Idők, terek, stílusok találkozóhelye

Grafikai tárlat a Barabás Miklós Galériában

Amint arról lapunkban már hírt adtunk, a Kolozsvári Magyar Napok keretében augusztus 22-én Szín-vonal címmel nyílt grafikai tárlat a Barabás Miklós Céh Farkas/Kogălniceanu utca 27.szám alatti székházának galériájában. A kiállításon 30 kolozsvári céhtag egy-egy munkája tekinthető meg.

A grafikus a közhiedelem szerint a képzőművészetek másodosztályú polgára. A legtöbb ember (...) befejezetlen képnek érzi a grafikát – írta 1938-ban Magyar grafikus művészet című könyvében Rosner Károly. Azóta szinte egy évszázad telt el a maga forradalmi változásaival, de mindezek ellenére ma is gyakran hallom a megjegyzést valahogy olyanformán, hogy „ja, csak grafika...” Pedig „az alkotás első hevületében született rajzok gyakran gazdagabban tárják fel a művész egyéniségét, mint a méteres vásznak” – véli az említett mű szerzője, nagyon is jogosan. Hiszen akárcsak egy lendületesen odavetett vonal is, vagy műgonddal fába, linóleumra, rézlemezre metszett, karcolt vonalrengeteg csodákra képes. Olyan csodákra, amelyek belülről fakadnak, de az alkotói burkot áttörve a külvilágnak is szólnak. És végigkísérik az emberiség kultúrtörténetét. Kezdve a mágia, a sikeres vadászat szolgálatába állított életszerű, karakteres barlangrajzoktól a vallásos motiváltság és reneszánsz szülte remekműveken keresztül napjainkig. Nem véletlenül hangoztatta például Michelangelo, hogy „a rajz a lelke és forrása a festés minden fajtájának és gyökere az összes tudományoknak.”
Ami pedig a mi szűkebb pátriánkban, Erdélyben kibontakozott 20. századi rajz művészetet és a szélesebb értelemben vett, pasztellel és akvarellel kiteljesített grafikát illeti Nagy Istvántól s az Andrásy–Feszt–Erdős megalapozta kolozsvári grafikai iskolától kezdve napjainkig ugyancsak van mivel büszkélkednünk. Egyébként a grafika mindig is erőssége volt a Barabás Miklós Céhnek. Előtérbe helyezése elnökünktől, Kolozsi Tibortól származik, aki galériánk szerény méreteire való tekintettel is úgy vélte: ilyenformán leszűkíthetjük a résztvevők számát.  Csakhogy grafikusaink mellett festőinktől, szobrászainktól, keramikusainktól, textileseinktől sem idegen a rajzos megnyilatkozás, így hát a vártnál többen jelentkeztek alkotásaikkal. Innen ez a szokásosnál nagyobb zsongás. Ami talán igazodik a Kolozsvári Magyar Napokat általában, idén pedig különösképpen jellemző, az egész várost megpezsdítő hangulathoz.

Ez a sokszínűség azonban korántsem vált a minőség rovására. Sőt, a színek és vonalak jelenlegi kavalkádja egyben színvonalat is jelent. Olyan csoportos jelentkezést, amelynek keretében a klasszikus hangvételű munkáktól a posztmodernekig, a figurativítás jegyében fogantaktól a geometriai és lírai absztraktig a legkülönbözőbb művészi megnyilatkozások, ceruza- és tusrajzok, metszetek, vegyes technikával készült munkák, akvarellek, pasztellek és digitális nyomatok árulkodnak alkotóik egyéni művészi el-képzeléseiről, érzelem-, gondolat- és formavilágáról.

Idők, terek, stílusok találkozóhelyévé vált tehát galériánk. Időké és tereké, amelyeknek fájó vagy éppenséggel örömteli emléke, érzelmi töltete-vonzata késztette alkotásra művészeinket.

