Kevés olyan képzőművész
van, aki olyan közel lenne az irodalomhoz, mint Szentes Zágon.
Könyvborítói, mint festményei és fotói is, az esszenciát próbálják
megfogni, legyen szó egy kötetről vagy magáról a világról.
Első találkozás a fényképezőgéppel
– Sok mindennel foglalkozol, neved felbukkan plakátokon,
reklámanyagokon, könyvborítókon, festményeken (hogy fotóidat még ne is
említsük). Hogy férnek meg egymás mellett a képzőművész, a
reklámgrafikus, a fotós, a festőművész?
– Megférnek, néha kicsit dulakodnak. A liciben a szobrászat volt a
főszakom, melyet aztán elengedtem, az egyetemen pedig tanultunk mindent
is, többek között videót és animációt, még vannak abból az időből
rövidfilmjeim és egy animáció, amelyekkel részt vettem néhány
fesztiválon, itthon és Magyarországon. Szóval, ha azt kérdezi valaki,
tud-e filmezni a fényképezőgépem, erre lennie kellene egy standard
válasznak, de még nem fogalmaztam meg. A lényeg, hogy nem húzok magamra
még egy műfajt (a filmet), mert az már tényleg sok lenne.
A festészetet azért emelném ki, mert ez az, amelyben legjobban és főleg
legegyedibben tudom kifejezni magamat.
Ez volt a leghamarabb, aztán jött a fotó, főleg az egyetemen, vagy még
előtte, mert apám is fotózott. Kaptam tőle egy Zenitet, és gyakran ültem
vele a sötét fotólaborban, néztem a piros fényben, ahogy megjelenik a
fehér papíron a valóság egy pillanata, akkor ez volt a csúcstechnológia.
A fotó nélkülözhetetlen, nagyon sok esetben használom fel egy plakát
vagy egy könyvborító tervezéséhez. Az a jó, ha a saját munkáimat tudom
használni egy-egy dizájnnál, és nem kell a netről letöltenem kétes
eredetű anyagokat, vagy stockfotót vásárolnom.
De a fotó elkerülhetetlen is: olyan, mint az írás-olvasás, csak
képírás-olvasás.
Az idén először készítettem könyvborítót (Böszörményi Zoltán: Sóvárgás)
úgy, hogy a felhasznált fotót a telefonommal lőttem – és csak azért
azzal, mert hideg volt, és nem vettem elő a nagy gépet. Ideális
fényviszonyokban nagyon jó és megfelelő felbontású képet lehet rögzíteni
egy átlagos telefonnal is, de azért halkan megjegyzem, épp mindent nem
tud, amit egy profi gép, és mostohább körülmények között kudarcot vall.
– Jut időd mindenik műfajra, van köztük sorrend?
– Van sorrend, időrendi, amit hamarabb nyomdába kell küldeni, azzal
dolgozom. A festés, fotózás, saját projektek inkább hétvégén,
alkotótáborokban, kirándulásokon, tanulmányutakon kerülnek sorra.
Szerencsére a „fix” munkám elég rugalmas, a Kúriában (Könczey Elemér
/Könczy/ grafikaműhelye) jól lehet egyezni ilyen téren is. Sok időm
nincs, de valahogy kerül mindenre, és remélem, hogy ezen tudok javítani a
több szabadidő javára.
„Lenyűgözött a művészet és a sznobéria”
– Hol, hogyan kezdődött a „viszonyod” a vizuális művészetekkel?
– Zsögödi Nagy Imre út, 148 (Csíkszereda), a „családi ház” – akár innen
is kezdhetem. Két házzal fentebb van a Nagy Imre Galéria, édesanyám
kislány korában gyakran látta Imre bácsit a környéken vászonnal és
festékkel felszerelkezve kószálni, rajzolni, festeni, és hatással volt
rá. Annyira, hogy elment művészeti iskolába Vásárhelyre, majd művészeti
egyetemre Kolozsvárra, oda, ahol én is végeztem 2002-ben. Akkor Ion
Andreescu volt a neve, ma Szépművészeti és Formatervezési Egyetem (UAD –
Universitatea de Artă și Design). Így esélyem sem volt másra, ezt
láttam: édesanyám pasztellezett, szőtt-varrt, apám fotózott, sok művész
barátunk volt, én is olyan akartam lenni, mint ők.
