,,Legrégibb, teljesen világos emlékem ( ... ) az élő fáról, viruló virágról, az ég napjának éltető su-
garáról szól. A tavasznak erdőillatú, madárdalos muzsikájáról."
E szavakkal kezdi 2004-ben, 90. születésnapjára megjelent memoár-kötetét Kós András, s a tavasz-
utó, nyárelő erdőillatú, madárdalos muzsikája kíséri végső útjára is. Emlékét immár az öröklétbe vi-
szi magával a Mester, a fa szerelmese, lélekbúvára és utolérhetetlen megmintázója, korunk erdélyi., összmagyar, sőt bátran mondhatjuk: európai szobrászatának emblematikus alakja.
Múlt év novemberében még ünnepeltünk. Szép, kerek évfordulót: a 95.-et. A művész mint mindig, akkor is bizakodón tekintett a jövoöe, bár a komoly fizikai erőt követelő alkotástól, a szobrászattól már búcsút kellett vennie, sőt, arra sem vállalkozhatott, hogy rendezze borjúmáli műtermének kertjét, ahová még 90 évesen is rendszeresen ki.járt, és fiatalokat meghazudtoló energiával
kaszálta a füvet. Minderről le kellett mondania, a művészeti élet eseményeit azonban továbbra is
élénk érdeklődéssel figyelte, különösképpen pedig a Barabás Miklós Céhbe tömörült tanítványai és társaik életútját, tevékenységét. A Céhet, amelyet 1929-ben édesapja alapított, valamelyest saját gyermekének is tekintette. Joggal, hiszen oroszlánrésze volt abban, hogy a romániai magyar képzőművészeket tömörítő szakmai szervezet 1994-ben újjáalakulhatott, s mára másfélszáznál is több tagot számláló, országos szervezetként ünnepelhette megalakulásának 80. évfordulóját. A 2009. november 6-án, két nappal a Mester születésnapja után, az általa vallott eszmék szellemében Sepsi-
szentgyörgyön megrendezett ünnepi ki.állítást a szervezők születésnapi ajándéknak szánták. A
tiszteletbeli elnök azonban, aki.addig a BMC szinte valamennyi, a kolozsvári székházban havon-
ta sorra kerülő kiállításán résztvett, ezen a nagyszabású ünnepi eseményen, betegsége miatt már
nem lehetett jelen, csupán egyik faszobrával képviseltette magát a tárlaton.
Kós András szinte az egész 20. századot felölelő, s a 21. századba is átnyúló munkássága
mérföldkő az erdélyi szobrászatban. A művésznek sikerült mindazt az értéket, a ki.ncseknek azt a
sajátos tárházát beépítenie életművébe, amit az előző korok megvalósítottak. Munkásságá-
nak erdélyi talajból táplálkozó, kiapadhatatlan gyökerei ezek, konkrét valójukban azonban már
nem érhetők tetten: új minőséggé átlényegülve hirdetik azt a sajátos, korok és stílusok fölé emelke-
dő művészi világot, amely egyedi és utánozhatatlan.
A szobrász a szavaknak, a míves beszédnek is mestere. A törzsét soha meg nem hajlító, szívós, minden viharnak ellenálló tölgy kedvenc fája, mondhatni példaképe volt. A fadöntésnek áldozatul esett magányos tölgy halálának művészi megjelenítésével, mintha saját elmúlásának állított volna emléket.
„Egyszer a fában valami megroppant. Talán szíve hasadt meg? A hatalmas testét remegés
fogta el. ( .. .) Aki most a fa hegyét nézte, s jó szeme volt, észrevehette, hogy egészen lassan, szemmel alig kivehetően, mintha az első pillanatokban még szemérmesen palástolni igyekezett volna gyengeségét, aztán már visszavonhatatlanul megindult a neki. rendelt dőlés irányába. Az éltető tövétől elszakadni kényszerített súlyos test pattogó-recsegő zaja most a halálával tusakodó magatehetetlen óriásnak kétségbeesett hörgéséhez hasonlított. Aztán magát megadva, utolsó hangos sóhajtással a neki rendelt helyre omlott. ( ... ) Csend. Vége."
Az erdélyi. faszobrászat óriása, a Mester immár végképp megpihent. Életműve viszont ott
ragyog a halhatatlanok panteonjában. Alkotásainak java része pedig a legméltóbb helyen, a Far-
kas utcai református templom sekrestyéjében lelt állandó otthonra. Kedves Mester, mi barátaid,
szeretteid, tanítványaid nem búcsúzunk, hiszen úgy érezzük továbbra is velünk maradsz, csak
most már odafentről irányítod lépéseinket, bíztatsz alkotásra, ki.tartásra, egyenes beszédre. Kö-
szönjük.
