„Az ember
halandóságában és környezetének lassú pusztulásában rejlő drámai szépség
az, ami inspirál, újra meg újra munkára késztet” – vallja Kuti Botond,
aki a folyamatos átalakulás pillanatait igyekszik egy-egy olajképén
megragadni.
Kuti Botond
– Ars poeticád szerint az önsanyargatás jellemez, a szó legjobb
értelmében: nem a legkisebb ellenállás felé törekszel. Ugyanakkor
vonzanak az ellentétek, a kettősség, a béklyók és a revelációk, ezek
szimbiózisa, az általuk generált új kihívások. Hogyan tévedtél a
nehezebb útra?
– Azt hiszem, nem odatévedtem, mindig a nehezebb úton jártam. Minden
onnan indult, hogy édesapám révén Szovátán belecsöppentem egy sajátos
művészi miliőbe. Munkássága láttán szivárgott belém, hogy ez a valami,
amit piktúrának neveznek, óriási kifejezőerővel bír.
Megtapasztalhattam, hogy az eredményhez megúszhatatlan az áldozatos és
kitartó munka, melyhez kellő fűtőanyagot kizárólag a nagy festészeti
kihívások, a magas minőségi mércék állandó keresése biztosít.
Ez a hitelesség engem is erősített, ha olykor eltántorodtam a hivatás
komolyságától. Gyerekkorom óta csak akkor érzem magam valamirevalónak,
ha dolgozhatok, ez a kényszeres állapot tölti ki mindennapjaimat, a maga
kálváriáival, mélypontjaival, revelációival.
Ezt a műtermi huzavonát leszámítva általában békés jószágnak ismernek az
emberek. Amíg nem fáj, nem művészet – mondják, s bár közhely, de az
évek alatt megtanultam, hogy tényleg ebben rejlik az általam keresett
katarzisélmény.
A festészet számomra egy nagyon fizikális műfaj, makacs anyagok
alkímiájában dolgozom, ahol a szelíd–vad kettős koreográfiája
pillanatnyi, villámgyors döntések sorozatából áll.
Képlékeny alku a felülettel, mert – a kezdeti tervek ellenére – az
eredmény nem garantálható, és legtöbbször be is fuccsol. Ilyenkor a kép
rugalmasságot, szabadságot követel az átkomponálásra, s ha akad bennem
elég engedékenység meg lazaság ahhoz, hogy elfogadjam, ha a kép mást
akar megmutatni, legtöbbször gyermeki rácsodálkozás, jóleső meglepődés
ér. Hálás a véletlen hozadéka, csak résen kell lennem. Az elengedés épp
olyan létfontosságú, akár a kezdeti elhatározás, és az egészben a
legizgalmasabb az, hogy ott rejlik benne valahol a felfedhető,
megmagyarázhatatlan csoda.
Ikaros - 100cm x 130cm, olaj-vászon, 2016
– Tehát az édesapád, Kuti Dénes műtermében való téblábolás
predesztinálta a képzőművészeti pályád. Milyenek voltak ezek az első
lépések, majd később a saját hang kialakulása? Mikor vált nyilvánvalóvá,
hogy tudatosan akarsz mást, másképp festeni, mint édesapád?
– A tehetség nem átörökölhető, ezért a predesztinációval csak részben
értek egyet. Tulajdonképpen a bennem rejlő hajlam, fogékonyság, képesség
és jókora kíváncsiság szerencsés egyvelege volt az, ami végül erre
terelt. Az ideális alkotói körülmények pedig tálcán voltak felkínálva.
De visszatérnék kicsit ahhoz az időszakhoz, amikor még többet jártam
négykézláb, mint két lábon. Emlékszem, hogy volt egy titokzatos szoba a
ház emeleti részén, egy csendes játéktér, ahol fura illatok közt
készültek apám „kutizöld” képei. Nem értettem, mi is történik, de
élveztem a látványt, és, mint minden gyermek, természetesen utánozni
akartam a nagy akciót. Akkoriban ezermesternek készültem, és úgy
gondoltam, a fából barkácsolt hajók és repülőmodellek közé simán elfér
még egy izgalmas tevékenység, amihez kell a jó kézügyesség. Áron
ikertestvéremmel gyakran a rajzolásban is megmérkőztünk, övé volt a
pontos, patyolat munka, enyém a hanyagabb mocskolódás.
