„Szeretném, ha szobraim
kis tükrök szerepét töltenék be, mely előtt a szemlélő felfedi majd
önnönmaga legbensőbb rezdüléseit”– vallja Vetró András szobrászművész,
akit a hetvenedik születésnapja alkalmából rendezett kézdivásárhelyi
tárlata kapcsán kerestünk meg.
– Borcsa János fogalmazta meg, hogy egy szobrot körüljárván azt nézi,
„mennyire erősít meg sejtéseinkben és elveinkben, vagy milyen mértékben
mozdít ki ezekből: hogy aktivizálja-e vagy sem a befogadói tudatot”.
Milyen hatást visznek haza az ön szobrainak, plakettjeinek nézői?
– Érdekes kérdés, a fellengzősséget kerülvén Bretter György tanárom
szavaival válaszolnék: amikor a Vágyak, emberek, istenek című könyvét
dedikálta nekem, valami olyasmit írt, hogy „maga is a közért tesz
magából”. A belső tűztől fűtve számos művész „elégeti” magát másokért.
Amikor az ember alkot, egy jóleső fáradtság során megszül valamit.
Apám, Vetró Artúr hitt az alkotói tett örömében, mára én is tudok örülni
a tettnek, hiszen boldog az az alkotó, akit az ihlet tetten ér. A
szerszámok tisztán tartására is figyelmeztetett, képletesen utalva a
szem, szív és fej tisztaságára. Egy alkalommal nagyon megleckéztetett
másodéves főiskolás koromban, amikor egy általam rosszul megkezdett
domborművet összevágott. Később értettem meg, az újrakezdéshez szükséges
erőre hívta fel a figyelmemet, mert fércelni lehet, csak abból nem lesz
jó szobor.
Anyaság
A közért való felelősség mindenkor óriási, de az is nyilvánvaló, hogy
abban a pillanatban, amikor elkészül egy alkotás, elkezdi élni a saját
életét, elszakad alkotójától, „megrágja az idő vasfoga”, és a befogadók
ítélkeznek fölötte. Érdekes, amikor a kész munkám egy hozzáértővel
együtt szemlélem, aki a belső kapuit a szeme és szíve által teljesen ki
tudja nyitni, és képes kritikusan nézni a művemet, akkor levetkőzöm.
Nagyon furcsa ez a dolog, ilyenkor én is élesebben ítélkezem a munkám
fölött, és jobban észreveszem a kevésbé sikerült részeket.
Lovag
– Mikor mutatkozott meg először a tehetsége? Hogyan viszonyult édesapja,
Vetró Artúr szobrászművészetéhez? Gyerekként az édesapja műtermében
nőtt fel, később tanár-diák viszonyba került vele, aztán közös
kiállításuk is volt…
– A minap hallottam éppen Eperjes Károlyt nyilatkozni a tehetség
örökölhetőségével kapcsolatban, szerinte a tehetség nem, csak a képesség
örökölhető.
Meglepődtem, de aztán megértettem, ha az örökölt képességgel jól
gazdálkodik valaki, akkor tekinthető tehetségesnek.
Egy kis tehetséget én is örököltem az apámtól, ezt nevezzük inkább
képességnek. Gyerekkoromban sokat rajzoltam, elég aprólékosan,
játékosan, de minden gyerekben egy ősi művészlélek lakozik, mindegyikük
tud rajzolni. Arra is emlékszem, hogy részletesen megrajzoltam
mindenfélét, katonákat, olyan autókat, amelyekbe felülnézetből bele
lehetett látni a sebességváltótól a fékpofákig.
Kossuth Lajos
Az első tanulmányom, az első fej, amelyet megmintáztam, Artemisz görög
istennőé volt. Apám műtermében próbáltam ki, tizenegyedikes lehettem
reálszakon, nem is voltak olyan gondolataim, hogy művész legyek. Viszont
a környezet rendkívüli hatással volt rám, mert láttam apámat dolgozni,
és végül kézbevettem én is az agyagot. Rajztanulmányokat készítettem, és
észrevettem, hogy apám csendben figyel. Noha nem ösztönzött, a
csendből, a vizsgálódásából éreztem, mintha meg lenne elégedve.
Éreztette, hogy ez a fajta művészi, alkotói tett rendkívül súlyos
terheket ró majd az emberre, hiszen az önvizsgálódás állandóan
végigkísér, hogy jó-e amit teszek.
Figyeltem apám mintázási módozatait, és az alkotói tett vívódásokkal
teli, egyben fenséges mivoltát is kezdtem érezni, hiszen a formátlan
anyag átalakítása, annak szellemi töltettel való gazdagítása rendkívül
örömteli folyamat.
Együtt
Végtelen variációk
– Mely anyaggal dolgozik legszívesebben? Mikor dől el, hogy a születendő
alkotás végül milyen formában ölt testet?
– Mindenekelőtt a szobrásznak rajzolni kell tudnia. Az a szobrász, aki
nem tud rajzolni, nagyobb lélegzetű művet sem tud létrehozni. Tehát az
első lépés a rajz, kis vázlatok, melyek kiérlelődnek, papírból
átformálódnak agyagszoborrá, térbe türemkedve, majd pedig ez átöntődik
gipszbe. Az agyag átalakulhat égés folyamán terrakottává, időt állóbbá
válik, nemesebb is. Gipszből is lehet gyönyörű műalkotásokat létrehozni,
számtalan kiállításon láttam csodálatos dolgokat, például Henry Moore
szobrait, akinek a műveiből a főiskolán is inspirálódtam.
