynek kiteljesedése Ioan Horváth-Bugnariu tanszékvezető professzor révén napjainkig tart. És ünnep azért is, mert Soó Zöld Margitot nem csak mint művészt, hanem mint embert is tiszteljük és szeretjük. Nyíltszívűségéért, melegségéért, baráti gesztusaiért, közismerten híres, jó humoráért.

Mai kiállítása azonban kettős ünnepnek számít. A hét végén, szombaton ugyanis a művész átveheti az EMKE megtisztelő, Szolnay Sándor-díját. Méghozzá nem akármikor, hanem egy művelődéstörténeti jelentőségű napon. 2008-tól kezdődően ugyanis április 12-ét az EMKE az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja. Hagyomány születik tehát, s ebben a hagyományteremtésben – képzőművészeti vonatkozásban – Soó Zöld Margitnak jut a főszerep. Az EMKE égisze alatt tevékenykedő kulturális szervezetek közül a Barabás Miklós Céh a művész egyéni kiállításával óhajtja méltó módon köszönteni művelődési életünk jeles napját.

Füzesmikolai alkony Az alkalomhoz illően, s persze kiállítótermünk méreteihez is igazodva a művész igyekezett a lehető legsokoldalúbban bemutatkozni. Elhozta legújabb, kiállításon eddig még nem szerepelt pasztelljeit, s mellettük, ízelítőként, néhányat a különböző alkotási periódusaiban született munkákból.

Mintegy bizonyságául egyenesen felfelé ívelő pályája folytonosságának, amelynek alapját a realitásból táplálkozó, érzelmi felhangokkal dúsított munkák képezik.

Én beszívom a világot, amit látok, de nem úgy adom vissza ahogy láttam, hanem ahogy éreztem – nyilatkozta a legutóbbi interjúban. És ez művészetének lényege. Egyfajta érzelmes ég-föld-rajz. Mindaz, amit a természet és a természet parányi alkotóelemeként az ember a végtelen időben létrehozott. A sokat utazott, sokat látott művész útirajzai, ihletforrásainak képi vetületei láthatók itt. De ezek a művészi lenyomatok egyben lélekrajzok is. Hiszen korántsem véletlen, hogy a művész mit választ ki abból az élményanyagból, ami érte, és azt hogyan önti művészi formába. Legyen szó akár Szárhegyről, Füzesmikoláról, Zsobokról, Dobrugeáról, a delta vízi világáról, akár az alföldi Jászdózsáról vagy az ablakából látható felhőkről. S szóljanak ezek a munkák a rét kusza bogáncsairól, amelynek hálóján átsejlik a lankás dombok koronázta láthatár, a csupasz fák, vagy a földből kiszakított gyökerek fekete-szürke gyászáról, kemény vonalas őszi borongásáról, a vihar előtti feszültség, a vészjósló nagy szürke felhő művészi megjelenítéséről, a napégette tarló fakó sárgájáról, a hatalmas levegőég uralta színgazdag napraforgós mezőről, a vízi világ poéziséről vagy a tájba simuló népi építészet apró csodáiról, minden konkrétumuk dacára a művészt is belopják a képbe. A tájélmények hangulati lecsapódása okozta pillanatnyi lelkiállapotát.

De talán fordítva is érvényes a tétel: olykor a művész keres formát hangulatai képi megjelenítésére, a műtermét benépesítő kagylók, gyökerek, faágak érzékletes kompozíciókba foglalásával. És megszületnek a Lázálmok, Küklopszok és a békésebb, oldottabb hangulatot sugárzó legújabb munkák kagylókkal és megannyi színnel a főszerepben.

Bevallása szerint minden kiállítás feszültség számára. Csak akkor nyugszik meg, ha a reá szegeződő csillogó szempárokból sikerült kiolvasnia az alkotásai keltette pozitív hatást, a nézőre gyakorolt művészi élményt. Sőt, a rá jellemző szerénységgel még azt is megjegyzi: előfordulhat, hogy ez a rokonszenv nem is műveinek, hanem neki magának szól, de annak is örvend. Szeretném, ha szeretnének – vallja be nagyon őszintén, a költő szavainak tömörségével.

Szárhegyi este Munkáira még véletlenül sem a harsány magakelletés, erőszakos figyelemfelkeltés, hanem a visszafogottság, a mértékletesség és a különleges műgond jellemző.

Úgy és annyit felhasználni korunk művészeti törekvéseiből, irányzataiból, hogy az összhangban lehessen a szűkebb pátria művészetkedvelő és műértő közösségének igényeivel. A programszerű megfogalmazás így meglehetősen tetszetős, elképzelhetetlenül bonyolulttá válik azonban akkor, amikor azt firtatjuk: tulajdonképpen mennyi is az a bizonyos annyi? Nem csupán az erőteljesen megosztott közönség sokrétűsége miatt, hanem azért is, mert a mindenkori képzőművészet egy természetes belső feszítőerő folytán időben is elébe megy az elvárásoknak: a műalkotás kiváltotta katarzis nem érhető el a régi eszközök, a régi kifejezésformák unos-untalan ismétlésével. Minden bizonnyal ez az az erőtér, amely korunk erdélyi képzőművészetének mindennemű ideologizáláson túli mozgásirányát meghatározta. Amely egy figuratív látványközpontúságot is magába foglalt, magába foglal. Talán, hogy a műalkotás helyi lehetőségekhez mért funkciójának is eleget tehessen: hogy dísze legyen életterünknek. Soó Zöld Margit ennek az irányzatnak a kimagasló képviselője.

A spontaneitás, az alkotás pillanatainak magával ragadó lendülete, kínja-gyönyöre, az élvezet, amellyel ezek a munkák születnek, mind-mind bennefoglaltatik alkotásaiban.

Mikor dolgozom, az egy csodálatos érzés – adja tudtunkra a művész. Ezt a csodálatos érzést pedig jelentős mértékben sikerült a nézőkbe is átültetnie.

Egy műalkotás akkor él igazán, ha kikerül a műterem falai közül, ha sikerül utat találnia a közönség felé. S bár a művésznek néhány lépéssel mindig a közízlés előtt kell járnia, Soó Zöld Margit ennek az elvárásnak, a legmodernebb kor, legkorszerűbb követelményeinek is eleget téve vált Kolozsvár, s az összmagyar képzőművészet egyik, európai mércével mérhető, legkedveltebb alkotójává.

Elhangzott 2008. április 7-én délután, a kiállítás megnyitóján, a Farkas utca 27. szám alatti Barabás Miklós Galériában,
Az Unipán Helga rendezte tárlat május 7-ig tekinthető meg kedden, szerdán és pénteken 12–16 óra között.

NÉMETH JÚLIA

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/8806