Balázs Péter vallomásaiból tudjuk, hogy szülôhelye, a kalotaszegi Magyarfenes formálta a lelkét, oltotta belé a mûvészet szeretetét, ez indította el alkotómunkájának nehéz és göröngyös útján. És ô, aki egy életreszóló útravalót kapott a szülôföldtôl, amint csak alkalom adódott rá, törlesztett is a busás elôlegbôl: mûvészként szülôfalujában rendezte meg a legelsô kiállítását.

Az apámmal együtt kisdiákként magam is megnéztem ezt a tárlatot. Ettôl kezdve állandóan figyelemmel kísértem a munkásságát, kiállításait. Legutóbb a Gy. Szabó Béla Galériában láthattam újra az otthon nosztalgikus melegét sugárzó mûveit.

Balázs Péter rajzkészségére már gyermekkorában felfigyeltek. Egy-egy kupa málélisztért, darabka szalonnáért, kolbászért, miegymásért varrásmintákat, hagyományos népmûvészeti figurákat rajzolt az asszonyoknak és lányoknak, nászajándékul még egy-egy Rákóczi-képet is rendeltek tôle a lakodalmas házakhoz.

A falubeli „mecénások"-on kívül Meskó Károly tanító úr is felismerte tanítványa rendkívüli rajzkészségét, s legsikerültebb rajzaiból kiállítást is rendezett. A hatodosztályos korában készített legelsô önarcképe még ma is ott függ berámázva az iskola folyosóján. A tanító úr egy szép napon magához vette a fiú rajzait, és bemutatta azokat a Szolnay–Szervatiusz-féle mûvésziskolában. Abszolváló vizsga után Balázs Péter így kezdhette el mûvészeti tanulmányait. Idôközben egy másik út is megnyílt elôtte, és ez Szolnayék iskolája volt. Feljegyzéseiben Balázs Péter így emlékszik vissza erre a sorsdöntô eseményre:

„A harmincas évek elején a magyarfenesi katolikus templomot javító kômûvesek színes falfestményeket (freskókat) találtak a feltáskásodott régi mészrétegek alatt, s ez a felfedezés az én életem folyására is kihatott. Amikor ugyanis egy tudós bizottság kiszállt a helyszínre, hogy megvizsgálja az értékes leletet, én is odafurakodtam a képek elé, és rajzolni kezdtem a feszület-jelenetet. A bizottság tagjai között volt egy nagy bajuszú ember is, aki mindegyre felém pislantva, egyszercsak reám szólt: »Mutasd, mit rajzoltál?!« Ugyancsak megszeppentem, de szerencsémre a tanító úr ott volt a közelben, s helyettem ô kezdett mentegetôzni: Ne tessék haragudni, mert ennek a fiúnak ez a mániája stb. Késôbb aztán, amikor az urak elmentek, a tanító úr elmondta, hogy az a nagy bajuszú úr, aki engem megszólított, Kós Károly volt, a nagy író és építész, aki szigorúan meghagyta neki, hogy szedje össze a rajzaimat, és mielôbb vigye be hozzá Kolozsvárra, a Szépmíves Céhhez.

Kézhez kapva a rajzokat, Károly bácsi (késôbb így kellett szólítanunk) a tanítómtól átvett egész paksamétát elvitte Szolnayékhoz, ahol miután a már elôbb odakerült rajzokkal együtt átnézték az egészet — s ôk, úgy hármasban — egy életre szólóan eldöntötték a sorsomat."

Mûvészi útján akár szerencsésnek is mondhatja magát. Mintegy hét éven át a legjobb erdélyi szabadiskolákban rakta le a „mesterség" alapjait, amelyekben olyan kiváló mesterek a tanárai, mint Szolnay Sándor, Szervatiusz Jenô, Bordi András, Krizsán János és Ziffer Sándor. Hogy betetôzze a tanulmányait, 1948-ban beiratkozott a Magyar Mûvészeti Intézetbe, majd mint a képzômûvészeti fakultás adjunktusa, a belépítészeti szakon végzett nevelô munkát.

Most 80 éves. Bárki azt hihetné, hogy ebben a magas korban már kihunyt belôle az alkotás lángja. De nem! Amikor bekopogtam hozzá a padlás-mûterembe, most is ott állt az álvány elôtt, és egy magyarfenesi tájképén dolgozott.

— Ez egy befejezetlen régi kép — mutatott a színes vászonra. — Kiállítást akarok rendezni odahaza, s ezt is szeretném a többihez csapni.

Bizony, csaknem ötven éve, hogy szülôföldje tanúja lehetett az elsô fenesi bemutatkozásnak. A „falu mûvésze" (így emlegetik mostanában) azóta az egész Kalotaszeg színes néprajzi világát, a patinás kolozsvári tájrészeket, az erdélyi történelmi városok gazdag mûemlékvilágát témakörébe ölelte. Egész életmûve az erdélyiséget, Erdély szellemét, a szülôföldjéhez és népéhez való töretlen hûségét tükrözi.