Örök érvényű mementóként nyugtázhatjuk például Soó Zöld Margitnak A sötétségkapujában című monotípiáját. A mozdulatok hangtalan beszédének meggyőző erejével ható, megrázó erejű alakos kompozíció bravúros rajzkészséggel megvalósított, fájdalmas emlékeztető a 20. századi történelem szégyenletes, milliós emberáldozatot követelő ficamjára. És emlékeztető a fájdalomnak lelkekben megfogant művészi vetületeire. Más technikával, de hasonló alapállásban fogant Bordy Margit Mementó című, felkavaró erejű, őszinte szín-vallása. A pasztellkréta tőle megszokott, biztos kezű alkalmazásával fogalmazta barnába hajló vörös izzásba, mélykékekbe dermedten mozgalmas, komoran lüktető emlékeit. S emlékezik Sipos László is: a felejthetetlen barátra és utánozhatatlan tollú, jeles íróra, a legkolozsváribb kolozsvárira, Bálint Tiborra. Méghozzá utánozhatatlanul egyedi, csöppnyi joviális groteszket mindig sejtető, markánsan kifejező stílusában. Mellébeszélést nem tűrő, precízen fogalmazott ceruzarajza a tisztelet jeleként született.

A legapróbb részletekig menően pontos és fegyelmezett, de ugyanakkor művészi képzelőerőt sem nélkülöző, fölöttébb választékos nyelvezetével, harmonikus szín-vonal együttesével vonja magára a figyelmet  Valovits László színes linómetszete a Téli táj. Nagy Enikő a lavírozott tus kínálta lehetőségek kihasználásával idézi föl sejtelmes érzékletességgel egy meghitt, csöndes Délután emlékét, megcsillantva bámulatos rajzkészségét, formaérzékét, kombinációs képességét. És mintapéldáját nyújtva annak, hogy kis méretben is születhetnek nagy művek. Amire egyébként Székely Géza Eretnekek című, a művészre oly jellemző, feszültséggel teli, szaggatottságában egységes, balladás tömörségű rézkarca is jó példa. Majdhogynem utolsó mohikánként védi a szakma becsületét, kitart a mára nálunk sajnos egyre kegyvesztettebbé váló, munkás műfaj mellett.

Az eddig különleges dekoratív érzékéért, ólomüveg ablakainak páratlan szépségéért ismert és elismert Egri István most grafikusként is átlagon felülit alkotott. A költő Karácsonyi Zsolttal együtt – akinek kötetét illusztrálta is – , hogy úgy mondjam, vízre bocsátja a tengeri medvékkel, szárnyas polipokkal körülvett Faustot, teszi pedig mindezt filozófiai mélységekig hatoló formai bravúrral, és egyben a racionalitás béklyóitól is megszabadítva a nézőt.

A szubtilis sejtetések, a maximális tömörségű kortárs grafikai nyelvezet híve  Károly Zöld Gyöngyi. Betű- és számmisztikára alapozott, sajátos felületképzésű, fehérbe fogalmazott, leheletfinom művészi vallomása hosszan tartó meditációra sarkall. S ugyancsak elmélyülést  igénylő, a befogadó fantáziáját megmozgató, sajátos szín-hatásokra   építő,   visszafogott,   mondhatni a csöndet „felhangosító” és láthatóvá tevő munka Gally A. Katalin Képzelet I. című pasztellje és M. Lovász Noéminek a vegyes technika korlátokat nem ismerő lehetőségeit kiaknázó Domborzata. Nagy Tibor szürkéi pedig dekoratívan sokat sejtető formajátékkal örökítik meg a Kettéválás momentumát.   A szén és a pasztellkréta  kombinációjának hatásait aknázza ki magával ragadó lendülettel Palkó Ernő HullámzásI. című munkájában, míg Starmüller   Katalin pasztellbe fogalmazott Holdszonátája   mintha a fájdalmon   felülkerekedő   beethoveni akkordok zeneiségét idézné megkapó szín-vonal együttesével. A jel pedig méltó jelzése annak, ahogyan a mester kézjegye tovább él tanítványában, azaz a fesztlászlói nemes örökség Horváth Gyöngyvér figyelemfelkeltő, míves szín-formajátékra alapozott   kollográfiájában.   Forró  Ágnes összetéveszthetetlen, zöldes,  kékes, lilás, egyedi színvilága és formajegyei pedig egy Vízben álló zöld szék körül teremtenek valóságos magánmitológiát, emelik már szinte vallási magaslatokba a profán témát. És egyfajta mitikus hangulat lengi be Koncz-Münich Judit Teremtés 2. című, a kezek hangtalanul is  kifejező beszédére épülő, karakteres linómetszetét is.