Délibáb
Moore Haldokló harcosát láttam fázisokra bontva egy könyvben: drótok,
rajtuk gipsz, folyamatosan rakta, agyagot nem is látott a mű, csak
gipszből csiszolta hónapokon keresztül, majd egyszer ott volt a kész
szobor gipszből, végül bement az öntődébe, és bronzzá vált. Mindenképpen
megjegyzendő, hogy nem szerencsés, ha egy művész állandóan csak
ugyanabból az anyagból dolgozik. Apám is figyelmeztetett, hogy mintázás
után, ha van lehetőség, próbáljam a fát, a követ, öntessem ki bronzba,
alumíniumba, mert akkor nemesedik a szobor igazából.
Picasso szerint a legelső vázlat a legjobb, a legzamatosabb, ahol még
nem dolgozik együtt a szív és a ráció. Amikor már kezd készre
csiszolódni a mű, már veszít a lendületéből, a zamatosságából.
Amíg kiöntődik egy bronzszobor, addig egy bronzutánzó patinázást végzek a
gipszen, mert anyagilag sem megoldható minden szobor kiöntése, hiába
lenne a művész vágya, hogy a műve bronzban éljen.
Buborék – In memoriam Egyed Péter
– A rajzoktatás mellett életművét domborművek, térszobrok, plakettek
alkotják. Miben különbözik a szobrász látásmódja a grafikusétól vagy a
festőétől?
– A művészetnek, az alkotói tettnek nem csak a misztériuma, hanem egyben
a szépsége is a végtelen variációk lehetősége.
Semmi új nincs a Nap alatt, a témák évezredek óta ugyanazok, de mindenki
egyedi módon, másképpen közelít hozzá, és ez a végtelen variációs
lehetőség, ami a művésznek tehetsége szerint adatik.
A szobrász már háromdimenziósan rajzol, belopja a teret a
szoborrajzaiba, az agyagból így könnyebben tudja megformázni. Ráadásul
nem csupán egy nézőpontból rajzoljuk le a szoborvázlatot. Amikor
rájöttem, hogy a szoborrajzok önmagukban is mondanak valamit, akkor
megpróbáltam őket továbbrajzolni, és így születtek az önálló grafikáim.
Minden kiállításomon kiállítom a rajzvázlataimat, a grafikáimat is,
amelyek lényegében szobrok, csak síkban.
Bartók Béla
– Tanítványai közül kerültek ki szobrászok, művészek?
– Igen, Vargha Mihály például, vagy Weisz Attila, aki művészettörténetet
tanít az egyetemen, de a fiaim is mindketten grafikusok lettek (Vetró
B. S. András és Vetró Barnabás), őket is tanítottam.
– A gyermekei mellett a felesége is alkotó, grafikus, milyen egy ilyen
miliőben élni és alkotni, mennyire kritikusak egymással?
– Bele-beleszólunk a kész munkába, de nem durván, csak amikor táborokban
vagyunk, akkor alkotunk egymás mellett, máskülönben az alkotói folyamat
nem közösen történik.
Viszont volt már egy dinasztia-kiállításunk, édesapám, mi a
feleségemmel, Andris és Barnabás fiaim, Peti, Balázs és Bence unokáim,
tehát nyolcan állítottunk ki Kézdivásárhelyen. Erre nagyon büszke
voltam.
Áldozat
– Jelenleg min dolgozik, a mostani kézdivásárhelyi kiállítás után milyen
tervek foglalkoztatják?
– Legutóbbi felkéréseim Fodor Sándor és Kányádi Sándor portréja
domborművekben, melyek legnagyobb örömömre fel is fognak kerülni a
Székelyföld szerkesztőségének épületére Csíkszeredában. Közben folytatom
a saját sorozataim, melyekben óriási variációs lehetőség van,
időnként előveszem a bánatos lovagomat, mert az álmát kergető ember
számomra az emberiség egyik legszebb, legizgalmasabb története. Aki nem
tud álmodni, az nagyon szegény lehet.
Vagy előveszem Harlequint, Hamvas Béla és a feleségem nyomán elkezdtem
én is bohócokkal foglalkozni: amikor az ember érzi, hogy a rászabott
szabadság túl szűk, próbál kitörni a bezártságból. A bohóc énje eleve
szabad, egyfajta gáthős, ahogy Bereményi Géza nevezte őt.
A nagy mutatvány
Megrendelések között sincs holtidő, ilyenkor a kis vázlataimat kiteszem
magam elé, ahogy Márton Árpád csíkszeredai festőművész is,
figyelmeztetésként, hogy életre kelhessenek ezek a vázlatok kész
munkaként. Ezt megjegyeztem és követem. Amúgy rengeteget tanulunk
egymástól a művészi közösségben, táborokba járunk, ahol a barátok
elmondják egymásnak a módszereiket, kitárulkoznak és segítik egymást.
Vetró András
Vetró András szobrászművész 1948 októberében született Temesváron.
Főiskolai tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu képzőművészeti
főiskola szobrászati szakán 1973-ban fejezte be (tanárai: Löwith Egon,
Bretter György, Földes László és édesapja, Vetró Artúr szobrászművész),
majd Kézdivásárhelyre kérte a kinevezését, ahol azóta is él és alkot. A
Nagy Mózes Líceum rajztagozatán tanított feleségével, Vetró Bodoni
Zsuzsa grafikussal együtt. Körplasztikái és domborművei fában, kőben,
patinázott gipszben, bronzban és alumíniumban készülnek. A
Képzőművészeti Szövetség sepsiszentgyörgyi fiókjának, valamint a Barabás
Miklós Céhnek is tagja.
Bálint Tamás