A legnagyobb élményt az olajfestés megismerése jelentette, ennek
hozadéka lassan minden mást háttérbe szorított.
A székelyudvarhelyi Pallóban Bocskay Vince és Sánta Csaba kezei alatt
formálódhattam, majd 4+2 évig a kolozsvári egyetemen, utána egy rövid
reklámgrafikai kitérőn Siklódi Zsolt irodájában, majd következhetett a
mindmáig tartó útkeresés kísérletező időszaka.
Édesapámmal zsigerileg eltérő alkotói mechanizmussal rendelkezünk. Annak
ellenére, hogy a legnagyobb csodálattal követtem egyéni
kifejezésmódját, engem mégis egy elvontabb, gesztusokban gazdag
festészeti világ kezdett érdekelni, s ez merőben más utak felé
kanyarított a tanulóéveim lezárultával. Szemléletet, alázatot,
elmélyülést és hivatástudatot ő ültetett belém, nem meglepő, hogy őt
tartom mindmáig legnagyobb mesteremnek, mentoromnak.
Scala 1 - 150cm x 130cm, olaj-vászon, 2020
Állandósult nyugtalanságban
– Megbeszélitek egymás műveit, tapasztalatait, terveit?
– 2014 óta Szovátán élek, a műtermeinket gyakorlatilag néhány fal, két
lépcső, egy kutya választja el, ezért a mindennapi kölcsönhatás szinte
elkerülhetetlenné vált. Eltérő alkotói attitűdjeinkből persze kiütköznek
az ellentétek: ő a lassú, csendes vizek türelmes hajósa, én inkább egy
Turner-i állandósult nyugtalanságban, izgágaságban lüktetek.
Értelemszerű, hogy adódnak súrlódások is, ha megy az ötletelés, a nagy
téma keresése, a „mit, hogyan kéne” örökös problémáinak boncolása.
Néha óvatoskodva, de többnyire objektív szigorral közelítünk egymás
munkáihoz. Kedvező ebben a műfajban, hogy nem lehet végérvényesen
elrontani a festményt, nincs menthetetlen kép. Elég egy kívülálló,
tisztábban látó szem, egy új gondolat, ami frappánsan segít. Lopkodunk
egymástól, miközben ajándékozunk is.
Publicum - 144cm x 93cm, olaj-vászon, 2009
– Téma helyett a technika: a „mit” helyett a „hogyan” a fontos számodra.
Miként dolgozol?
– Gyakran megkérdezik tőlem, mit ábrázol a kép, mi a koncepció? lIyenkor
mindig bevillan Bíró Gábor találó megjegyzése: „a festészet nem
ötletparádé!”
Azok közé tartozom, akik egy kiállításon pofátlanul közelről
vizsgálgatják egy mű felületét, anyagát, a rejtett cseleket. Ez nálam
ösztönös prioritás, a kompozíciós feszültség, illetve a festék rétegelt
gesztusrendszereiben rejlő titkos összefüggések és arányok keresése
táplál.
Témaválasztásaim is ezen technikai eljárások legtágabb
kihasználhatóságához igazodnak. Persze olyan is van, hogy szembejön az
ötlet, majd ahhoz társítom a megfelelőnek tűnő plasztikai
kifejezésmódot.
Divisus - 137cm x 150cm, olaj-vászon, 2020
A falemezeket félretéve, újabban inkább vászonra festek, ezek
előkészítése, a barkácsolás, a kifeszítés és alapozás külön élvezet. A
spatula, nagy ecset, rolni, smirgli meg rongy váltakozva mind eszközeim.
Az olajfesték állandó főszereplője képeimnek, néha akril az alap, és
mindig kéznél van egy általam kotyvasztott speciális hordozóanyag is.
