A születés természetes velejárója az elmúlás. Hogy kinek-kinek mekkorára méretezett e világi léte, mennyi idő adatik meg számára, jobbára független az egyéntől. Az élet minősége viszont már nagyon is egyéniségfüggő. S talán nem véletlen az az általános óhaj, vágy, hogy hagyjunk valamit magunk után. Némelyek a családban, az utódokban, a folytonosság megőrzésében látják ennek megvalósíthatóságát, mások képességeik, egyedi adottságaik tökéletesítése révén, önmegvalósításuk által igyekeznek örökbecsű alkotásokkal emlékezetessé tenni nevüket, s egyben gazdagítani azt a közösséget, amelyből vétettek. A legszerencsésebb viszont a két változat együttes jelenléte.

A gondolatsort a Gergely István szobrászművészre való emlékezés indította el bennem. Az emlékezés egy igaz emberre és igaz művészre, aki egy évvel ezelőtt, hatvankilenc éves korában, méltósággal viselt, hosszas betegség után távozott az élők sorából, de akinek életműve ma élőbb, mint valaha. S akinek népes családja a legváltozatosabb formában, de folytatja az általa megkezdett, közösségépítő, -ápoló, -megőrző munkát.

Ádám és Éva Annak idején, az 1950-es években sok jeles társával együtt a marosvásárhelyi művészeti szakközépiskola indította útjára, itt alapozta meg tudását, Izsák Márton irányításával. Amint arra az Erdélyi magyar művészet a XX. században című kötetében Banner Zoltán, Gergely István monográfiaírója is utal, a tanintézmény egyfajta „reneszánsz műhelynek” számított, ahol a tanítvány, a rengeteg megrendeléssel rendelkező mester közvetlen közelében, vele együtt munkálkodva sajátíthatta el a művészi mesterség alapjait és legrejtettebb fortélyait. Erre a Vásárhelyen megszerzett biztos alapra épült aztán a kolozsvári főiskolán a Vetró Artúr és Kós András irányítása és példaadó munkássága révén szerzett tudásmennyiség és tapasztalat.

A múlt század hatvanas, hetvenes évei nem kedveztek a magyar múlt megörökítését is célul kitűző művészeknek. Közületek emlékszobrot magyar főemberről csak a legritkább esetben rendeltek. Így aztán a művészek csupán műtermüket, esetleg legszűkebb szülőföldjüket gazdagíthatták alkotásaikkal. Gergely István számára – elvétve ugyan –, de még fel-felcsillant a szerencse, hiszen Gábor Áron-szobra Sepsiszentgyörgyön, Bod Péternek és Végh Antalnak emléket állító köztéri alkotása pedig Alsócsernátonban kapott helyet. A szobrász értékteremtő, -megőrző tevékenységét hangsúlyozza Banner Zoltán is: „egy Csíkkozmáson született szobrász, Gergely István még Cseh Gusztávnál is korábban – a szerző a grafikus erdélyi főemberekről készített rézkarc sorozatára utal (szerk.megj.) – tapint rá a feladatra, s Apáczai Csere János életnagyságú, márványszerűen cizellált (ám fénytelenségében még monumentálisabb térhatású) gipsz tumbája után (s előtte) terrakotta, gipsz, s olykor fémbe öntött, 30–50x30–50 cm-es plakettek sorozataival vési újra a köztudatba Szenczi Molnár Albert, Bethlen Gábor, Apáczai Csere János, Kájoni János, Misztótfalusi Kis Miklós, Mikes Kelemen, Bod Péter, Bolyai Farkas, Arany János, Brassai Sámuel, Orbán Balázs, Ady Endre, Benedek Elek, Kelemen Lajos és mások szellemvonásait. Más sorozataiban és ezeknél nagyobb méretű, domborművű lapjain a középkori kályhacsempék, a hajdani ismeretlen, népi mesterek, fazekasok és ötvösök alázatával és fegyelmével metszi, domborítja, cizellálja, patinázza (feketére) négyzet-, téglalap- vagy köralakú felületeit, egy sajátos individuális mitológia (valahol a végtelenben) egymásba kapaszkodó, szimbolikus jelentésű motívumait, tárgyait, dokumentumait, élőlényeit. Gergely éppenséggel nem a roncsoltság és a szétesés, hanem az épség és összetartozás idiómáit emeli védőpajzsként a romlással szemben.”

Magőrzők Az 1994-ben újraalakult Barabás Miklós Céh alapítótagjaként igyekezett megteremteni azt a művészi és baráti légkört, amely elengedhetetlenül szükséges az alkotómunkához. Azon kevesek közé tartozott, akikből teljes mértékben hiányzott a művészekre olyannyira jellemző szakmai féltékenység, irigység. Őszintén örvendett kollégái sikerének, teljes nyitottsággal viszonyult a fiatalabb korosztályhoz, bárkinek önzetlenül segített. S ha valamit egyáltalán fel lehet róni vele kapcsolatban, az talán túlzott szerénysége. A tökéletességet célozta meg, a maximumot hozta ki önmagából, műfajteremtőként pedig olyan vonulatot indított el, amely nem véletlenül talált jeles követőkre. A grafika és a szobrászat egybeolvasztásából született patinázott gipszplakettjeivel olyan önkifejezési lehetőséget, olyan egyedi, választékos, rendkívül gazdag szókinccsel rendelkező nyelvezetet teremtett, amely nem csupán néhány évtizeddel ezelőtt, keletkezésének idején, de ma is az újszerűség varázsával hat. Mintha éppen ebben a formában, kompozíciós plakettjeiben talált volna leginkább magára. Szimbólumrendszerében tökéletes harmóniába olvad az egészséges népi humor és az elvonatkoztatás megannyi lépcsőfokát megjárt, filozofikus mélységeket sejtető, a végletekig leegyszerűsített jelek halmaza. Mert Gergely István úgy újított, úgy teremtett sajátosan egyedi új világot, hogy abba belefoglalta mindazt, amit az emberi kultúra helyi, de tágabb viszonylatban is, térben és időben, az évszázadok, évezredek folyamán kiérlelt, kitermelt. Nyomokat hagyott, jeleket közvetített a múltból a jelennek és a jövőnek, az utánunk következőknek. Tudatában lehetett művészi nagyságának, de ezt soha, senkivel sem éreztette, sőt, egyenesen feszengett, ha dicsérték. Nem hajszolta a népszerűséget, s éppen ezért volt népszerű. Mindenki szerette. Berbécsek

  Németh Júlia

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/22745