Németh Júlia
garáról szól. A tavasznak erdőillatú, madárdalos muzsikájáról."
E szavakkal kezdi 2004-ben, 90. születésnapjára megjelent memoár-kötetét Kós András, s a tavasz-
utó, nyárelő erdőillatú, madárdalos muzsikája kíséri végső útjára is. Emlékét immár az öröklétbe vi-
szi magával a Mester, a fa szerelmese, lélekbúvára és utolérhetetlen megmintázója, korunk erdélyi., összmagyar, sőt bátran mondhatjuk: európai szobrászatának emblematikus alakja.
Múlt év novemberében még ünnepeltünk. Szép, kerek évfordulót: a 95.-et. A művész mint mindig, akkor is bizakodón tekintett a jövoöe, bár a komoly fizikai erőt követelő alkotástól, a szobrászattól már búcsút kellett vennie, sőt, arra sem vállalkozhatott, hogy rendezze borjúmáli műtermének kertjét, ahová még 90 évesen is rendszeresen ki.járt, és fiatalokat meghazudtoló energiával
kaszálta a füvet. Minderről le kellett mondania, a művészeti élet eseményeit azonban továbbra is
élénk érdeklődéssel figyelte, különösképpen pedig a Barabás Miklós Céhbe tömörült tanítványai és társaik életútját, tevékenységét. A Céhet, amelyet 1929-ben édesapja alapított, valamelyest saját gyermekének is tekintette. Joggal, hiszen oroszlánrésze volt abban, hogy a romániai magyar képzőművészeket tömörítő szakmai szervezet 1994-ben újjáalakulhatott, s mára másfélszáznál is több tagot számláló, országos szervezetként ünnepelhette megalakulásának 80. évfordulóját. A 2009. november 6-án, két nappal a Mester születésnapja után, az általa vallott eszmék szellemében Sepsi-
szentgyörgyön megrendezett ünnepi ki.állítást a szervezők születésnapi ajándéknak szánták. A
tiszteletbeli elnök azonban, aki.addig a BMC szinte valamennyi, a kolozsvári székházban havon-
ta sorra kerülő kiállításán résztvett, ezen a nagyszabású ünnepi eseményen, betegsége miatt már
nem lehetett jelen, csupán egyik faszobrával képviseltette magát a tárlaton.
Kós András szinte az egész 20. századot felölelő, s a 21. századba is átnyúló munkássága
mérföldkő az erdélyi szobrászatban. A művésznek sikerült mindazt az értéket, a ki.ncseknek azt a
sajátos tárházát beépítenie életművébe, amit az előző korok megvalósítottak. Munkásságá-
nak erdélyi talajból táplálkozó, kiapadhatatlan gyökerei ezek, konkrét valójukban azonban már
nem érhetők tetten: új minőséggé átlényegülve hirdetik azt a sajátos, korok és stílusok fölé emelke-
dő művészi világot, amely egyedi és utánozhatatlan.
A szobrász a szavaknak, a míves beszédnek is mestere. A törzsét soha meg nem hajlító, szívós, minden viharnak ellenálló tölgy kedvenc fája, mondhatni példaképe volt. A fadöntésnek áldozatul esett magányos tölgy halálának művészi megjelenítésével, mintha saját elmúlásának állított volna emléket.
„Egyszer a fában valami megroppant. Talán szíve hasadt meg? A hatalmas testét remegés
fogta el. ( .. .) Aki most a fa hegyét nézte, s jó szeme volt, észrevehette, hogy egészen lassan, szemmel alig kivehetően, mintha az első pillanatokban még szemérmesen palástolni igyekezett volna gyengeségét, aztán már visszavonhatatlanul megindult a neki. rendelt dőlés irányába. Az éltető tövétől elszakadni kényszerített súlyos test pattogó-recsegő zaja most a halálával tusakodó magatehetetlen óriásnak kétségbeesett hörgéséhez hasonlított. Aztán magát megadva, utolsó hangos sóhajtással a neki rendelt helyre omlott. ( ... ) Csend. Vége."
Az erdélyi. faszobrászat óriása, a Mester immár végképp megpihent. Életműve viszont ott
ragyog a halhatatlanok panteonjában. Alkotásainak java része pedig a legméltóbb helyen, a Far-
kas utcai református templom sekrestyéjében lelt állandó otthonra. Kedves Mester, mi barátaid,
szeretteid, tanítványaid nem búcsúzunk, hiszen úgy érezzük továbbra is velünk maradsz, csak
most már odafentről irányítod lépéseinket, bíztatsz alkotásra, ki.tartásra, egyenes beszédre. Kö-
szönjük.
Németh Júlia