– Mi inspirál, amikor ecsetet veszel a kezedbe? Alkotás közben, illetve
két mű között miből gyűjtesz erőt és ötletet? Milyen az az út, amikor
nem köt megrendelői óhaj, hanem csak a festészet vagy a fotózás
önmagáért való örömével indulsz el?
– A kérdés első felét nem ecsetelem, most inkább veszem az objektívet.
Az újdonság élménye inspirál, tavaly voltam New York Cityben, az urbánus
környezet, a metropolisz, az építészet, a lenyűgöző felhőkarcolók,
hidak, a földalatti közlekedés, a magány a nyüzsgő városban, a
kulturális telítettség, a művészet és sznobéria, a szelfimánia, a
graffitik, falfirkák, neonreklámok, az amerikai álom fuvallata, az
ikonikus helyek – ezek összessége lenyűgözött. A Nagy Alma nem volt
csalódás (csak bele kell harapni, és elkárhozol), olyan, mint a
filmekben. Az ilyen tapasztalatokból merítek és tankolok, szellemileg és
megapixelileg egyaránt.
New York nem mindennapi élmény és tapasztalat volt, de van ihlet itthon
is, tudatalatti és -fölötti álmok, víziók, vágyak, amelyek kivetítésre
várnak.
„Dalít parafrazálva: az Előretolt Helyőrség (arca) én vagyok”
– Hogyan kerültél ennyire közel az irodalomhoz? Hosszú évek – talán
lassan van húsz is… – óta a kolozsvári (és egy ideje már a
magyarországi) könyvtermés, főleg a fiatalabb szerzők könyveinek a
borítói a te kezed munkáját dicsérik, az Előretolt Helyőrség
eseményeinek a vizuális anyagai is jellegzetesek, egyből felismerhető,
ki áll mögöttük.
– Édesanyám minden este mesét olvasott, hárman vagyunk testvérek,
ámulattal hallgattuk, akkoriban ez volt az est csúcspontja. Aztán
megszerettem az olvasást, eleinte a mesét, Benedek Elektől kezdve
Hauffig és Andersenig, meg az 1001 éjszaka meséi, aztán jött A Pál utcai
fiúk, Huckleberry Finn, az indiánregények, Verne Gyula világa. Apám
nagy Rejtő-rajongó volt, azok is bejöttek, aztán komolyabb olvasmányok,
Zabhegyező, Legyek ura, egészen a Dosztojevszkij-regényekig és
Borges-novellákig. Szerencsére nem volt sem tévé, sem internet, sem
semmi, csak Kossuth meg Szabad Európa Rádió, de az is nagyon recsegősen.
A második közeledésem az irodalomhoz az egyetemi évek alatt történt
2000-ben. Akkor volt az első kolozsvári egyéni kiállításom a Korunk
Galériában, Orbán János Dénes olvasott fel a verseiből a megnyitón,
barátság és jó munkaviszony lett a találkozásból. Azóta megvásárolta az
összes ott kiállított festményemet, talán többet is, abból a periódusból
mindent. Az első borítók is abban az évben születtek, ez a Music Pub és
az első Insomnia (nem kolozsváriaknak: ezek kocsmák) korszaka volt.
Azóta tervezek könyvborítókat az Erdélyi Híradó Kiadónak, idővel más
hazai kiadóknak is, és pár éve a magyarországi Előretolt Helyőrség
Íróakadémiának, elsősorban szépirodalmi művekhez.
Dalít parafrazálva: az Előretolt Helyőrség (arca) én vagyok.
Az E-MÍL-nek (Erdélyi Magyar Írók Ligája) főleg plakátokat tervezek és
fotózok, ez megint kapcsolódási pont az irodalomhoz, de a Bretter- (ma
már Bréda-) körhöz is szoros viszony fűz. A Korunk és Helikon lapokkal
is „jószomszédi” (munka)viszonyban vagyok, és így elég sok író, költő,
szerkesztő, irodalomértő és -kedvelő emberrel kerültem kapcsolatba.