Nem szeretem a fehér vásznakat, mert tökéletesek, gondtalanok és üresek.
Ezeket csak elrontani lehet. És el is kell rontani.
Nem szoktam készre álmodott látványtervekkel ébredni. Impressziók,
színhangulatok kavarognak, melyek nem hagynak békén. Az inspiratív
tárház végtelen, a variációs társítások sora kimeríthetetlen. Valójában a
lábaim előtt hever a potenciális festmény, elég csak kilépnem az ajtón,
s már dolgozik is a virtuális képprocesszor. De fölösleges mindezt
részleteznem, ha képes lennék érthetően leírni az élményt, nem vennék
naponta ecsetet a kezembe.
Mama - 100cm x 140cm, olaj-vászon, 2018
Szomjaztam a könnyedségre
– Munkamódszered találó megjelölése az „irányított véletlen”, a káoszból
születő rend. Miben állnak ezek a „szerencsés balesetek”?
– A jelenség egyetemi éveim alatt kezdődött, csóró diákként,
sorstársaimhoz hasonlóan, nekem sem volt pénzem anyagokra, kénytelen
voltam átfesteni egy-egy meglévő melót. Keserű, de valahol mindig
izgalmas volt az átfedés mozzanata, mert az egymásra rakódó színes
vetületek nem várt módon alakultak át új térbeli rendszerré.
Az avantgárd stílusokkal frissen szembesülve zsigerileg kezdtem vonzódni
a nem szokványos képalkotásokhoz.
Volt, hogy csomóba gyűrtem az éppen száradó művet, majd kibontottam.
Sőt, annak részleges meggyújtására is vetemedtem, bármilyen külső
beavatkozást bevontam annak érdekében, hogy tudatomtól függetlenül
alakulhasson át a felület. A konstrukció-dekonstrukció-rekonstrukció
bonyolult hármassága évekig meghatározta képeim alakulását,
munkamódszerem brutalitása azonban az elmúlt másfél évben csillapodni
látszik. Szomjaztam a könnyedségre, egy tudatosabb képszerkesztésre, s
ez a tisztulás új szemléletet, lendületet, ritmusváltást hozott.
Intus - 150cm x 140cm, olaj-vászon, 2020
– Milyen alkotásokon dolgozol, készülsz idén közönség elé állni újabb
művekkel?
– A ránk telepedett pandémia egyetlen kegyes ajándéka a szellemi
elmélyüléshez felkínált rengeteg idő. Eleve elzárkózó alkat vagyok,
szeretek egyedül lenni, és szívesebben nyitok a műtermembe, mint a
külvilág felé. A kényszermagány így nem jelent különösebb traumát.
Új lendülettel a 2020-ban elkezdett nagyméretű képekből álló sorozatomra
próbálok ráhangolódni, ezek továbbérlelése, letisztítása foglalkoztat.
Izgalom és elfoglaltság bőven lesz, márciusban Budapesten mutatkozom be
az elmúlt időszak válogatott anyagával, ősz folyamán nyílik még egyéni
tárlatom Marosvásárhelyen, majd elvileg Kolozsváron, és közben néhány
csoportos részvétel is beékelődik az idei sorozatba.
Glomus - 145cm x 140cm, olaj-vászon, 2020
Kuti Botond 1984-ben született Marosvásárhelyen, 1999–2003 között a
székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában tanult
festészetet, 2003-tól 2007-ig a kolozsvári Művészeti és Formatervezési
Egyetemen folytatta tanulmányait, ugyanott mesterizett. Első egyéni
kiállítása Marosvásárhelyen volt 2008-ban, azóta Európa és a
Kárpát-medence számos pontján találkozhatott a közönség műveivel. A
romániai Képzőművészeti Unió és a Barabás Miklós Céh tagja, jelenleg
Szovátán él és alkot.
Interjúnk eredetileg a Krónika és a Székelyhon napilap Előretolt
Helyőrség című, 16 oldalas irodalmi-kulturális mellékletének legfrissebb
számában látott napvilágot március 8-án.