Orbán   István fantáziadús, mozgalmasan örvénylő, választékos, különleges műgonddal megszerkesztett   vonaljátékaival   a   geometriai absztrakt világába kalauzol, Takács Gábor a   realitás szintjén maradva eleveníti föl elegáns   kivitelezésben   Földközitengeri emlékeit, Balázs László pedig a valóságos elemeket geometrikus formába öntő Séta a parkban című tusrajzával mintha kettejük között helyezkedne el. S ugyancsak a geometriai általánosítás szintjén mozog Koncz-Münich András figyelemfelkeltő szín Robbanása. Ifjú Starmüller Géza Foteljével pedig a realitást szürrealista elemekkel vegyítve alkot pasztellben is sajátosat, és tőle némiképp szokatlanul, éppen visszafogottságában megkapót. A pillanat varázsának, az élmény magával ragadó erejének jegyében született Fodor Nagy Éva Stockholmi híd című, a színek és fények ragyogásának avatott kézzel, különösen érzékeny művészi ráérzéssel és technikai bravúrral a helyszínen készült, míves akvarellje, és ugyancsak a vízfestés technikájával vall élénken élő vízparti emlékeiről, a tükröződést is sejtetve, Starmüller Géza. Essig Klára egy Havasnagyfalusi nyár felejthetetlen momentumait eleveníti fel érzékletesen, hangulatosan, Gedeon Zoltán pedig színekben gazdag, lényegre törő, tömören fogalmazott montázskompozícióba foglalja Kolozsvár-élményeit.

A számítógépes grafika híveként alkot dekoratív, harmonikusan élénk színvilágú, egységes formaegyüttest, és tálalja fel a Béke gyümölcsét Tudoran Klára, míg Tosa Szilágyi Katalin kirobbanó feszültségű munkájában a barnákra összpontosítva ad hangot spontánul feltörő érzelmeinek.

Sárgákra, vörösökre, kékekre kihegyezett, erő teljesen expresszív festékszólamaival Nagy Endre műfaji határokat súrol. Szögletes, sarkos formáiba jótékony ellentétként épül be a tematikát uraló, kerekded Bábakalács. Dekoratív, tekintet csalogató munka az övé. A grafikához csupán hatásában sorolható Csata Hermina éppen viszszafogottságában nagyszerű, sajátos felületjátékokra, domborulatokra építő, a szürke kimeríthetetlen variációival mesterien zsonglőrködő, a figurativitást finoman sejtető munkája. S akkor immár méltó záróakkordként tehetjük fel a koronát tárlatunkra korelnökünk, a százéves Cs. Erdős Tibor fiatalkori, 1943-ban, Budapesten készült, bibliai témát feldolgozó, még induláskor a BMC-nek ajándékozott triptichonjával, valamint az ugyancsak tulajdonunkban lévő, a Szabók bástyáját és környékét 1947-ben művészi feldolgozásban megörökítő Andrásy Zoltán-grafikával. És végezetül, de korántsem utolsósorban: a kiállítás rendezés fáradtságos munkájában oroszlánrészt vállalt Forró Ágnes, Starmüller Géza és Székely Géza, a tárlat plakátját pedig Tudoran Klára tervezte. Mindannyiuknak köszönet érte.

Németh Júlia

Elhangzott 2014. augusztus 22-én a Barabás Miklós Galériában, a tárlat megnyitóján.