– Könyvborító készítésénél hogyan tudod számtalan vers vagy rengeteg
oldalnyi próza lényegét egyetlen képbe, festménybe, rajzba, fotóba
sűríteni? Mi az összhang receptje a könyv csomagolása és tartalma
között?
– A recept sok összetevőből áll, de az egyik legfontosabb a tapasztalat,
a rutin, a sok év munkája. Ez segít abban, hogy megtaláljam a
kulcspontokat, és tudjam, hogy melyik sarkánál kezdjem a
felgöngyölítést. Nagyon fontos a jó cím – ez már fél siker –, volt olyan
eset, hogy nem éreztem az összhangot a cím és a leendő kötet tartalma
között, és elmondtam a szerzőnek, meg a szerkesztőnek, végül
megváltoztatták a címet – ez a könyv javára vált, és nekem is segített a
telitalálathoz.
Általában nincs időm elolvasni a teljes kéziratot, ezért kérek 3-4
reprezentatívabb verset vagy prózarészletet, kikérem a véleményét a
szerkesztőnek és/vagy a szerzőnek.
Azt nem szeretem, ha konkrét elképzelésekkel jön valaki, kulcsszavakat
kérek, plusz a címet. Én is kihámozok ezt-azt a szövegekből, és ezek
összességéből formálom a vizuális képet.
– Vannak-e kedvenceid a festményeid és könyvborítóid között? Vagy, akár
egy apának, egyformán közel áll hozzád minden alkotás?
– Vannak, persze. Nyilván, az újabb munkák felülírják a régebbieket. Ha
negyedannyi gyerekem lenne, mint ahány festményem és jól sikerült
borítótervem, akkor a keleti kérdés meg lenne oldva. Pár kedvenc borító a
közelmúltból: Dezső Kata: Akiket hazavártak, Űrbálna – helyszíni vers
antológia, Zágoni Balázs: A Mary Rose-incidens, Lakatos Mihály: Súlyos
ügyek, Juhász Kristóf: Boldog halottak napját, Márkus András: Elza,
Fischer Botond:Tavasz lesz, Corina, John C. Lennox: Isten és Stephen
Hawking, Bálint Tamás: Láv sztori, Lucian Boia: A nyugat hanyatlása. Hát
ez nagyon nehéz, még sorolhatnám, de meg kell álljak, és a festményeket
nem is listázom.
A lét elviselhetetlen könnyűsége – akril, vászon, 80x80cm, 2017
– Melyek a folyamatban levő munkáid, tervezett kiállításaid,
hobbiprojektjeid?
– A TAG (Transylvanian Art Group) csoporttal lesz a nyár folyamán közös
kiállításunk Csíkszeredában, Kolozsváron évek óta részt veszek a
MIMESIS-kiállításokon a Kolozsvári Magyar Napok (KMN) keretében a
Bánffy-palota labirintus-pincéjében, az idén is tervezem. Szintén a
KMN-on lesz egyéni kiállításom is, az új INSO-ban (Insomnia Visual
Space) SOLO • never alone címmel – az elmúlt tíz év festményeiből közel
húsz lesz kiállítva. Novemberre körvonalazódik egy egyéni kiállítás
Szebenben, az Ars HUNGARICA keretében. Ugyanezt az anyagot Budapesten is
szeretném bemutatni a közeljövőben. A tavalyi New York-i „trip” után
tovább gyarapítom a nagyvárosban készült fotósorozatom, idén ősszel
három hétre tervezem a tanulmányutat, és ha összejön, akkor egy nyugati
parti nagyvárosba is belekóstolok, San Francisco jónak ígérkezik.
Szentes Zágon 1976-ban született Szilágynagyfaluban. A csíkszeredai Nagy
István Művészeti Líceumban tanult, 1997-től a kolozsvári Képzőművészeti
és Formatervezői Egyetem hallgatója volt, majd 2003 és 2005 között a
Moholy-Nagy Művészeti Egyetem doktoranduszhallgatója. 2000-től az
Erdélyi Híradó Könyvkiadó köteteinek, majd az Előretolt Helyőrség
Íróakadémia számos kötetének grafikusa. Kolozsváron él és alkot.
Bálint Tamás