Szabadság. Szeretlek!
Két dolgot jelenthetünk ki, elsősorban azt, hogy valami azért jelentős, mert túlmutat önmagán, mert kifejezője, exponense valami szellemibbnek, általánosabbnak, egy érzés- és gondolatvilágnak, amely benne találja meg többé vagy kevésbé tökéletes jelképét.[1] E kapcsolat egy totemszerű ősi összetartozás jelölő és jelölt között. Másodsorban pedig azt, hogy jelenlevő kiszorítja végest, bezárva maga mögött a múlt ajtaját. Ezért „ami nem divat, ami nem haló, az, ami örökkévaló.”[2] Az hogy Petfőit és Kölcsey Himnuszát mai napig is felidézzük bizonyítéka annak, hogy örökségük időtálló jelképek.
Petőfi a romantika átélője, átformálója és beteljesítője. Egy életműn belül menekül a természetbe a társadalmi bizonytalanság és bizalmatlanság elől és száll szembe az igazságtalansággal vállalva szerepét az emberiség mellett. Benne van a tündöklő világszem és benne van a világrázó indulat.[3] Költészete megteremtette az igazi magyar versformát, ami nem latin metrumot, és német kadenciát, hanem nemzeti sajátosságokat követ. „Énszerintem a költészet – valja ömaga első kötetének előszavában - nem nagyúri szalon, hová csak fölpiperézve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni.”
De „nincs keservesebb, mint az agyondicsért csodák erdejében sétálni” - írja Nemes Nagy Ágnes. Petőfi nem csak egy kor illusztrációja, géniusza mögött ott áll egy ember, aki szeretett borozni, sakkozni, billiárdozni és rajzolt is. Volt már bukott színész, hadsereget elhagyó honvédtiszt, remegett meg istenhite és kiállt a zsidóüldözés ellen. Barát, szerető, apa és árva, aki mindennapi kenyerét, boldogságát és családját áldozta fel a hazának, mégis magas fejjel és kemény derékkal, emberül viselte sorsát. Petőfi művészetét tiszta emberi igazságérzete vezérelte. Nincs nyughelye, mert szelleme élő.
Kölcsey Ferenc, irodalmunk egyik legmagányosabb és legfájdalmasabb sorsú költője. Szülei korán elhunyak, kisgyermek korában himlőbe esve megvakult balszemére, amiknek következtében egész életében kívülállónak érezte magát. Önmagába vonuló érzelmes és bús ember volt pesszimista világlátással, sztoikus filozófiával. Halk sóhajok tompított heve az ő költészete, vezérei a nyugalom és az erény. Az igazságért folytatott küzdelmében viszont jámborsága sem állította meg. Petőfihez hasonlóan önfeláldozóan, a közjóért társadalmi szerepet vállalt. Tőle származik reformkor szállóigévé vált szellemi stratégiája, vagyis „A haza minden előtt.” S bár későbbi költészetében ez a haza pusztulásának és a magyarság jövőjének ijesztő képei jelennek meg, verseiben eljutott az isten- és emberszeretet magaslataira.
Kölcsey 1823 január 22-én, krisztusi korban, 33 évesen írta a Hymnus A magyar nép zivataros századaiból címet viselő fohászt, amit őmaga nem sorolt legjobbnak tartott költeményei közé és úgy halt meg, hogy soha nem gondolt rá: műve egyszer mindenki által ismert nemzeti himnusszá válik. Azóta eltelt kétszáz év alatt tiltották, tűrték, de semmilyen hatalom vagy diktatúra nem tudta „leváltani.” Az eltűnés miatti szorongás rezolált korszakokon át egy nemzettel. Nemzeti imádságunk a magyar népszellemet egykori dicső múltjától szenvedőnek mutatja be. A 16. századtól török, Habsburg, majd szovjet elnyomás mélyítette azt a magárahagyatottságot, amit a nyelvi és kultúrális elszigeteltség is már adott. Jogosan mondják a magyar himnuszra, hogy depressziós, de akik ezt állítják azok nem tudják, hogy a korszak nagyjai választ adnak a folytatásnak. Kölcsey: „Az élet fő célja: a tett. Tehát tégy!” Vörösmarty: „Mi dolgunk a világon? küzdeni.” Petőfi: „folyvást küszködni kell.” Madách: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál.”
A korszak emberei több fontos változás kapujában álltak, ezért is volt fontos a helyes út választása. Kölcsey reménytelennek látta a nemzet jelenét. Petőfi saját korát hipokratának és meghasonlottank, századát szaggatottank jellemezte. A diktatúrák zivatarfelhői rég elszálltak, ennél nagyobb szabadsága nem volt még az emberiségnek. A modern ember a tér és idő keresztjét akarja levenni válláról miközben elveszíti kapcsolatát a külső világgal. Istent játszva akar mindenütt jelen lenni. Egy közvetett valóság ez, amely az empátiát és a felelősséget ölik ki. Harcokat kell vivni hogy az ember hozzáférhessen a saját lelki világához. Mai korunkban, talán jobban mint ezelőtt, szükség van egy közös nemzeti világnézethez. Az összetartozás fedelét pedig többek közt, de kiemelkedően Petőfi és Kölcsey tartaná fent.
Ha a költészet a szó legtisztább lelőhelye, akkor a képzőművészet az érzelmek közvetlen projektciója lehet. És így érünk jelen kiállítás mondanivalójához.
Árkossy István szavaival élve: „minden művészet valódi gazdagsága éppen a tónusok transzparenciájának kifogyhatatlan kincsestárában rejtezik, az örök tartalom és az örök forma égből dirigált egyensúlyában megfogalmazva. Amihez csak a világsíkokra ráfeszülni képes szellemi idomulás nyújthat érvényes belépőt.”[4] A Szabadság, szeretlek! kiállítás kiemeli Petőfit és a Himnuszt a politika eszköztárából. A reformkor szellemiségéhez igazodva jelenünkbe szitálja át sajátos igazságaikat és revízió alá veszi értékeiket.
A kiállítás címszavai Petőfi Szabadság, szerelem című versére reflektálnak. A benne megfogalmazott gondolatébresztő ellentét számos művészt állásfoglalásra inspirált. Az idilli szerelem álomképei.nyernek örök formát festményekben, a szabadság pedig megjelenik szimbólumban és – mint a művészet célja – eszmében egyaránt. Történelmi alakotat kiemelve, mint Bem József, Mészáros Lázár és Cetz János nagyjaink tiszteletére ösztönöznek. A kiállított műalkotások egy része felhasználja vagy reflektál a kollektív tudatunkba vésődött Egressy Gábor készítette daggerotípiára. Az ősfénykép visszaemlékezések szerint Petőfi ellenkekezése készült, aki idealizálni szerette volna alakját, hogy a hibátlan voltában a hazát tudja jelképzeni. Ezek a képek Petőfi igazi hivatottak felfedni. A versekben rejlő gondolatiságra is több munka reflektál kommunikációs csatornaként költői képeket illusztrálva.
Petőfi és Kölcsey nem csupán a magyar nemzeti azonosságtudat megkerülhetetlen személyiségei, hanem fényforrások is. Kollektív irodalmi és kulturális emlékezetünk válik sokoldalúvá, ha több szemszögből reflektálunk rájuk.
Zárószóként két hátrahagyott tanácsot emelnék ki e két munkásságból. Egyik Petőfi Szendrei Júliához írt utolsó levelének gondolatai, másik pedig Kölcsey Huszt című versének zársorai:
Higgy! Remélj! Szeress!
Hass, alkoss, gyarapíts…
Lénárt Tamás
